A populisták sikeréből tanulhatna az önmagát kereső európai baloldal

2019. március 11. 07:21 - szerző: Lakner Zoltán

Krízisük szerepet játszik abban, hogy a bal- és jobboldali középpártok megszokott váltógazdálkodása helyébe korábban elképzelhetetlen összetételű kormánykoalíciók léptek sok helyütt a kontinensen, a választópolgárok pedig újabb és újabb pártneveket tanulnak meg az aktuális voksolásokra készülve.

A február végén bemutatott – májustól magyarul is elérhető – Progresszív válaszok a populizmusra című kézikönyv azzal foglalkozik, mit kellene tenniük az európai progresszív pártoknak a populisták előretörésével szemben. Az Alapítvány az Európai Progresszív Tanulmányokért (FEPS) a magyar Policy Solutions elemző és tanácsadó intézettel együttműködésben, valamint más országok baloldali agytrösztjeinek bevonásával egyfelől a populista pártok szavazóinak jobb megértéséhez kívánt hozzájárulni, másfelől a szerzők bizonyos baloldali politikai lépések meghatározására is kísérletet tettek. A Finnországról, Franciaországról, Magyarországról, Németországról és Olaszországról szóló elemzéseket a populista szavazók körében végzett fókuszcsoportos kutatás támasztotta alá. Az általános tanulságokat összegző zárófejezetet Boros Tamás, a Policy Solutions társalapítója és stratégiai igazgatója, valamint a FEPS tudományos tanácsának tagja jegyezte, aki egyúttal a magyar helyzetet bemutató rész szerzője is volt.

A szóban forgó országok populista pártjai között markáns különbségek állnak fenn, már csak azért is, mert elsősorban Franciaországban és Olaszországban egyaránt létezik erős bal- és jobboldali populista irányzat is. További különbség, hogy míg Olaszországban tavaly a bal- és jobboldali populisták kormánykoalíciót alakítottak, addig Franciaországban mindkét populista párt ellenzékben van, és egymás ellenfelei. Ebben a két országban a hagyományos pártrendszer teljesen összeomlott, a régi jobb- és baloldali centrumpártok színen vannak ugyan, de összezsugorodtak.

Ezzel szemben például Németországban a tradicionális középpártok, a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták folytatólagosan nagykoalícióra kényszerülnek egymással, ami elsősorban a szocdemeket emészti fel, közben pedig egyszerre támadja őket a jobboldali populista Alternatíva Németországért (AfD) párt. Finnországban a jobbközép Centrum koalíciós partnerként maga mellé vette a jobboldali populista Finneket. A magyar helyzetet ismerjük: kilencedik éve zajlik az egypárti populista-nacionalista kormányzás, amellyel szemben régi és új progresszív pártok sem tudtak eddig versenypozíciót építeni.

Orbán Viktor Milánóban
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Különbség mutatkozik abban is, hogy míg a populista Finnek a jóléti állam hívei – igaz, azokra redukálnák a juttatásokat, akik az ő megítélésük szerint hozzájárulnak a javak gyarapításához –, addig például a magyar miniszterelnök a maga részéről eltemette a jóléti államot. Az olasz kormánykoalíció két pártja szintén eltérően gondolkodik erről a kérdésről, hiszen az Öt Csillag Mozgalom az alapjövedelem bevezetését tűzte ki célul, a Salvini által vezetett Liga társadalompolitikájának viszont nem célja az egyenlőtlenségek csökkentése.

Amiben a teljes populista spektrumon egyetértés mutatkozik, az a globalizációkritika, aminek középpontjában a megszokott hétköznapi biztonság, elsősorban a munkahelyek és a hagyományos közösségek elvesztése miatti aggodalom áll. Érdekes módon ez nem jelent teljes körű antiglobalizmust és unióellenességet sem. Még a jobboldali populisták is – a baloldaliak pedig különösen – pozitívan értékelik a szabad mozgás, az utazás és munkavállalás szabadságát, a világ személyes megismerhetőségének könnyebbé válását az európai közösség révén. Egyébként éppen e populizmuskutatás készítése idején láttak napvilágot az Eurobarometer új adatai, amelyek szerint rekordmagasságba emelkedett az Európai Unió támogatottsága a tagállamok lakossága körében. Ez nagyrészt a Brexit miatti brit belpolitikai káosz hatása, az indulatos unióellenesség konkrét formát öltve egyáltalán nem vonzó a legtöbb európai polgár számára.

Mindettől még az unió megítélése a populisták körében kedvezőtlen. Csak éppen míg a jobboldaliak, például Franciaországban Le Pen hívei, a nemzeti szuverenitás fenyegetőjét látják az unióban, addig a baloldali Mélenchon követői üres technokrata buroknak tartják az EU-t, amely elvesztette kapcsolatát az emberekkel.

Balról és jobbról egyetértés mutatkozik a populisták hívei körében a középosztály veszélyeztetettsége és a javak elosztásának igazságtalansága kapcsán, csakhogy az egyes irányzatoknak ezen belül nem ugyanaz a problémájuk. Az elosztási elégedetlenség mindenesetre magyarázatát kínálja annak, miért nem talál magára a hagyományos baloldal, amelynek a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése és a kapitalizmus körülményei között a profitérdekek kordában tartása volt évtizedeken át a legfőbb programja. A baloldalt bíráló és azt elhagyó választók kritikája főként arról szól, hogy ez végső soron kudarcot vallott. Ennek a kudarcnak volt a drámai mozzanata a tíz évvel ezelőtti gazdasági válság, aminek a következményeit láthatóan mindmáig nem volt képes kiheverni a régi baloldal.

Eltérés mutatkozik viszont abban, mi az egyes populista irányzatok magyarázata az igazságtalanságokra, s hogy egyáltalán mit tartanak annak. A baloldali populizmus a szupergazdagokkal szemben határozza meg önmagát, ellenük építi fel mozgalmának identitását. A jobboldali populisták narratívájának középpontjában a nemzet áll, amelyet a globalizáció és „Brüsszel” fenyeget, valamint egyes csoportoknak az úgymond hagyományos értékeket megkérdőjelező törekvései, mint például a melegek jogainak kiterjesztése. Erről konkrétan az olasz és a finn jobboldali populizmus esetében van szó a kötetben, de Magyarországon is egyre inkább témává válik. Kováts Eszter és Pető Andrea egy korábbi tanulmányából azt is tudhatjuk, hogy a „genderellenesség” a jobboldali populizmus szimbolikus kötőanyagaként szolgál.

A jobboldali populizmus jelenlegi felfutásának magától értetődő magyarázata a 2015-ös menekültválság. Ez több volt politikai krízisnél, identitásképző ügyről van szó. Az orbáni Magyarországon a kormány már évekkel korábban nemzetközi szervezetekben jelölte meg a fő ellenséget, így tartva fenn a centrális erőtérben is az ellenzéki kommunikáció lehetőségét a maga számára. A menekültválsággal kiegészülve a külső erők befolyásszerzésével szembeni szuverenitásőrzés narratívája újabb témát és érzelmi erőt szívott magába.

Emellett az „idegenek” fizikai megjelenése, illetve a társadalmi emlékezetbe belesütött 2015-ös migránsélmény nyomán az ennek ismétlődésétől való állandó félelem meghatározza a populista tábor gondolkodását. Egyben kijelöli az e gondolkodást elplántáló kormánypárt „küldetését”, tudniillik a „beutaztatás” és a „betelepítés” feltartóztatását, ily módon élet-halál kérdéssé avatva a magát a nemzettel azonosító kormány hatalmon tartását. Ettől a gondolkodástól alapvetően nem térnek el a többi vizsgált országban sem a jobboldali populisták politikai mintái, csak éppen nem uralják olyan módon a politikai teret, mint Magyarországon, ezért jórészt csak követelik, amit a Fidesz megvalósít.

Fotó: Merész Márton

A jobboldali populisták azonban nem csak a menekülteket utasítják el. A magyar helyzetről szóló tanulmány kiemeli, hogy a magyar populisták a menekültek mellett továbbra is romaellenesek. Olaszországban a Liga a déli országrész és lakóinak megbélyegzésével futott fel a kilencvenes években, majd ezt a megközelítést cserélte fel a bevándorlóellenességgel. A logika azonos, a bűnbak változott. Bár a Finnek célkeresztjében elsősorban szintén a bevándorlók állnak, de a finnországi svéd kisebbség sincs tőlük biztonságban. A franciaországi tapasztalatok mindezt azzal egészítik ki, hogy Le Pen hívei erősen fogékonyak az összeesküvés-elméletekre, vagyis arra a gondolkodásmódra, amely háttérhatalmak titkos összjátékára vezeti vissza a nemzet szenvedéseit, így például a bevándorlást. A francia jobboldali populisták kiváltképp élen járnak a mindezzel leszámolni kész erős vezető iránti igényben, s a hívek közül sokan a nem demokratikus berendezkedéstől sem riadnának vissza, hogy az általuk erre alkalmasnak tartott politikus véghez vihesse tetteit.

Mindebből látható, hogy a menekültkérdés katalizálta a nacionalista gondolkodás átalakulását, amely rugalmasan alkalmazkodott az új lehetőséghez. Megerősítette követőinek elkötelezettségét, egyúttal bővítette a jobboldali populista tábort, amelynek meggyőződése, hogy ő maga az eddig elhallgattatott többség, amely azonos az „egy nemzettel”, az „igazi népakarattal”.

Hozzá kell tenni, hogy a Macron-féle új centrum Franciaországban pontosan a populizmussal szemben született meg, Németországban erősödnek a zöldek, Finnországban az áprilisi választás közeledtével, kis előnnyel ugyan, a szociáldemokraták állnak az élen a felmérésekben. Nem szükségszerű tehát a hagyományos baloldal teljes szétesése, ahogyan az sem, hogy az új és sikeres politikai erők feltétlenül populisták, illetve jobboldali populisták legyenek.

A progresszívek egyik legnagyobb problémájaként az országtanulmányok szerzői politikai identitásuk szétporladását jelölik meg, amivel összefügg a felismerhető vezetői karakterek hiánya. Az olasz példa kapcsán fogalmazódik meg, hogy a nem populista baloldal által képviselt ügyek nem állnak össze szilárd önazonossággá, a német szociáldemokraták kapcsán pedig azt idézik a fókuszcsoportos beszélgetésekről, hogy nincsenek jó vezetőik, politikusaik bábuk, nem önjáró figurák.

Míg a jobboldali populisták a bevándorlókkal, a baloldali populisták pedig a szupergazdagokkal szemben határozzák meg magukat, a korábbi baloldali viszonyítási pontok elhomályosodtak. Az identitásvesztés fontos összetevője, hogy a változás jelentése és értékelése is módosult, márpedig a haladás hívei számára ez igazán meghatározó kérdés. A baloldalt ma sokan olyan politikai erőnek látják, amely a foglalkoztatás és a nemzeti hovatartozás biztonságát nem tudja vagy akarja megadni, s vele szemben éppen a populisták látszanak olyan változást kínálni, amely egy új és kívánatos stabilitáshoz vezethet. A biztonság visszaszerzése iránti vágy olyan erős, hogy nemcsak a harminc évvel ezelőtt rendszerváltást megélt Magyarországon, hanem lényegében minden vizsgált országban kimutatható volt a kutatás alapján a migrációs hullám, a gazdasági válság, a kiszélesedő globális kapitalizmus előtti, a középosztályt létszámában és javaiban egyaránt gyarapító időszak felértékelése, vagyis a nyolcvanas évek dicsérete.

A magyar országtanulmányban Boros Tamás igyekszik szétszálazni a lehetséges baloldali politikaváltás irányait. Egyrészt úgy véli, a progresszíveknek ragaszkodniuk kell az Európa-pártisághoz, az ehhez kapcsolódó értékekből nem szabad engedniük. A menekültellenességet hatástalanítani próbálhatnák, vagyis be kellene bizonyítaniuk, hogy nem ez a fő kérdés Magyarországon, szemben például a társadalmi egyenlőtlenségek számos súlyos következményével. Megjegyezhetjük, természetesen a valódi befogadó országok helyzete a miénktől e tekintetben jelentősen eltér. Ezért például a kézikönyv Franciaországról szóló részében a baloldalnak védekező politikát ajánlanak, vagyis egy olyan, kötelezettségekből és lehetőségekből álló befogadási politikát, amely jelzi, hogy a baloldal érzékeli az ügy fontosságát, és ezáltal legalább azt megakadályozza, hogy újabb szavazók forduljanak szembe vele a migráció miatt.

A Magyarországra vonatkozó harmadik progresszív változtatás egyfajta feltételes tanulás lehetne, mégpedig a nemzeti érzelmekkel kapcsolatban. Hangsúlyozottan nem a populisták nacionalizmusának átvételéről volna szó, hanem a nemzeti érzelmek patrióta újjáértelmezésről, amelyben az együvé tartozás alapja a szolidaritás. A befogadó vagy pozitív nacionalizmus az általános tanulságok között is szerepel, mint olyan irány, amely reflektál a nemzeti hovatartozás fontosságára, de a hagyományos közösségeket nem az ellenségkép tartaná össze, hanem az egyenlőtlenségek csökkentésére és az egymás segítésére tett kölcsönös erőfeszítései. Magának a baloldalnak is gondot kellene fordítania arra, hogy a saját közösségeit újjáépítse, mégpedig nem mások kizárása vagy hierarchikus vezetés révén, hanem a különböző hátterű emberek által osztott társadalmi ideálok alapján.

További fontos javaslat, hogy a baloldal töltse fel az európaiság retorikájának üres héját olyan tartalommal, amely a biztonságigényre reflektál. Az európai jóléti minimum, a minimálbér általános szabályozása vagy a munkajogi védelem uniós kiterjesztése hitelesítené az európai politikai kereteket, elmozdítaná a politikai napirendet a menekültválság témájától, és erősebb szociális tartalmat adna az európaiságnak, egyúttal az unió rögtön e szociális tartalom szavatolójaként léphetne fel. Az ilyen politikai irányváltáshoz nyilvánvalóan szükség lenne az európai progresszív pártok együttműködésére. A kooperáció kérdése annak kapcsán is felmerül, hogy a FEPS kiadványa szerint a progresszív pártoknak a baloldalon kell szövetségeseket keresniük, mintsem hogy felismerhetetlenné deformálódjanak a nemzeti vagy európai parlamenti szintű nagykoalíciókban.