Csoki és a tesók

Hatévesforma gyerek porzik felénk. Focimezt visel. Monoron, a cigánytelepen vagyunk.

– Csoki, Csoki, lesz holnap edzés? – szegezi a kérdést kísérőnknek. Csoki, azaz Maka István szociális munkás, a telepről verbuvált helyi fiúk focicsapatának alapítója.
– Nem lesz edzés. De jövő héten gyertek, lesz meglepetés is.

Jó párszor ismétlődik a jelenet, amíg járjuk a néhány utcányi telepet. Mellettünk pornyomot rajzol egy babakocsi kereke, mezítláb tolja gyerekét az anya.

Aztán betonra vált az út.

– Sajnos csak ezt az egy szakaszt aszfaltozták le – magyaráz Csoki –, de legalább így iskolába menet, esős időben nem lesznek sárosak, mint régen.

Maka István roma származású, ötéves korától állami intézetben nevelkedett. Tinédzseréveiben őt is csak a foci éltette, bajnokságokon is részt vett.

– Eleinte nagy létszámú intézményben laktam, csak utána kerültünk lakásotthonokba. Az első helyen szigorúbban fogtak, ma azt mondom, ezzel tettek a legjobbat. Rákényszerítettek a tanulásra.

A középiskola után csak úgy maradhatott utógondozásban, ha folytatja tanulmányait. Vidékfejlesztő és szociális munkás szakon végzett. Még tanult, amikor a monori gyermekotthonban lett felügyelő. A diplomát követően ismerősök révén jutott el a Máltai Szeretetszolgálat tanodájáig. A tanoda a hátrányos helyzetű gyerekek tanulmányi felzárkóztatását szolgálja, ennek lett a vezetője.

Öt éve, kezdő szociális munkásként kiment a telepre, és szinte rögtön egy régi intézeti társába botlott.

„Üdvözöllek, tesó” – így a régi társ, és Csoki tudta: hamar szót ért majd a helyiekkel.

Aztán leszúrt két botot a mező közepén, hogy ott focizzanak a gyerekek a tanulás szüneteiben. Először 16-17 évesekkel alakult csapat, később a kisebbek kérték Csokit, foglalkozzon velük is. Így kezdődött.

Miközben beszél, a fürdőhöz érünk. A kánikulában kell a hűsítés, és sok házban fürdőszoba sincs. Gyülekeznek is itt sokan, de nem csak ezért. A telep lakóinak átlagéletkora 21 év, a néhány idősebb itt élő számára ez az egyetlen közösségi tér.

A fiatalok általában inkább csellengenek, tévéznek otthon. De nem Monoron.

– Jobb focizni, edzésekre járni, mint otthon ülni – mesél a telepi életről a 14 éves Guszti is. – Amikor focizom, jó kedvem van.
A fiú családjának háza a betonútról nyílik. Takaros ház: a színes falú, vidám szobák, szépen felújított, csillogóra fényezett fürdőszoba – néhány négyzetméternyi oázis. Mintha az ajtókon kívül rekedt volna a szegénység.

– Megvagyunk valahogy – magyarázza a fiú. Édesanyjával, nevelőapjával és két testvérével él itt, nevelőapja a pénzkereső. Segédmunkás építkezéseken.

– Ne hagyd kint a labdát, elviszik – szól az anya a kertben játszó gyerekre.

Ebédidő van, indulni kell az ételosztáshoz, le ne késsék. A helyi önkormányzat a cigány önkormányzattal közösen itt megszervezte, hogy az óvodásoknak és az iskolásoknak a nyári szünetben is legyen meleg étel. Hosszú a sor, de gyorsan halad. Műanyag dobozokkal sietősen cikáznak a gyerekkezek.

Gusztinak egy időben sok lett a kötöttség. Egy éven át nem járt le edzésekre. Aztán – így fogalmaz – megjött a kedve. Már ki nem hagyná a heti három-négy foglalkozást.

Azóta sokszor utazik a csapattal az országban. A távolabbi városokba nem, de a helyi meccsekre mindig büszkén kíséri édesanyja is.

Guszti sokat kapott az edzésektől: türelmet, fegyelmet tanult. Tervei vannak. Felvették az iskolába, burkoló lesz, tudja már ezt is.

– Én meg sportoló leszek – kontráz a szintén tizennégy éves Dani. Edzője, Tóth Keve szerint minden esélye meglehet erre.
Tehetséges a fiú, ő is tisztában van ezzel. A monoriak már-már celebként ünneplik. Mégis azt mondja: van még mit tanulnia a pályán.

– Még nem megy olyan jól a foci – magyarázza nekem.
Keve büszkén hallgatja.

– Dani elindult a profizmus útján – mondja. – Ezt próbáljuk tanítani nekik: a sport kőkemény munka, alázatot és nagyon sok tanulást igényel. Ez már nem grundfoci. És ő mostanra ezt megértette.

Nemrég a Máltai SE labdarúgói háromhetes edzőtáborban jártak Romhányban, reggel héttől este tízig szinte folyamatosak voltak a programok. Edzések, elméleti oktatás tíz-tizenöt perces szünetekkel.

– Volt, hogy rájuk kellett szólni: pihenjenek, ne focizzanak többet – meséli Keve. – De öt perccel később, ahogy elfordultam, már megint rúgták a labdát. Aztán hazajöttünk, másnap csapatokba verődve mentek futni a hőségben, hogy edzésben maradjanak és utazhassanak a bajnokságra.

Eleinte nem volt ez így. Keve mondja, körülbelül fél évbe tellett, mire megszokták a fiúk a kötöttséget. Hogy a négytől hatig tartó edzésnek nem negyed ötkor van vége, hogy az edzés előtt tíz perccel ott kell lenni. De néhány hónap alatt megszilárdul a fegyelem. Nincs késés, nincs lazulás.

Az egyesületi tagok – telepi társaikkal ellentétben – nem régi gumilabdákat terelgetnek a mezőn: profi felszereléssel játszanak, a Máltai Szeretetszolgálat mezében.

– A szeretetszolgálat logója kötelez: csak az viselheti, aki megfelel a szigorú viselkedési normáknak. Például nem káromkodhat, nem köpködhet, be kell tartania a fair play szabályait is – sorolja Kiss Dávid, a Máltai Szeretetszolgálat munkatársa.

A telepi fiúk méltóak a mezre.

Egy alkalommal például fontos meccsen vettek részt, amikor lesérült az ellenfél védője. A Máltai SE roma focistája épp kapura tört, és a sérülés miatt akadály nélkül gólt lőhetett volna. Csakhogy a tétre menő játék közepén inkább megállt, s kirúgta a labdát a pályáról. Nyerni akart, de nem így, nem mindenáron.

– Sajnos sokszor találkozunk előítéletességgel, még én magam is, a segítőjük, de a fiúk magatartása láttán mindig megfordul a hangulat. Nekik ez az esély a beilleszkedésre, a kitörésre, és nem akarják elszalasztani. De azoknak is sokat ad a sport, akik végül lemorzsolódnak. Ők sem kallódnak el, dolgoznak, eltartják szerényen a családot – magyarázza Csoki.

Daninak is az a szavajárása: „Elvagyunk valahogy.” Három testvérével együtt. A családban az édesanyának van munkája, a közösségi fürdőben dolgozik. De Dani nem ezt az életet álmodta magának.

– Persze hogy elmegyek innen a telepről, ha lehet. Senki sem akar itt élni.

– És mit csinálsz a szabadidődben? Amikor nincs foci és nincs tanítás sem – kérdezem tőle.

– Nem is tudom. Legtöbbször focizom akkor is.