Hetvenöt éve szabadult fel a budapesti nagygettó
A budapesti volt Európa egyik legnagyobb gettója 1944–45 telén. A belügyminiszeter 1944. november 29-i határozatában jelölte ki a területet, amelynek minden lehetséges kapcsolatát a belváros többi részével tégla-, illetve palánkfallal zárták le. Az itt összegyűjtött zsidóságnak a Dohány utca, Nagyatádi Szabó István utca (mai Kertész utca ), Király utca, Csányi utca 3–6. szám, Rumbach Sebestyén utca 17–19. szám, Madách Imre út, Madách Imre tér, Károly király út (mai Károly körút) által határolt mintegy 0,4 négyzetkilométernyi területen kellett összezsúfolódnia.
Első lépésben az Újlipótvárosban még a nyár közepén az úgynevezett csillagos házakba költöztetett zsidóknak kellett a nagy gettóba áthurcolkodniuk, ez hozzávetőleg negyvenezer embert jelentett. Később viszont a már a nyilasok tombolása ellen semmit sem érő menlevelekkel rendelkezők is ide költöztek, így csaknem hetvenezren szorultak be alig ezerötszáz lakásba. Az ellátatlanság és a szörnyű higiéniai viszonyok miatt a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont adatai szerint naponta átlagosan nyolcvan-száz halottat vittek ki a gettóból, végül csak harminc-harmincötezren élték túl az ostromot.
A szovjet csapatok január 17-én érték el a pesti belvárosi területet (akkor hurcolták el az oroszok Raoul Wallenberget), majd másnap megkezdődött a gettó felszámolása. A felszabadításkor a gettóban csaknem háromezer temetetlen halottat találtak, nagy részüket később a Dohány utcai zsinagóga udvarában hantolták el, s ma is ott nyugszanak.
A budapesti gettóemlékfalat, amelyen többek között interaktív térkép mutatja be a városrész történetét, az EMIH – Magyar Zsidók Szövetsége Erzsébetváros önkormányzatával közösen állította a gettó felszabadításának hetvenedik évfordulója alkalmából.
