Megszólal a csíkvilág

– Jó estét Klári. Öné a szó.

Hat óra, a szomszédasszony képernyője már világít, jobbjában távkapcsoló, az asztalon mobil. Teri néni tapasztalt közfórumozó, kedvence Sándor, a Csintalan (Vonalban, Hír TV), de Zsoltira és Ferire (Gréczy, Vicsek – Fórum, ATV) is rácsatlakozik. Jobban ismeri őket, mint a fiát. Távbeszélő viszonyban vannak. Németh Pétert hanyagolja, Vámost az Echóból (Kibeszélő) nem állja.

A pár- és perbeszédek, mint mindig, ma is zaklatottak, a témák csatornáról csatornára vándorolnak, bajban a haza. Az ATV beüzenőit és SMS-ezőit a szocik szakadozása (maratoni elnökségi ülés dúl) izgatja. De ez pártbelügy. Feldobná Vámos urat is, de az ő nézői másra érzékenyek. Újabban (talán egy éve, amióta kormányon vannak) tüntetésfóbiások. Idegesek. Kónya Péter (rendvédelemi szakszervezetek) fejét követelik, egyesek államcsínyt vizionálnak, káoszt, bukást, tömeges orvoskivándorlást vagy extra béremelést. Orbáni összeomlás minden fronton.

A találékonyabbak azonnal kombinálják a két témát: „Gyurcsány magánhadseregéről” értekeznek, amelynek bázisa a fenyegető rendvédelmi szakszervezet. A rendőr átáll a komcsikhoz. Rendőr rendőrre lő. Szaladnak az SMS-csíkok: nem sajnálja a háromszáz forintokat a nép, inkább erre költi, mint vizitdíjra. Csak Csintalan szendereg csöndesen, műsora SMS-telen, alul a hírek futnak, elég a beszólókkal küszködnie.

– Mondja, na mondja csak, Péter, minden szava arany.

Az Echo beírói nyugtalanabbak. Tele vannak kérdésekkel. „Na de miért most mozgolódnak? Az előző korszak csődkormányzása után.” Ez a nyitány. Elszabadul a pokol. „Ezek a rendőrök védenek vagy fenyegetnek? Ez nem bűntény?” A beírók harci állásba helyezkednek: „Ez a Kónya elvtárs hogy lehet még szabadlábon?” Felrémlik a tragikus magyar múlt, rendőrökkel. „Kérdezzétek meg a vakokat, akiket megvertek és meglőttek 2006-ban.” Hiába, a szerkesztés politikai thrillerrel indított. Zuhognak az SMS-ek.

Kálmán László nyelvész szerint a hétköznapi fórumfogyasztóban nem tudatosul, hogy itt nem minden olyan „direkt, spontán”, mint elsőre. Mert bár a telefon egyenesben megy, s a hang legföljebb lekeverhető, a csíkokat szűrik és válogatják, dramaturgiai sorba rendezik.

Kemény felütés (auftakt) a kezdés, a kifejtő részek jönnek, majd a katarzis. Éberség, ne lankadjatok! Jön az ellenség. Jön is, már az egészségügy frontján támad a Vörös Ellenzéki Rém. A kérdés drámai felszólamlás. „Orvosok, orvosok, miért zsaroljátok a népeket?” Az Echón nagy a felzúdulás. Ha a marslakó a jobbos csíkvilág alapján tájékozódna, forradalmat, minimum orvossztrájkot regisztrálna. Ha ATV-csíkolvasó lenne, azt hinné, az MSZP önfeloszlatás előtt áll. „Gyurcsány azt szeretné, amit régóta szeretnék, hogy a szavatosságát vesztett MSZP elhaljon.” A Kibeszélő replikáz: „Megkövült MSZ(M)P – ne erőltessétek. Nincs szükség rátok. Dönci” Majd váltás, új csík. „Hogy jött ki az a 200 ezer nettó (az orvosoknak)?” – izgul egy SMS-bajnok a Fórum csapatából.

Sándor Klára nyelvész, aki a 168 Órában írt először az SMS-kultúráról, a tévés fórumvilágot a politika és a bulvár legszánalmasabb ötvözetének tartja.

– Olyanok ezek a műsorok, amilyenek mi vagyunk – mondja. – Nem biztos, hogy a csíkokra írt sejtetések, rejtett vádak, célzások a bíróság előtt megállnák a helyüket, de nem is az a funkciójuk. Elég, ha a jólértesültség, a bennfentesség érzetét keltik.

És a netre kerülő hírek sem hitelesebbek.

A tévés csíkolás eleve bizarr műfaj, mivel az SMS – funkciója szerint – intim szöveg. A pillanat, a személyesség „gyorsművészete”. Amit 160 karakterben közlünk, azt a kívülálló nem mindig érti. Miféle jelentősége lenne például az információnak: „Errefelé akkora a köd, mint az ólajtó.” A címzettnek ez azt jelentheti, hogy hazaértem, itthon vagyok, várlak.

Ehhez képest a durva kirohanások, nemzetmentő felhívások, forradalmi szózatok kifejezetten természetellenesek. A pongyola helyesírásnak, a központozás hiányának, a játékos tömörítésnek az SMS-ben nincs jelentősége. 160 karakterben rövidíteni kell. (Vagyok – vok; csak 1 tanár lát6ta, hogy ott vok.) Ehhez képest a csík művészei himnikus lendülettel szólnak („a haza nem cserélhető bukszára”), vagy leleplezőek. „Kik ülnek ott Alkotmánybíróságon mind (volt) komcsi” – háborog egy mobiljával és anyanyelvével küszködő hazafi. Stumpf bíró nyilván tüsszögne, ha olvasná.

A szerkesztő élesbe kapcsolhatott, s elengedte a gyeplőt, mert a stúdiótelefonálók egyre keserűbbek. Rég nem Gyurcsányt abárolják, az lejárt lemez. „Megszorításokat látom Vámos úr mindenütt.”

A műsorvezető zavartan köhécsel. „Azért nem mondanám.” „Dehogynem, kommunista diktatúra alatt nyögünk.” „Várjon csak, öhöm, várjon csak, ez eszmeileg hibás: ha diktatúra lenne, magát rég bekasznizták volna.” Kétségbeesve pillant az órájára. Elő is kerülnek a komputerből a korrigáló mentőcsíkok. „A rendőr-szakszervezeti vezetőt a belügyminiszternek azonnal le kellett volna tartóztatnia félelemkeltés miatt.” Bekasznizni mégiscsak lenne kit.

Kálmán László szerint a politikai SMS olyan műfaj, mint a tüntetésen a transzparens. Magasra tartom, azonosulok vele, mégis névtelen maradok.

– A névtelenség elképesztő erővel oldja a gátlásokat – mondja a nyelvész. – Nincs metakommunikáció, nem kell a másikra figyelni, a szemébe nézni. Van olyan, különben galamblelkű haverom, aki megvadul, ha klaviatúra elé ül. A nyilvános SMS még részegítőbb élmény. Megnyomok egy billentyűt, s a „történések középpontjában” állok.

A nyelvész mégsem gondolja, hogy az agresszív SMS-kultúra a magyar neurózis tünete.

– Ha bármikor, bárhol létezett volna korábban is cset, SMS, Kibeszélő, Vonalban vagy Fórum, a beszólások éppilyen indulatosak, agresszívek lennének, mert a műfaj ilyen.

A hazai politikai csevegők egyvalamiben mégis különböznek külföldi rokonaiktól. A magyar csíkoló nem nyúl az irónia, a gúny fegyveréhez. Komolyan veszi magát. Zaklatott. Elégtételt, bilincset követel. „Kifosztották az országot: miféle demokrácia ez?” Ma az orvosokra zuhog a jégeső: „Minden képzés sokba kerül: fizesse vissza, menjen isten hírével.” (Az utolsó tagmondat átszerkesztve...)

Csepeli György is vizsgálta az anonimitás, a névtelenség deformáló hatását, s ebben „magyar jellegzetességet” nem lát. Az ember könnyen megbolondul a névtelen közlés lehetőségétől.

– Nem mindenki – pontosít –, csak az, aki eleve őrült, de ha a neved is adod hozzá, rejtegeted ezt. A neten és SMS-ben oroszlán lehetsz.

Kérdés: nem fontos-e a „hírnév”, hogy arc legyél a csetelő univerzumban? Csepeli szerint ebben nem az a lényeg, hogy identitásod legyen, éppen az a baj, hogy nincs identitásod, ami érthetően nyomaszt. A hiányzó identitást pótolod valamiféle érzelmi „túltöltéssel”. Ez bizonyára kóros.

Igazából az az érdekes, ahogy a kóros lelkiállapot a nyilvánosságnak szánt közlésben „kollektivizálódik”, közösségivé válik.

– Ezáltal el is veszti kóros jellegét – állítja Csepeli. – Beteges-e mondjuk a Hitler-imádat, ha tízmilliók rajongnak érte? Ha sokan, egyszerre tesznek valamit, az nem is tűnik olyan abnormálisnak. Az SMS-csík abban tér el az internetes világtól, hogy a stúdióban ül egy ürge, akinek megtoldott hangja vagy. A résztvevők itt egymást generálják. Műsorvezető, beszóló és beíró részese a szeánsznak.

De változatlan a kérdés: mi a jó abban, ha 160 karakterben kifejtem véleményemet a világegyetemről, a sors nagy kérdéseiről vagy a füstadóról?

– Talán az – tűnődik Csepeli –, hogy annyira primitív vagy, mindez belefér kognitív képességeidbe. A műfaj erre épül, erre van kitalálva.

Csíkos műsorok mellesleg külföldön is futnak, s Csepeli szerint ugyanilyenek.

– Olyan ez, mint a pornó. Abban sincsenek nemzeti elemek. A köz-SMS-ezők azonos tudatúak. A szellemi regresszió olyan erőteljes, hogy nem érvényesek a kulturális sajátosságok.

Sokan mégis riasztónak tartják, hogy a magyar médiavilágban egyszerre, csaknem egy időben három pszichocsíkműsor is fut. Mozdíthatatlanok, tízezrek kapcsolgatnak köztük. Csepeli tagadja, hogy ennek bármiféle jelentősége lenne.

– Ez tipikus magyar fóbia: akkor is azt hiszik, hogy „ők” a baromira jók, ha valamiben pozitívumot látnak, s akkor is „magyarnak” érzik magukat, ha vacakságot csinálnak. Mindenben önmagukat fedezik fel. De a „közcsíkolásban” nincs magyar jellegzetesség. A hülyeség egyetemes.

A műsorvezető – mintha igazolni akarná ezt – kenetteljesen előrehajol, betöltve a teljes képmezőt. Lefut az utolsó gyalázkodó csík.

– Búcsúzom holnapig. A jóisten áldja meg önöket.