Fehérvári lakásbomba

PUNGOR András

Nem roma ügy

A Horváth Aladár vezette Roma Parlamenthez harminc család fordult a panaszával. Az elnök becslése szerint a kilakoltatás veszélye 450-500 embert érint. Az elnök szerint a kilakoltatási politika a cigánytelepek fölszámolása után polgári lakásokba költöztetett családokat, továbbá a rendszerváltás óta szociális bérlakásban élő, sok esetben háromgenerációs munkáscsaládokat érinti. Az első kör egyik fele abba a csapdába esett, hogy bevételei nem fedezik a magas bérleti díjat és rezsiköltségeket, ami egy kétszobás lakás esetében egy téli hónapban megközelíti a százezer forintot is – ezért rövid úton kirakják őket. A Mura utcaiak szerint az elmúlt évben mintegy harminc roma családot költöztettek ki tartozás miatt.

– A másik fele nagy nehezen fizeti a lakásfenntartás költségeit, de lejárt a szerződésük, és az önkormányzat semmilyen körülményt nem mérlegelve velük együtt kiürítteti a lakásukat. Figyelmen kívül hagyják, hogy a lakók milyen erőfeszítéseket tesznek a fönnmaradásért, hány gyerekről gondoskodnak, milyen betegségekben szenvednek. Mint a Taigetoszról, kidobják az embereket.
Horváth Aladár szerint ezek a családok képtelenek 60-70 ezerből megfizetni a piaci albérleti költségeket – ami 120–150 ezer havonta. (Ezt önkormányzati forrásaink cáfolják, szerintük ötvenezer forintért is bérelhető lakás Székesfehérváron.) A tősgyökeres fehérvári romák, ha meg tudnák is fizetni, akkor sem kapnak albérletet szülővárosukban. A környező falvak, kisvárosok sok esetben bizalmatlan, idegen környezetébe, szűkös albérletekbe, sokan a putrik világába kényszerülnek. Vissza, állami akaratból.

Horváth Aladár állítja, a város nem készített felmérést arról, hogy mely családok képesek önerőből megoldani lakhatásukat. Azt viszont tudják, ki szorul rá az önkormányzat segítségére (közmunkások, segélyezett nagycsaládok, betegek), mert ők kerülnek az utcára. Ezt a lakás- és szociálpolitikát alkotmányellenesnek és embertelennek tartja. A Roma Parlament átfogó vizsgálatot kér az állami hivataloktól (ombudsmantól, Egyenlő Bánásmód Hatóságtól) és levélben fordult a polgármesterhez, hogy a vizsgálatok befejezéséig függessze föl a kilakoltatásokat.

A Roma Parlament elnökét az amerikai nagykövetség munkatársai is megkeresték az ügyben, ők hamarosan a helyszínen akarnak tájékozódni a helyzetről.

A székesfehérvári önkormányzat sajtóosztálya több, az ügyben kiadott közleményt juttatott el lapunkhoz. Ezek szerint a 2011-es helyi lakáskoncepciót teljes konszenzus övezte az önkormányzatnál, gondos szakmai munka alapján alakították ki. Mint írták, az elmúlt években felszámolták a hírhedt telepeket, amelyek emberi életre alkalmatlanok voltak. A roma nemzetiségi önkormányzattól származó adatok szerint a székesfehérvári romák 95-98 százaléka szociális bérlakásokban lakik. A százezer lakosú városban 1100 önkormányzati lakás van, ebből hétszáz szociális bérlakás. Az önkormányzat évi 200 millió forinttal finanszírozza a szociálisbérlakás-rendszer lakóinak bérleti díját.

– A szociálisbérlakás-rendszer nem a hajléktalanellátás része – mondja Márton Roland szocialista önkormányzati képviselő, fehérvári MSZP-elnök. Az önkormányzat ezen kívül többfajta lakhatási támogatásban (például lakbértámogatásban) részesíti a rászorulókat, összességében egymilliárd forintot költ évente szociális ellátásra. Szerinte még háromszáz önkormányzati bérlakásra lenne szükség, de ez állami segítség nélkül elképzelhetetlen. 4,5 milliárd forintba kerülne ennyi lakás építése, ekkora összeget nem tud a város előteremteni. Szerinte erősen eltúlzott Horváth Aladárék becslése, mindössze 15 bérlőnek jár le a szerződése, és eddig két kilakoltatás történt.
– Nem tudom, miért lett ebből romaügy. Nehezen élem meg, ha rasszizmussal vádolnak minket. Amikor indokolt, erősen bírálom a fideszes vezetést, mi másképpen irányítanánk a várost. Az sem véletlen, hogy az 1998 és 2010 közötti baloldali városvezetést a nemzetiségek békés egymás mellett élése jellemezte. Most is van politikai alternatíva, de ebben az ügyben a szociális iroda munkatársai korrekten készítik elő a döntéseket. Jelenleg Székesfehérváron mintegy 380 lakásigénylő várja, hogy bérlakást kaphasson. Minden esetben egyéni vizsgálatot végez a hivatal, a rendelet ugyanis rögzíti, milyen feltételek mellett kaphat valaki szociális bérlakást.
Márton Roland szerint több mint háromezer betöltetlen munkahely van a városban:
– Ketyegő bombán ülünk. Az önálló lakhatás kulcsa a jövedelem, nem véletlenül képviselem, hogy a fizetések drasztikus emelésére van leginkább szükség. A munkahelyeken 120 ezer forintot kapnak a dolgozók, így ők is könnyen szociális ellátásra szorulhatnak, ami nonszensz élethelyzet, és nem a szociális lakhatás kiterjesztése a megoldás – állítja.

– Jó napot! – jön ki a szobából egy félmeztelen fiatalember. Vendéglátónk, Vidics Zoltán, alias Korcsó mosolyog: a fiam, mondja büszkén. A hallban az ebédlőasztalnál ülünk egy székesfehérvári panelház földszinti lakásában. Mellettünk festett, virágos poharak sorakoznak a vitrinben. Felettünk üvegcsillár, odébb rézkeretes üvegajtó. A fiú a konyha felé veszi az irányt, most ébredhetett.
Az apja egy ideje azt meséli nekünk, micsoda katasztrófa elé néznek, hiszen augusztus végére el kell hagyniuk ötvenöt négyzetméteres szociális bérlakásukat. Áprilisban kapták a levelet, lejárt a szerződés, nekik is menniük kell. Nemrég egy kilakoltatás előtt álló idős asszony robbantással fenyegetőzött, nem akarta elhagyni az otthonát. Egy 2011-es rendelet szerint élethosszig nem jár szociális lakás: csak öt évig, ám a szerződés két évre meghosszabbítható. Az önkormányzatban a Fidesz és az MSZP is támogatta a döntést.

Az antivilágban orosz katonatisztek laktak Korcsóék házában. 1992-ben jutottak a lakáshoz, szépre festették a falakat, kicserélték a parkettát, a követ. Most öt felnőtt – apa a feleségével, a lányával, a fiával és annak élettársával – plusz három kisgyerek él itt. Félévente kijön hozzájuk a várostól egy ember, fotókat készít, papírokat tölt ki, ellenőriz.

A családnak nemrég azt írták: összesen kétszázezer forint a jövedelmük, ezért nem jogosultak a lakásra. A feleség a Gyiviben dolgozik, gyermekekre felügyel, nettó 110 ezret keres. A nagyfiú és a családapa munkanélküli, így jó, ha 160 ezer jön a konyhára. Ebből nyolcvanat elvisz a rezsi meg a lakbér. Korábban Korcsó roma szociális munkás volt, de vége a jó időknek. Most beiratkozott egy targoncakezelő-tanfolyamra, alkalmi munkákból él.

– Soha nem volt tartozásunk, nem voltunk büntetve. A szomszédok, amikor megtudták, hogy mennünk kell, aláírták a papírt, hogy rendes emberek vagyunk – mondja egy szuszra, és iratokat mutat, a legépelt, kinyomtatott igazát.
De azt is tudja, mit kell mondani, ha kamerás vagy újságíró jön:
– Azt üzenjük a kormánynak és Brüsszelnek: segítsenek!
Ha ők nem is, de Aladár biztosan segít, mondja. Horváth Aladárt, a Roma Parlament elnökét idefelé telefonon értük utol:
– Az önkormányzatoknak közjogi, többek között szociális feladatellátási kötelezettségük van, ezért nem viselkedhetnek úgy, mint egy magánszemély, aki kiadja az albérlője útját, menjen, ahova akar! – mondta.
Korcsó áthívja öccsét, Vidics Attilát. Neki is van gúnyneve, mint minden valamire való cigány embernek: őt Fogasnak nevezik gyerekkora óta. Hetvenéves anyjukkal él, szemben, egy másik szociális bérlakásban.

– Elmész az újságírókkal a Vargáékhoz – utasítja Korcsó, aztán felénk fordul a magyarázattal: – Ők is a családom, a nővérem meg a sógorom. Nekik már ki kellett költözniük.
Fogas bólint, és jön velünk, hiszen meg lett mondva. 47 éves, alig van foga. Kéri, hangosan beszéljünk, mert keveset hall, folyton zúg a füle. Megműtötték, de nem segített. Felhúzza a pólót, a hasát mutatja, azt is felvágták: nyombélfekélyes volt. De a tüdeje sincs rendben, így előtte bekanyarodunk a tüdőgondozóhoz a leletéért.

– Jó lett – lelkendezik, amikor bepattan mögénk a kocsiba. Egy ideig a papírt bújja.
Vargáék egy kis házban, albérletben laknak a város szélén. Beragad a kertkapu, nekidőlünk, lassan enged. Az udvaron kacatok. Varga Balázs az ágyban fekszik, orrában oxigéncső, a sarokban palack. Felesége a franciaágyon oldalra dőlve, mellette járókeret. Lányuk, Zsanett ápolja őket. A családfőnek kivették a fél veséjét, rákos volt, háromhavonta vérátömlesztést kap, feleségének az aortáját műtötték, és mindketten asztmásak.

– Poros a lakás, nem jó ez nekünk, de nincs mit tenni – mondja Varga Balázs. Az albérlettel gond lesz télen, a kályha nem működik, azt már nem tudták felújítani, de a lakást kifestették, amit tudtak, rendbe tettek.
– Ha megvárjuk, hogy kilakoltatnak minket, akkor veszélyeztettük volna az unokánkat. Elvették volna tőlünk. Így eljöttünk – mondja a felesége. A cigány önkormányzattól segítettek kitölteni a kérelmeket. Az egész családnak 200 ezer jövedelmet vallottak be, szerintük ezért nem lettek jogosultak. Pedig a családi pótlék, a nyugdíj, az ápolási, a szociális rehabilitációs díjak adják az összes bevételüket.
– Földönfutóvá tettek minket – mondja Zsanett. Neki 12 éves a kislánya, gerincferdüléses, mutatja, milyen rögzítőben kénytelen járni a gyerek. Aztán a háziorvosuk levelét veszi elő, ebben a doktor igazolja a betegségeiket, és az önkormányzatnak írt az érdekükben.
– Orbán Viktor miért nem szól a királyok városának? Miért nem utasítja őket, hogy álljanak le? – kérdezi Varga Balázsné.
Kimegyünk az erdőhöz. Lakatosékat keressük, akik hajléktalanok lettek, miután menniük kellett a szociális bérlakásból. Nekik sok tartozásuk volt, önként adták le a kulcsot, nem akarták tovább halmozni az adósságot. A közeli halastó mellett gyalogolunk. Előttünk, az erdei úton Korcsó megy, ő mutatja az utat. Egyik fán felirat: Fasor köz 6. Az itt lakóknak is van humorérzékük.

Három-négy bódé áll az egyik tisztáson. Farostlemezekből, szőnyegekből összetákolt kunyhókból kályhacső bújik ki. A rozsdás taliga mellett a forró szemeteszsákokon egy kismacska fekszik. Horpad az oldala, még él. Négy-öt család él itt. Lakatosék az idős Erzsike sátrában, külön fakkban laknak.

– Nincsenek idehaza – mondja egy mosolygós nő. – A Mokkánál vannak.
– Egy rokonnál – feliratozza az asszonyt Korcsó. Valaki nem lát minket szívesen, borgőzösen káromkodik az egyik kalyiba mélyén.
Lakatosék tisztálkodni mentek a rokonhoz. A harmincas Dezső alkalmi munkából él, a 22 éves Noémi az erdő mélyéről jár dolgozni a Tescóba, ott takarít. Lakótelepen találjuk meg őket. Dezső fának támasztja a biciklit, mentegetőzik: tartozásuk volt, ami a gyerekek miatt folyton nőtt, lecsúsztak, nem tudtak megállni a lejtőn. Három gyerekük nevelőszülőkhöz került.

– Ha lehetne egy albérletünk, hazahozhatnám a gyerekeket. Sokszor látogatjuk őket. Azt mondtuk, hogy felújítjuk a lakást, azért kell idegenekhez költözniük. A legidősebb, a hatéves mindig azt kérdezi: anyu, mikor lesztek kész a munkával? – meséli Noémi.
Férje tanácstalan:
– Most mondja meg, mit feleljünk neki?