Kísért a múlt a tóparton - Van, akinek a Balaton a Riviéra, de ezen el kell gondolkodnia
Bevallom, nem vagyok egy óriási világutazó, amiről az otthonról magammal hozott nyaralási szokások tehetnek. A családom felnőtt tagjai mindig is úgy voltak vele, hogy itthon is vannak gyönyörű helyek, ráadásul annyi, hogy egy egész élet kevés mindet megismerni. Erre a gondolkodásmódra ráerősített az összes iskola is, ahol megfordultam, vagyis inkább az osztályfőnökeim, akik több tucat gyerekkel sosem mertek nekivágni a nagyvilágnak, ugyanakkor nem akarták a szülőket sem súlyos költségekbe verni. Így hát maradtak a tanév végére hazánk kihagyhatatlan turistalátványosságai, köztük a Balaton, amely minden osztályfőnökömnek különös kedvence volt. Így nem csoda, hogy kora gyermekkoromtól a tó mentén fekvő települések majdnem mindegyikébe eljutottam.
Strandolók a BalatonnálEzek alapján nem tartottam méltatlannak, sem szokatlannak, hogy az idén – bár nem a kormányfő jó tanácsának eleget téve –, többéves kihagyás után vissza kellett térnem Közép-Európa legnagyobb tavához. A másfél órás tikkasztó, ár-érték arányt tekintve (a teljes árú menetdíj 2520 forint) botrányos minőségű vonatút után a Balaton önmagában nem is okozott csalódást. Mint régi ismerőst, úgy köszöntött Zamárdi, holott talán ez az egyetlen hely, ahol korábban még sosem jártam. A város szinte az első pillanattól megnyílt, s elém tárta azt, amiért igazán szeretem a Balatont: a szűk és zsúfolt sétányokat, a bóvlikat pofátlanul drágán kínáló árusokat, illetve a szocializmus idejéből ránk maradt keletnémeteket. Az utóbbiakból sajnos az idén szemmel láthatóan kevesebb akadt, úgy látszik, hogy a világ egyik legerősebb gazdaságának polgárai a nyaralás kapcsán ebben az évben sokkal óvatosabbak, s inkább otthon maradnak. Csakúgy, mint mi, magyarok.
Ennek következtében most a magyarok helyezték – virtusukból adódóan – blokád alá a hazai tenger partját. Legalábbis ez látszott Zamárdi szabadstrandján, ahol szinte ki sem lehetett látni az egymás hegyén-hátán felállított olcsó decathlonos sátrak és a különböző színű, hatalmas hűtőtáskák mögül. Ezt a látványt fűszerezték meg az eszközökhöz tartozó népes családok, amelyek jó része éppen a magukkal hozott szendvicset majszolta. Ez a korántsem megnyerő, ám érdekes látvány a szavanna világát juttatta eszembe. Pontosabban azokat a hiénafalkákat, amelyek éppen megérkeznek egy oroszlánok által hátrahagyott tetemhez, s gyorsan felfalják, nehogy valaki más kaparintsa meg az értékes táplálékot.
Így van ez a Balatonnal is. A tó partja a jelek szerint egy hatalmas svédasztalként funkcionál, amelyről mindenki próbálja a már így is roskadozó tányérját még jobban megtölteni. Aztán kicsit elszégyelltem magam, hogy mennyire negatív vagyok, de azt gondoltam, sarkos véleményemet a strandok világától való hosszú távolmaradásom indokolhatja.
Strandolók a BalatonnálA következő élmények viszont nem fordították át a gondolkodásomat. Elérkezett ugyanis a pillanat, hogy elfoglaljam a szállásomat. A csomagjaimat cipelve érdekesen mutathattam a bikiniben és fürdőnadrágban közlekedők között, de adtam az érzésnek, így magamat kihúzva, peckesen sétáltam el a Zamárdi üdülőövezetének másik végén lévő, a vasutas-szakszervezet által fenntartott apartmanig.
Megérkezésem sajnos nem volt zökkenőmentes, a szálláshely kapujában ugyanis szembesülnöm kellett azzal, hogy egyszerűen át lettem verve: az apartman interneten fellelhető hirdetése komfortos, a mai kor elvárásainak megfelelő lakrészeket ajánlott, ehhez képest a valóságban csak az épp számháborút játszó múlt századi kisdobosok hiányoztak a telekről. Ezek után az már meg sem lepett, hogy a két főre szóló foglalásomért cserébe a szálló 12 ágyas, pókokkal és muslicákkal teli, borzasztóan meleg és rendkívül lepusztult szobájában helyeztek el, amiért persze aztán borsos árat kellett fizetnem. Megnyugvást jelentett viszont, hogy ehhez az elnöki lakosztályhoz legalább terasz tartozott, ahova kiülve gyorsan feljegyezhettem addigi tapasztalataimat.
Mindeközben egy pillanatig sem lehettem egyedül, a szálló szinte összes olyan lakója megfordult körülöttem, aki az üdülő saját strandjára igyekezett. Zömében nyugdíjasok botorkáltak el előttem, egyikük telefonon mesélte az egyik ismerősének, hogy mennyire fantasztikus ez a szállás, s a valóságról mit sem sejtő szerencsétlennek feltétlenül el kell majd látogatnia ide. „Ja, az biztos, rohadtul megéri” – jegyeztem meg pikírten magamban, amikor is egy erélyes női hangra lettem figyelmes, a tulajdonosa pedig éppen próbált magamhoz téríteni. Kissé összerezzentem, majd a pillanatból felocsúdva régi ismerősömet láttam magam előtt. Az éppen az első babáját váró Ági szavaiból hamar kiderült, hogy hasonlóan jártak a párjával, mint én.
– A szállásunk borzalmas – mondta bosszúsan. – Koszos és igénytelen, mégis pofátlanul nagy árat kérnek érte. Persze kénytelenek voltunk mi is megelégedni ezzel a hellyel, hiszen az utolsó pillanatban döntöttük el, hogy a Balatonhoz, és éppen Zamárdiba jövünk, egy héttel ezelőtt pedig már nem találtunk megfizethető, szabad szállást a városban.
Megjegyezte: a Balatonhoz nem a járvány miatt látogattak el, de nem is a tó felhőtlen szeretete vezérelte őket. A párjával mindketten alföldi gyerekek, így őket inkább a hegyek vonzzák, nem a víz.
– Ráadásul gyerekkorom óta külföldre jártunk a családommal nyaralni, ami arányaiban sokkal jobban megéri, mint akármelyik magyar vízparton tölteni a vakációt – közölte.
Először kissé szkeptikusan fogadtam a régi ismerős megállapításait, de a Zamárdiban töltött napok mindenben igazolták a véleményét. Éttermek és kávézók tekintetében a városka rendkívül változatosnak bizonyult, akadt olyan hely, ahol nyolcezer forintot kértek egyetlen vékony szelet csirkéért és egy hekkért, de akadt olyan is, ahol 15 ezret két személy háromfogásos vacsorájáért. Vagyis egy pár – amennyiben minden nap iszik egy kávét, s egy jobb étteremben eszik – minimum 17 ezer forintot költ ennivalóra naponta, amiben még nincsen benne a 6–15 ezer forint közötti szállásdíjuk. Summázva ezeket az adatokat: két átlagos igényű felnőtt ember alaphangon is több mint 100 ezer forintot költ el egy hétvégi balatoni kiruccanásra.
Lássunk tisztán: a magyar tenger évek óta tartó és aránytalan drágasága Orbán Viktornak egyáltalán nem fáj. A kormányfőnek megnyugvást jelent a veje, Tiborcz István balatoni birtoka. Így aztán a miniszterelnök nem foglalkozik azzal sem, hogy – az Eurostat kimutatása szerint – a magyarok 41,5 százalékát alázza meg azzal, amikor elküldi őket a Balatonra úgy, hogy ők nem képesek egy legalább egyhetes nyaralást finanszírozni. Persze erre a kormányzat – a régi recept szerint – válaszolhat azzal, hogy bezzeg a Gyurcsányék idejében minden sokkal rosszabb volt, és még be is csapták a magyar népet.
Titkon azonban ők is tudhatják, hogy az átlagemberek számára a helyzet azóta sem lett jobb, és a mostani turizmus – amelynek a kormányfő szerint kampó – ezen csak tovább ronthat.
