A túlkapás a Fidesz legfőbb politikája

2019. június 1. 06:30 - szerző: Lakner Zoltán

Kiemelkedő konzervatív gondolkodók fogalmazták meg az Orbán-rendszerrel kapcsolatos nézeteiket a közelmúltban. Gyurgyák János történész A magyar elit elcecíliásodása és más rendszertünetek, valamint Körösényi András és Mándi Tibor politológusok Miért nem vagyunk „új jobboldaliak”? című írásainak – mindkettő a Válasz online-on jelent meg – közös vonása az afeletti csalódottság, hogy az eszméikhez tartozó fogalmakat beszippantotta az Orbán-rendszer. A baloldalitól és a liberálistól eltérő kiindulópontból startoló rendszerkritika megismerése közelebb vihet egymás és az ország megértéséhez.

A rendszerkritikának mindig ideje van. Mégis, első ránézésre – talán másodikra is – meglepő, miért kilenc évvel az Orbán-rendszer szárba szökkenése után fogalmazódnak meg a kiváló konzervatív tudósok gondolatai a fennálló állapotokkal szemben.

Vagyis valójában nem volna igazságos a kritikusok kritizálása annak említése nélkül, hogy Gyurgyák János csalódottsága Orbánnal kapcsolatban évek óta közismert, ennek nyilvánosan is rendre hangot ad. Nemcsak a megszólalásaival juttatja ezt kifejezésre, hanem azzal is, milyen műveknek ad megjelenési lehetőséget az Osiris könyvkiadó vezetőjeként. Történészi munkásságában az utóbbi években a magyar nemzeteszme zsákutcáira koncentrál. Körösényi András az ország egyik legmagasabban jegyzett politikatudósaként évekkel ezelőtt, az MTA Politikatudományi Intézetének kiadványában autokrata vonásokkal jellemezte Orbán Viktor rezsimjét. A konzervatív előzményekhez tartozik a két évvel ezelőtt – éppen a Gyurgyák kiadója által felkarolt – nagy visszhangot kiváltó Hegymenet című tanulmánykötet megszületése is.

Az Országgyűlés plenáris ülése
Fotó: MTI/Kovács Tamás

Tulajdonképpen éppen mindehhez képest meglepő, hogy e nagy tudású személyiségek úgy érzik még 2019-ben is, tisztázásra szorul az Orbán-rendszerrel kapcsolatos álláspontjuk, s számot kell adniuk arról, mi az, amiben közelebbinek és mi az, amiben távolabbinak vagy egészen távolinak érzik maguktól a NER-t.

Körösényi és Mándi írásának apropója egy fajsúlyos rétegprobléma, a Kommentár című konzervatív folyóirat „kormányemberek” által történt elfoglalása és Békés Márton új főszerkesztő azon fejtegetése, miszerint mára a kormányt támogató új jobboldal vált a régi konzervativizmus egyetlen lehetséges otthonává. Ha az ultimátummal felérő invitálás logikája ismerős valahonnan, gondoljunk arra, ahogyan a Fidesz a kereszténydemokrata gondolat egyedüli letéteményesének nyilvánítja magát a kereszténydemokratákat tömörítő Európai Néppárttal folytatott vita során.

Gyurgyák esszéje nem kapcsolódik ennyire konkrét okhoz, a sajtóközlés alkalma egy, a közelmúltról és a közeljövőről szóló írásokat tartalmazó könyv, amely hamarosan megjelenik.

Mindkét figyelemre méltó szöveg hangsúlyozza, hogy a konzervatív szerzők miben értenek egyet az új jobboldallal, illetve magával az Orbán-rendszerrel. Ezek azok a pontok, ahol egy más nézeteket valló rendszerkritikusnak nagy szüksége van az empátiára.

Körösényi és Mándi a konzervatívok és az új jobboldal közösségét a „progresszív liberalizmus” elutasításában találja meg, közelebbről „a politikai korrektség ortodoxiájának globális fenyegetésében” és a „meredeken progresszív jövedelem- és vagyonadóztatásban”. Arról, hogy e tényezők mennyiben irányadók a mai magyar politikai helyzet megítélésében – ahol a parlament elnöke pedofilokhoz, tehát betegekhez és bűnözőkhöz hasonlítja az örökbefogadással szülővé válni kívánó melegeket, és ahol az Orbán-kormány egykulcsos személyi jövedelemadója előtt kétkulcsos rendszer állt fenn, a vagyonadót pedig nem sikerült bevezetni –, semmilyen útbaigazítást nem adnak.

Lehet továbbá elrettentő példákat hozni arra, hogyan válik a szólásszabadság alkalmi korlátozójává – továbbra sem Magyarországon – a politikai korrektség, és érvelni amellett, mennyire értelmetlen például irodalmi műveket száműzni az egyetemi olvasmánylistákról, mert évszázadokkal ezelőtti szerzőik mai felfogásunk szerint megsértenek egyes társadalmi csoportokat. De miben különbözik ettől, ha a konzervatív Alabamában rajzfilmet cenzúráznak, mert abban melegházasságot vittek képernyőre? Éppen Körösényiék írják dolgozatuk egy későbbi pontján, hogy a szellemi természetű viták nem vívhatók meg hatalmi pozícióból, egyszerűen azért, mert más eszközöket igényelnek.

Egy szó, mint száz, nehezen fogadható el a magyar helyzet elemzésénél a baloldalba úgymond beolvadó s a szabadságot állítólag ily módon veszélyeztető liberálisok felé tett oldalvágás. Nálunk a szabadságra más veszélyek leselkednek.

Gyurgyák János esszéjében arról ír, hogy „az Orbán-rendszer kezdetén a polgárosodás felkarolása kifejezett prioritást élvezett”. Sajnálkozva folytatja azzal, hogy aztán ezt puszta „politikai terméknek” minősítették.

Ha az Orbán-rendszer kezdetére utal a kiváló történész, akkor nem lehet szó 1998-ról, amit még érthetnénk is a polgárosodás említése kapcsán, csakis 2010-re gondolhat. Nehéz azonban látni, milyen nyomai voltak a polgári közép erősítésének, a nemzeti érdek védelmének, a neoliberális gazdasági erők visszaszorításának, amelyeket Gyurgyák pozitívumként említ. Vélhetően az adórendszer átalakítására, az uniós költségvetési elvárások és a Nemzetközi Valutaalap elleni „szabadságharcra”, valamint a bankadó bevezetésére utal. Csakhogy az új adórendszer értékelése lehetetlen annak érzékeltetése nélkül, hogy egyidejűleg milliók felemelkedésének – polgárosodásának – útját rekesztették el az alacsony jövedelműeket sújtó tehernöveléssel. Az IMF és a Brüsszel elleni harc valójában azt szolgálta, hogy a kormány demokráciarombolását ne lehessen gazdasági szankciókkal megtorolni. A multik egzecíroztatásával párhuzamosan pedig megszülettek az őket kiszolgáló kormányzati különmegállapodások, valamint megkezdődött az orosz licenc alapján létrehozott rendszerhű klientúra feltáplálása.

Hasonlóképpen jóval szorosabb összefüggés áll fenn a kormány migráció terén tett lépései között, mint azt Gyurgyák feltételezi. A történész fontosnak tartja leszögezni, hogy „a migrációs válság idején alapvetőn Orbánnak volt igaza”, csak későbbi fejlemény a „bornírt propaganda” és a „hazugságok garmadája”. A helyzet azonban úgy áll, hogy az Orbán-kormány menekülthullámra adott egyes számú válasza kezdettől a propaganda volt. Amikor pedig a gyakorlati intézkedésekre kezdett fókuszálni, nem a szakhatóságok kompetenciáit erősítette, hanem elnyomó apparátussá változtatásukra költött temérdek pénzt. Ez nem az eredetileg helyes elképzelésekre rárakódó szennyeződés, hanem kezdettől fogva a lényeg.

Egyébként arra, hogy Orbán politikája miért tartalmazhat nyomokban rokonszenves elemeket például egy konzervatív számára, Körösényi András egy korábbi tanulmánya ad magyarázatot. Ebben Orbánt azon vezető mintaképeként írja le, aki afféle „barkácsolóként” különböző szellemi irányzatoktól szedi össze az aktuális hatalmi céljainak éppen megfelelő jelszavakat és eszközöket.

Ez más megvilágításba helyezi azokat a tényezőket is, amelyeket Gyurgyák János az Orbánt rossz útra csábító hübrisz megnyilvánulásaiként azonosít. Külön-külön nem elősorolva mindet, általánosságban azt jegyezhetjük meg, hogy a hatalmi gőg egyik mozzanata sem a hibás működés jele, hanem az orbáni politikafelfogás, célrendszer és uralmi struktúra szerves része. Persze, Orbánt biztosan a dicsvágy is hajtja túlzott és az ország számára káros nemzetközi ambícióiban, de ezek alapvetően mégiscsak a hazai rendszer külső feltételeinek biztosítását szolgálják. Persze, rossz történelmi tapasztalataink vannak a mániákus központosításról, de Orbán tényleg maga akar mindenben dönteni, mert ezzel tartja kézben alárendeltjeinek hadseregét. Persze, az oligarchák – valójában kliensek – tényleges gazdasági tehetsége enyhén szólva kérdéses, de az ő feladatuk nem is a gazdaság, csupán a hűbéri lánc működtetése. És még sorolhatnánk.

Az is idetartozik azonban, hogy az Orbánt támogató új jobboldaliak kétségtelen politikaelméleti képzettséggel rendelkeznek. Amit olvasnak, azt kíméletlenül kifacsarják és kizárólagosan a hatalmi célok eléréséhez rendelik. Kiindulópontjuk mégis olyan tudás, amilyen ennyire koncentráltan egyetlen baloldali vagy liberális csoportosulásban sem létezik. A hatalom ilyetén kiszolgálásából is meg lehetne tanulni egyetlen dolgot, azt tudniillik, hogy nekik legalább vannak politikai céljaik. Közéleti jelenlétük nem csupán a kétségbeesett túlélési törekvések és a céltalan sodródás intervallumában értelmezhető.

Annyi kívánkozik még a hübrisz taglalásához, hogy Gyurgyák értelmezése szerint a „balliberális” elit elleni küzdelem túlhajtása abból fakad, hogy ez az elit megbuktatta a decens jobboldali kormányokat az 1990 utáni Magyarországon.

A kölcsönös sérelmek nyilván számosak, de azért a fennálló kormánnyal szimpatizáló médiumok viselkedését érdemes összevetni, mondjuk, a 2006 és 2010 közötti meg a 2010 utáni időszakkal, mielőtt „egyet ide, egyet oda” alapon ítélkeznénk.

A konzervatívok és az Orbán-rendszer közös pontjainak ingatag meghatározásait látva nehéz másra gondolni, mint arra, hogy a jeles szerzők saját maguk is megpróbálják megérteni, mi tarthatta őket sokáig egy táborban Orbánnal és híveivel meg szolgáival. Adott esetben történész és politológus kollégáikkal, tanítványaikkal. Pontosabban miért hihették a konzervatív tudósok sokáig, talán egészen az Akadémia elleni kormányzati hadjáratig, hogy akadnak még találkozási pontjaik a rendszerrel? Ilyenek ugyanis régóta nincsenek. Erre akár büszkék is lehetnének.

Bizonyos értelemben a konzervatívok a fennálló rendszer legnagyobb vesztesei. Őket csapták be, nem minket. A baloldaliak és a liberálisok csak rosszat vártak Orbántól, és azt meg is kapták. Ez nem feltétlenül jelenti, hogy minden elemében jobban értik a rendszert vagy kialakulásának okait. Ha így lenne, akkor a mai ellenzékiek többet, eredményesebben tettek volna az Orbán-rendszer ellen az elmúlt évtizedben.

Az is igaz, hogy a baloldali értéktárat Orbán azóta fosztogatja, amióta bekövetkezett – az amúgy Körösényi által jóval 2010 előtt észlelt – plebejus, populista fordulata, válaszul az MSZP és miniszterelnökei nevéhez levakarhatatlanul hozzátapadt megszorításokra. Azóta Orbán a szociális biztonság rezsicsökkentő bajnokaként pózol. A magát ennél is régebben antiliberálissá változtató Orbán a liberális fogalmakra is igényt tart. Újabban a szabadság egyetlen igazi letéteményeseként mutatkozik elvbarátaival együtt a politikai korrektséggel szemben és azokkal szemben is, akik a kormányzati fake news oldalakat megpróbálják végre valós természetüknek megfelelően kezelni.

Ezzel együtt és éppen ezek miatt a baloldaliak és a liberálisok mindig is joggal tartották Orbánt az ellenségüknek. Nem így a konzervatívok, akik közül sokan elutasították ugyan az orbáni politika számos vonását, de azokat a jó célok elérése érdekében alkalmazott politikai célszerűség számlájára írták. Közben igyekeztek meglátni az azonosságot a megvalósuló lépések és a saját elveik között, annál is inkább, mert az orbáni politika miatti irritációjuk fokozódásával sem alakult ki bennük vonzalom a baloldal és a liberálisok iránt.

Ez a kitaszítottság, talajvesztettség nyilvánul meg Körösényi és Mándi írásának végén, amikor – végre – hamis dilemmának nevezik, hogy a konzervatívoknak Orbánt kell-e támogatniuk az európai antiföderalizmus, bevándorlásellenesség, valamint egyes gazdasági és társadalmi ügyek kapcsán, s ennek érdekében el kell-e nézniük belpolitikai „túlkapásait”, vagy szembe kell-e fordulni vele, amit viszont „sokan a progresszív liberalizmus indirekt támogatásának érezhetnek”. Tegyük azért hozzá Lánczi András emlékezetes mondásának parafrázisaként: amit túlkapásnak neveznek, az a Fidesz legfőbb politikája. Körösényi és Mándi kimondja, hogy az általuk érzékelt és bírált globális liberális törekvések sem igazolják az autoriter rezsimépítést. Konzervatív alapon a kettő egyidejűleg elutasítható. Nehéz ezt másként értelmezni, mint végleges szakításként az Orbán-rendszerrel.

Az Országgyűlés plenáris ülése
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

A kettős elutasításból az következik, amit írásuk már nem tartalmaz, hogy valamilyen új szellemi és politikai konstrukciót kellene létrehozni, ami a konzervatívok világlátását és céljait hitelesen kifejezheti. Ettől kezdve a feladat hasonlóvá válik, mint az ezerszer lesajnált baloldaliak és liberálisok esetében. Összességében nem kevesebbről van szó, mint a versengő demokrácia újbóli bevezetéséről, mégpedig az eddigitől gyökeresen eltérő pártrendszerrel, amelynek konfliktusszerkezete lehetővé teszi a Gyurgyák által „ősbetegségnek” nevezett szekértábor-logika meghaladását.

Az egy másik és nagyon is fontos kérdés, lehet-e más a politika, mint szekértáborok közötti küzdelem, illetve hogy lehet-e másmilyen a szekértáborok közötti harc, mint az elmúlt harminc évben. Kende Péter politikai szociológus 1997-ben már a közös pontok hiánya és ebből adódóan a demokratikus magyar politikai közösség nemléte miatt aggódott. Szűcs Jenő történész a rendszerváltás hajnalán szintén azt látta „a demokrácia billenőpontjának”, hogy nem állnak fenn a társadalomban alapvető megegyezések.

Mindezt tudva jut Gyurgyák arra a megállapításra, hogy az Orbán-jelenség sem létezhetne, ha a magyar társadalom nem küzdene „mentalitásbeli gondokkal”. Ám ha így van, akkor esszézáró fohásza a „reménytelen reményhez” még akkor sem vezet semmire, ha az általa felsorolt, követésre méltó elődök köre meghatóan és megrendítően széles, hiszen közöttük találjuk Széchenyit, Deákot, Kéthlyt, Bartókot, Bibót, József Attilát.

A fohász tehát nem segít. Az Orbán-rendszeren túli világot nem elérni kell, hanem megteremteni.

Politikusok ellen csak politizálással lehet sikert vagy egyáltalán bármit elérni. Nem csupán rendszerváltó mozgalom, hanem egy új politikai rendszer szükséges,

amely szilárd közös alapokra épül. Ezt létrehozni sokáig tart majd, de legalább nehéz lesz. Minél többen keverednek ki azonban az orbáni bűvkörből, legyünk udvariasabbak, minél többen adják fel a megjavíthatóságával kapcsolatos hiábavaló reményt, annál többen fordíthatják tudásukat és erejüket a változás siettetésére.