Doktor Konok búcsúzik

„Nehéz ember a nehéz feladatra” – így jellemezte miniszterét Gyurcsány Ferenc 2006 júniusában, kormányának bemutatásakor. Sietve hozzáfűzte: jelöltje „konfliktusos ember”. Az egyetlen miniszter volt, akit a nyilvánosság előtt is megszólított: „Kérem, ha lesznek vitái, legyen határozott, mégis empatikus.”

Ez nem sok jót ígért. A magyar politika a rendszerváltás óta több tucat minisztert emésztett el. Gyurcsány reformkormányai voltak a legnagyobb „fogyasztók”.

Gyurcsány a választási győzelem utáni első MSZP-kongresszuson mondta: „Politikai kormányba politikus miniszterek kellenek.” Eszerint döntött. Ha valóban így gondolta, Molnár doktor volt a kivétel. Doktor Konok (ahogy néha nevezték) nem a kompromisszumok embere. Ő aztán valóban „pártok felett állt”. Az SZDSZ-nek sem volt tagja, s jellemző, hogy az István Kórház éléről is az MSZP és a Fidesz egyetlen szavazásra összeálló alkalmi koalíciója távolította el. (A legádázabb ellenfeleket is sikerült összehoznia.)

Amikor Szekszárdon a megyei kórház gégészeti osztályát vezette, beosztottjai közül a zöm jelezte: képtelen együttműködni vele.

Aki évtizedes civilizációs szokások, társadalmi beidegződések átszabására készül, jobb, ha a szakmájában keres szövetségeseket. Meggyőz, híveket toboroz, csapatot szervez, agitál. Molnár doktor hosszú távon a paraszolvencia, a „borítékos rendszer” felszámolását ígérte. Merész tervnek látszott.

Parlamenti vércukor

Doktor Konok karizmatikus egyéniség: szenvedélyes, nyersen, önpusztítóan szókimondó, nyughatatlan, és néha, jókedvében megnyerő. Mindenhol fúrták, s mindig akadtak hívei, „apostoli követői”. Az Istvánból vele együtt távoztak a legodaadóbb „lajosisták”.

Terveihez nem keresett politikai szövetségest. Ahogy mondják, az SZDSZ kereste őt. „Miniszterelnök-függő volt”, politikai háttérbázis nélkül, akár tíz évvel korábban Bokros. Molnár párhuzamot is vont néha a bokrosi és a molnári bajuszformák között („éreztem... nemcsak a bajusz közös bennünk”).

Molnár doktort nem a Fidesz lehetetlenítette el. Támadták persze, durván és odaadóan, de nekik a doktor főnyeremény volt. Az orvosok, a gyógyszerészek (és a betegek) ellenzéki összetoborozhatóságának záloga.

Gyurcsánynak kellett a miniszterét visszafognia: „Nem az a reform, amit a miniszter a szobája magányában kiagyal, hanem amire kétszáz képviselő rábólint.” Csakhogy a „kétszázak” vércukra azonnal felszökött, ha a miniszter megjelent az ülésteremben.

A súlyponti kórházak körüli alkudozás, a végtelen vita, a listák folyamatos át- és visszaszerkesztése próbára tette a vidéki képviselők idegeit. Nem tett jót a bizalomnak.

Gyurcsány egyre óvatosabb és „Molnár-érzékenyebb” lett. Molnár az első magyar miniszter, akit – nevének említése nélkül – tulajdon kormányfője feddett meg, „reformtúlbuzgósága” miatt. Az álmos, hallgatag frakció tapsorkánban tört ki. Molnár egy dossziéba mélyedt.

Amikor hosszas huzakodás után formát öltött a nagy terv, a regionális átalakítás modellje, nem növelte a bizalmat Kornai János bölcsen szomorkás, visszafogott írása az egyik napilapban, a híressé vált „kávé-tea keverék” hasonlat. Mindkettő pompás ital önmagában – írta a professzor –, összefőzve mégis pocsék. Valami ilyesmit sikerült kikeverni. Egy háttérszakértő a világban zajló egészségügyi reformok állásáról mondta: kétféle ország létezik a fejlett világban. Ahol épp reformálnak, s a másik, ahol „visszareformálnak”. Ferge Zsuzsa kérdezte egy reformpárti összejövetelen: „Vizsgálták önök, kik járnak ritkábban orvoshoz a vizitdíj miatt? Milyen országot akarnak?”

De más baj is volt.

Bizonytalanság, remény, jó szándék, civilizatorikus hevület keveredett akkor a kormánypárt soraiban. És páni félelem a „fizetős egészségügytől”.

Csak a doktor nem mérlegelt. Törvényt akart, gyorsat. Egészségügyi villámháborút. Nem nézett ellenszenvre, népszerűségre, nem bánta, ha fehér kendőt lobogtatnak beszéde közben a dühödt patikusok, meg sem hallotta, hogy a feltüzelt kisvárosi „kórházvédők” kifinomult ízléssel „magyar Mengelének” nevezik, akinek „a csuklójáról fog lerohadni a műanyag bilincs”.

A doktor nem volt ijedős. Igaz, néha az indulat is munkált benne. Személyes sérelem megannyi hivatali ármány, konfliktus, szakmai megaláztatás nyomán. Tíz hónap után elfogyott körülötte a levegő. A sajtóval már nem érintkezett, magányosan a hivatalában ücsörgött, dossziékkal körülbástyázva, és dolgozott. Munkamániás volt. A kényszerű kommunikációs kapcsolatokat államtitkárára, Horváth Ágnesre hagyta. A tévé elől szinte menekült.

2007 tavaszán, az SZDSZ „Kóka-választó” küldöttgyűlésén még ott volt. Százból ha öten léptek oda hozzá. Neki nem jutott „I love Lajos”-póló, mint a népszerűségének mélypontján álló Bokrosnak ’96-ban, az MSZP miskolci kongresszusán. Kuncze háttérbe vonulásával utolsó fajsúlyos politikai támogatóját veszítette el. Rövidesen lemondott.

„Nem ez volt az első ilyen dobása – mondta a parlamenti folyosón a kormánykommunikátor. – Időnként le-lemondott. Most elfogadták.”

Távozása éppoly hektikus volt, mint az érkezése. Délben a kormányszóvivői iroda cáfolta „a személyi találgatásokat”, fél háromkor kiadták a lemondásáról szóló közleményt. A szomorújáték vége Horváth Ágnes tündöklése és bukása, aztán a demagóg „szociális népszavazás”, a koalíció bomlása s a kormány lemondása.

Befulladt tervek

Molnár ezt már a színfalak mögül nézte. Az egészségügytől annyira megcsömörlött, hogy a hátralévő parlamenti éveket az Országgyűlés honvédelmi és rendészeti bizottságában „ülte le”. A parlamentben nem szólalt fel többé, újságíróval nem állt szóba, a múltról eddig hallgatott. Az almafáit metszi.

Emlékezik a „nagy időkre”. Összegez. Persze az emlékek megcsalják az embert. Ennek tulajdonítható a könyv néhány kiáltó ténybeli tévedése. A bírálók öt perc alatt kiszúrták, lajtsromozták őket. S hogy a címben feltett kérdésre (Miért lettem antipatikus?) válaszoljunk: tett is érte. Molnár doktornak kivételes érzéke volt ahhoz, hogy esetleges hívei is elforduljanak tőle.

Pedig uniós szakértők, közgazdászok mondják: Molnár doktor befulladt terveinek egy részét meg kell valósítani. Csak a baljós „reform” szó helyett kell hatásos szinonimát találni. De a magyar nyelv, a honi bürokrácia találékony. Majd „bizottságnak” fogják elnevezni. Az elég semmitmondó. Regionális betegbiztosítók lesznek, a külföldi tőke nélkülözhetetlen, az életképes finanszírozási rendszer létszükséglet. Molnár doktor nyomán, Molnár emléke nélkül.