Háború helyett Lajoskomáromban összefogtak, ad is, kap is mindenki a közösből
Amíg néhány percre megállunk a végeláthatatlan szántóföldek mellett, a csendet csak a havas táj fölött feketén köröző varjak károgása töri meg. Valahol felettük, a magasban vagy egy rétisas, vagy egy vércse kering, kitartóan pásztázva a mezőt, hátha talál magának aznapi betevő egeret, pockot. Nem tudom, mennyi esélye van rá, a hó alatt könnyen elbújnak a ragadózók szemei elől.
Lajoskomárom, Enying után néhány kilométerre, rendezett, tiszta település. A házak takarosak, a porták tiszták, az udvarokon márkás kocsik parkolnak. Ez a falu nem a rozzant Zsigulik lerakata.
– A polgármester szigorú ember lehet, biztosan ő tart rendet a településen – ugratom a lajoskomáromi agrárcégcsoport irodájában vendéglátómat, Csepregi Attilát. Jól megtermett, kopasz ember, negyvenes éveinek elején jár. Ő az, aki az egyik lelke, összetartója a mintegy hetven-nyolcvan gazdálkodóból verbuválódott vállalkozásnak.
– Nem kell ide semmilyen szigor – veszi a lapot. – Ez egy tősgyökeres sváb falu, itt az emberek vérében van az ilyesmi. Zárt közösség, amelyben nem találják meg a helyüket a „gyüttmentek”, a betelepülők.
Másik beszélgetőpartnerünk Raskó György, az Antall-kormány korábbi mezőgazdasági államtitkára. Maga is ezen a vidéken gazdálkodik. Még az „új földosztáskor”, 2004-ben megvette az egyik háromezer hektáros enyingi gazdaságot, a lajoskomáromi Győzelem termelőszövetkezetet, amely fénykorában mintegy kilencezer hektáron gazdálkodott, de addigra csődközelbe került. Vezetője tőle kért anyagi segítséget. Jó földjeik voltak, értettek is a földműveléshez, de nehezen tudtak alkalmazkodni az új körülményekhez.
– Akkoriban sokan voltak így – mondja Raskó. – Adtunk harmincmillió forint kölcsönt, hogy a szövetkezet ki tudja fizetni a béreket, de ez nem oldott meg semmit, a kölcsönt sem tudták megadni. Felajánlották, vegyük meg a szövetkezetet. Nem sok választásunk volt. 350 millió forintba került, mire ki tudtuk fizetni névértéken a korábbi tagokat, a 325 alkalmazottból hatvanat tartottunk meg. Huszonnyolc aranykoronás, zsíros, jó földek vannak errefelé. Aki szakértelemmel műveli, annak meghálálja. Néhány hónap múlva így alakítottuk meg a Győzelem 2004 Kft.-t, amely ma is az egyik stabil tagja a cégcsoportnak.
Csepregi Attilával hamar egymásra találtak. A még szinte pelyhedző bajszú fiatalember már akkoriban a környék legtekintélyesebb gazdálkodója volt, az ismert agrárközgazdász és a jókora családi birtokot művelő „növénydoktor” szinte ugyanúgy gondolkodott a korszerű mezőgazdaság jövőjéről.
– Be kellett látni, hogy nem vezet sehová az a fajta egészségtelen rivalizálás, ami kialakult a korábbi téeszvezetők és az egyéni gazdák között – meséli a közgazdász. – Aki nem volt szövetkezeti tag, azt kitiltották a raktárakból, semmilyen szolgáltatást nem kaphattak, ami egy ilyen falusi környezetben nevetséges volt. Aki tehette, átment a terményeivel a másik faluba. Amikor átvettük a szövetkezetet, ezt az áldatlan állapotot megszüntettük.
– Mi lett a régi vezetőkkel?
– Nem értették meg, hogy más módszerekre van szükség. Nem háborúzni kell, hanem barátkozni, bizalmat építeni.
– A magyar parasztemberek nyakasak. Ők mindent mindenkinél jobban szeretnek tudni.
– Ez igaz. Úgy gondolkodtak, majd ők tudják, mit kell termelni, ne szóljon bele senki. Volt is ebben valami, mert a gazdák egy része valóban jobban értette a dolgát, mint többen a régi vezetők közül. Amikor megszerveztük a munkát a kft.-ben, felelős döntési hatáskört kapott minden részlegvezető. Én agrárközgazdász vagyok, eszembe sem jutott volna utasítani az agrármérnököt, milyen vetőmagot vagy műtrágyát vegyen.
– Mi volt a kiút?
– Amikor Attiláékhoz csatlakoztunk, egy csapásra letisztultak a dolgok. Tekintélye volt, és jó vezetői képessége, meg olyan sokoldalú felkészültsége, amit a sertéstenyésztők, a gépészek, a növényvédők egyaránt elismertek.
Talán a tekintetemből olvashatta ki Csepregi, hogy kezdem elveszíteni a fonalat a cégcsoport szerkezetét illetően. Gyorsan kisegít, sorolja az egyesülésben részt vevő vállalkozásokat: a Kutasmenti - 5Határ és a Dunántúli-5Határ Kft. mellett ott vannak az ő családi vállalkozásai, azonkívül a Lajoskomáromi Győzelem Kft., a Győzelem 2004 Kft., a Ragalli Kft. és a Sertéstenyésztő Kft. a cégcsoport „kovásza”. Körülöttük, mintegy szatellitként vesz részt a közös termelésben és értékesítésben a környékbeli hetven-nyolcvan családi gazdaság.
– Akiket felsoroltam, csak jogilag önállók – folytatja Raskó György. – Összehangoltan dolgozunk valamennyien, beleértve az egyéni gazdákat is. Van mintegy 6000 saját hektárunk és úgy 2000 bérelt területünk. Akad közöttünk, aki 150 hektáron gazdálkodik, és van fitneszterem-tulajdonos, aki csak művelteti a birtokát, vagy éppen falubeli, aki a pár négyszögöles zártkertjét szeretné hasznosítani. De mindenkinek azonosak az érdekei: a legjobb minőséget, a legmagasabb terméseredményt elérni és a legjobb áron értékesíteni. A lajoskomáromi agrárcsoport éves bruttó árbevétele megközelíti a hétmilliárd forintot az idén. A hozzánk csatlakozott mintegy 80 termelő együtt 1,8–2 milliárd forint árbevételt termel évente, s ebben benne van az állattenyésztésből és szőlőből, borból származó árbevétel is.
– Hogyan lehet ennyiféle érdekre tekintettel lenni?
– Ha a felek között teljes a bizalom. A legfontosabb döntéseket közösen hozzuk meg, de aztán mindenkinek el kell fogadnia a technológiai előírásokat, mert az értékesítés csak úgy lehet sikeres, ha minden vevőnek azonosan jó minőséget tudunk szállítani, még ha több ezer tonnát is vásárol tőlünk. Mindenkinek azonos vetőmagot, azonos időben, azonos módon kell elvetnie, a növényvédelmet betartani és így tovább. Csak így tudjuk mindenkitől felvásárolni a terményét.
– A bizalom törékeny portéka, különösen akkor, amikor aztán pénzről lesz szó.
– Számítógépes rendszert alkalmazunk a korrekt elszámoláshoz – hagyja helyben Csepregi. – Mindennek ára van, és költsége, amit leosztunk az egyes munkafolyamatok során. Akinek traktora van, az a másik földjén is szánt vagy boronál, akinek permetezője, az másoknak is szolgáltat. Egyiknek nagy gépei vannak, a másiknak kisebbek. Ad is és kap is mindenki a közösből. Egy modern vállalatirányítási rendszer fogja össze és garantálja a pontos elszámolást. Mindent mindenkinek kiszámlázunk, egy helyen tartjuk nyilván a tartozását, az őt megillető bevételét egyaránt. Nem akarunk senkit lehúzni, senkin meggazdagodni, ám ha kedvezményt kapunk mondjuk a műtrágya vagy a vetőmag vásárlásakor, abból az előnyből is mindenki egyformán részesedik. Tudni kell nagyban beszerezni és nagyban eladni.
– Ha ezt ön az Antall-kormány idején mondja, kapott volna hideget-meleget – vetem közbe Raskó Györgynek címezve.
– Ma már a tárca államtitkára is ki meri jelenteni, hogy eredményesen, hatékonyan csak nagyüzemi módszerekkel lehet termelni.
– Ez már akkor is belátható lett volna. A nagyüzemi termelés már önmagában megoldás?
Raskó György a számok embere:
– Nagybani termelést sok kistulajdonossal is meg lehet oldani, ha a vállalkozás olyan profilt talál, amely a legjövedelmezőbb. Közismerten megbízható vetőmagokat termelünk, mert ehhez hagyományosan értenek az itteni emberek. Stabil hazai és külföldi vevőkörünk van. Ha egy hektáron kukorica-vetőmagot termelünk, az árbevétel megközelíti az egymillió forintot, ha ugyanott kukoricát vetünk, jó, ha a felét. A termelési költségek nem sokban különböznek.
A vezetés türelmes és megértő. Másképpen már régen szétesett volna a cégcsoport, mert a vidéki ember nem szereti még a jó szándékú erőszakot sem. Senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy a következő évben is vállalja az együttműködést, ha nem akarja. Csepregiék háza, irodája minden újabb gazdálkodási év előtt valóságos átjáróház. Jönnek a kétkedők, a fontolgatók: mit tanácsolna nekik jövőre? Milyenek a kilátások? És az ügyvezető igazgató ilyenkor komolyan bajban érzi magát. Biztosat senkinek nem mondhat, mert a mezőgazdaság kiszámíthatatlan. Akár a pszichológusnak, egyenként mindenkit rá kell vezetnie a „helyes útra”, maga hozza meg a döntést. Jól csinálhatja, véli Raskó György is, mert gyakorlatilag nincsenek lemorzsolódók, jelentkezők, csatlakozók annál inkább. „Ötéves távlatban lehet garantálni a jövedelmezőséget, de minden évben? Kockázatos volna” – érvel Csepregi. Az árak kiszámíthatatlanok, különösen azok számára, akik kevésbé járatosak a tőzsde vagy világpiac dolgaiban.
– Ha ez ilyen egyszerű, másutt is működhetne?
– Elvileg igen. Ahol a bizalom megvan a partnerekben – bólint rá Raskó, de mindjárt folytatja is egyfajta tagadással: mi, magyarok egyrészt gyanakvók vagyunk, másrészt sokan akadnak, akik igyekeznek bizonyos dolgokat elintézni „okosban”, és ott azonnal megbukik ez a rendszer. Öt-tíz kilométeres körzetben még ismerik egymást az emberek, ami elengedhetetlen a mienkhez hasonló szisztéma működtetéséhez.
Hogyan lehet megélni a földből? A volt államtitkár országos adatot említ: 2018-ban a szántóföldi növénytermesztés jövedelme 700 milliárd forint volt ötmillió hektáron. 410 ezer mezőgazdasági háztartást tartanak számon, 50 ezer család – amelyik legalább 50 hektár földet művel – ebből jól megél, mások kevésbé. Vidéken ma mintegy kétezer olyan család él, amelyiknek milliárdos vagyona van.
Lajoskomáromban tízéves átlagban az egyéni gazdák átlagosan 150 ezer forint tiszta jövedelemre számíthatnak hektáronként. Csepregi Attila úgy gondolja, az eredményeik miatt nem kell szégyenkezniük. Nincs is okuk rá, ugyanis a környékbeliek elégedett emberek.
– Igaza van Attilának – erősíti meg Puskás Zoltán, aki más ügyből keveredett az irodaházba, de ha már ott van, szívesen válaszolgat. Ő is a nagygazdák közé tartozik, 120 hektárja van a családnak. Kárpótlási jegyekkel vették, szaporították a birtokot. Amikor megalakult a cégcsoport, feladták az egyéni gazdálkodást.
– Miért?
– Mert Attila régi cimborám. Én az ő személye miatt csatlakoztam. Emberileg is, szakmailag is garanciát jelentett számomra. Mások is így voltak ezzel: társulok a barátommal, a barátom barátjával és így tovább. Ebben a faluban a tisztesség, a megbízhatóság minősíti az embereket.
– Ezért mindenki föladta az önállóságát?
Kényelmesen kinyújtja a lábát, nem hamarkodja el a választ:
– Nem mindenki. Csak a falu egyik fele, a másik a maga útját járja ma is. Én úgy gondoltam, nem mindegy, hogy egyedül kínlódom-e, de vannak, akik semmi kincsért nem áldoznák fel az önállóságukat.
– Turkálhatok a zsebében?
– Kapom a földalapú támogatást, a földjeinken kommersz szántóföldi növényeket termelünk, zöldborsót vetőmagnak, mákot étkezési célokra. Azt mondjuk, aki nálunk a cégcsoportnál nem tud megkeresni hektáronként 100 ezer forintot, az valamit nem jól csinál.
Mire költik itt az emberek a pénzüket? Puskás Zoltán is azt mondja: a rendezett településre, mert ahol az utcán, a házaknál rend van, ott a fejekben is az uralkodik. Itt kétszáz év óta erős az emberek identitástudata és közösségteremtő ereje, amit mások nehezen tudnak megszokni, noha a hagyományos sváb családok – a házasságok révén – már hígulnak. A jövevények legfeljebb akkor tudnak földhöz jutni, ha beházasodnak, mert eladó földek, birtokok a környéken már nincsenek. Nem is akarnak másokat – egy bujkáló mosoly kíséretében nem mond neveket –, nagy pénzes vevőket beengedni.
–Lajoskomáromon kívül másutt is működne ez a modell? – kérdem búcsúzóul.
Rám néz, csak egy mosoly a válasz.
