’68 megy a süllyesztőbe? – Pók Attila: A két pólusban való gondolkodás megszűnőben van.

2018. augusztus 22. 06:56 - szerző: Szénási Sándor

A hatvanas évek még a politikában is az együttműködésről szóltak, a mai világ inkább a törésekről, a szétesésről. Ennyiben talán igaza van a magyar kormányfőnek, aki azt mondta, vége van ennek a hatásában máig érő több évtizednek. Mit utált az egyház és a jobboldal mindig is 1968-ban? Jó, hogy a kor a végét járja? Pók Attila történészt kérdeztük.

– Egy éve volt egy kiállítás a londoni Victoria and Albert Museumban, amelyből kiderült, hogy 1968, Prága, Párizs, a Swinging London lehettek csúcspontok, de valójában egy több évtizedes korszakról beszélhetünk. De milyen korszak volt ez? Egy lazuló diktatúrában mit vett belőle észre tinédzserként?

– 1950-ben születtem, 1968-ban érettségiztem, ugyanebben az évben kezdtem egyetemre járni, így igencsak a ’68-as generáció tagjának érzem magam. Olyan kétpólusú kor emberének, amelyben azon, hogy Nyugat, nem az IBM-et, a GE-t, a nagy nemzetközi vállalatokat értettük, nem is Adenauert, De Gaulle-t, Nixont, sőt még csak nem is Kennedyt, hanem sokkal inkább olyan neveket, mint Polanski, Hemingway, Sartre, Simone de Beauvoir, Pasolini, Amerigo Tot, Adorno tanítványai, a Frankfurti Iskola, Marcuse, Fellini, Brigitte Bardot, Sophia Loren, Laurence Olivier, Kerouac, Salinger Zabhegyezője, Steinbeck, Stanley Kubrick, különösen a Mechanikus narancs, azt, hogy Paszternak Doktor Zsivágója Nobel-díjat kapott, az olyan híres musicaleket, mint a Hair, a West Side Story, vagy David Ojsztrahot és Leonard Bernsteint.

– Nyugat és Kelet fiataljai között lényeges különbség volt az, hogy ezeket az új kultúrjavakat az egyik fél készen kapta, a másiknak viszont meg kellett küzdenie azzal, hogy nehezen beszerezhetők vagy épp tiltott dolgok voltak. De rengeteg azonosság is akadt.

– Nyugaton is, itthon is nagy divat volt visszanyúlni a „valódi”, nem leninista és főként nem sztálinista Marxhoz. Sokszor idéztük Marxnak azt a mondását, miszerint ő „nem marxista”. És igyekeztünk megérteni Lukácsot és Gramscit. Bár hódolattal adóztunk a Nyugat kultúrájának, Che Guevara is éppúgy imponált nekünk, újra felfedeztük Rosa Luxemburgot, és tüntetéseket szerveztünk a görögországi diktatúra, valamint a Vietnamban harcoló amerikai imperialisták ellen.

Fotó: 168 Óra archív

– Vagyis a hivatalos Amerika ellenség volt, de az európai Nyugat nem?

– Ez nem ilyen egyszerű. A korai antisztálinista és reformkommunista ellenállás kevés figyelmet fordított arra, hogy különbséget tegyen Nyugat-Európa és az Egyesült Államok között. Számos képviselőjük kereste Nyugaton a szellemi ösztönzést, mivel a hivatalos marxista–leninista–sztálinista Új Hit, ahogyan Czesław Miłosz nevezte ezt az ideológiát, nem kínált elegendő tápot ezeknek az igényeknek. Az ötvenes és hatvanas években számos reformkommunista szemében, csakúgy, mint a hetvenes és a nyolcvanas évek másként gondolkodói számára, az Amerika vezette Nyugat nem a magántulajdonra épülő társadalmi és politikai berendezkedés egyik lehetséges modelljét jelentette, hanem izgalmas szellemi ingerek pezsgő forrását.

– Mégis, egyszerre folyt kétfrontos harc a sztálini szocializmus és a kapitalizmus valóban rút tulajdonságai ellen. Kulturálisan a Nyugat volt a minta, politikailag viszont nem egészen.

– Az 1968-as események hatása alatt kezdtük azt hinni, hogy a modern világ valódi törésvonalai nem is annyira Kelet és Nyugat között húzódnak, mint inkább a különböző nemzedékek, Észak és Dél, vagy általánosabban, a hatalom birtokosai és a hatalomból kiszorultak között. Mi, a „hatvannyolcas értelmiségiek nemzedéke”, őszintén hittünk abban, hogy „mire hatvannégy évesek leszünk”, megteremtjük az „új világot”. Igen egyszerűnek látszott a ma szinte megválaszolhatatlan kérdés, hogy merre van előre, sőt, van-e egyáltalán előre. Azok, akik akkoriban hittek a szocializmus megvalósíthatóságában, reformok bevezetésében látták az előre vezető utat. Egy korlátozott, tervezett politikai pluralizmust álmodtak meg, ahol megmaradnak a szociális ellátások értékei, de létezik gazdasági hatékonyság is.

– Ha jól emlékszem, ez lett volna az összenövés elmélete, szép, békés, a hatvanas évek antimilitarizmusának megfelelő összeborulás a két rendszer részéről. Szeress, ne osztályharcolj!

– Hát igen, de ennek az elméletnek a hívei hamarosan szembesültek azoknak a nemzedéktársaimnak az elemzéseivel, akik a szocialista rendszer részleges vagy teljes körű, gyorsabb vagy rövidebb idő alatt történő lebontásában látták az előrelépést. A hatalom csúcsán, a pártközpontban serénykedő reformer, a könyvtári olvasóteremben a jövőt tervező „ellenzéki”, az akadémiai kutatóintézet folyosóján a tiltva tűrt szamizdatot terjesztő, az esti Rakpart klub rendezvényére készülő segédmunkatárs vitában álltak egymással, de mindegyikük hitte, hogy az adott társadalmi-gazdasági rendszernél van érdemben jobb modell, csak meg kell találni.

– A konzervatív jobboldal és a katolikus egyház viszont nem egy jobb modell kísérletét látta Keleten és Nyugaton, hanem a balos nyomulást. Évekkel ezelőtt már Orbán is egy romlott, értékpusztító korként gyalázta. Mi volt számukra romlás?

– Az, hogy akár Prágára, akár Párizsra vagy éppen Németországra gondolunk, a társadalom mélyéből nagy erővel törtek fel nehezen ellenőrizhető civil mozgalmak. Lehet emlékezni Havelre, Formanra vagy Kunderára, ha rendíthetetlen ballibek vagyunk, és lehet emlékezni a Mao–Marx–Marcuse-„szentháromságra“, az anarchiára, a szabadosságra, a terrorizmusra, ha a jobboldalhoz tartozunk.

– A szabadosság nyilván azt is jelenti az ő szempontjukból, hogy a politika, az állam, az egyház veszített a hatalmából, és ettől a máig ható hatvanas évek az ördög kora. Valóban vége van? És éppen most?

– A két szuperhatalom kétpólusú világában a történészek a politikai hatalom korlátait keresték, azt kutatva, hogyan jöhet létre olyan sikeres konszolidáció, amelyben végiggondolt, rendszeres építkezés alapozza meg a társadalmi egyensúlyt, ahol a szolidaritás erősebbnek bizonyul az ideológiai, társadalmi, politikai kiszorítás képviselőivel szemben. A régi világ összeomlása azonban szükségessé tette ezeknek a kérdésfeltevéseknek az újragondolását. A szakmai berkeken messze túlmenő hatású munkák most inkább a változások, mint a konszolidáció tényezőit kezdték feszegetni. Ez foglalkoztatta a „történelem végét” érzékelő Fukuyamát, a történelem dinamizmusát a civilizációk egymásnak feszülésében látó Huntingtont vagy a nagy birodalmak hanyatlásának tényezőit összevető Paul Kennedyt is. Három évtized múlt el, és nemcsak Kelet- és Közép-Európa politikai térképét kellett átrajzolni. A térség mentális és intellektuális képe is jelentős változásokon esett át. A társadalom jelentős része számára már nem létezik a politikailag vonzó Nyugat és a kizárólagosan totalitárius, antidemokratikus Kelet kettőssége. Ez a két pólusban való gondolkodás megszűnőben van.

– A kormányfő Tusványoson azt mondta, a ’68-asok után most a ’90-esek jönnek. A dolog önmagában ironikus, hiszen Orbán 55 éves, a megidézett nemzedék meg tizenévesen volt a csúcson. De ha jönnek, hát jönnek. Mi jön velük?

– A mai hatalom legfelsőbb csúcsain még ott vannak a mi nemzedékünk tanítványai, de nem ritka jelenség, hogy a tanítványok nemzedéke radikálisan szakítani akar a szülők és tanárok nemzedékével. Azonban azt hiszem, a hosszú távú siker inkább épül az együttműködésre, mint a kíméletlen szakításokra. Ezt tanultam evolúcióbiológus barátomtól, Szathmáry Eörstől is. Törhetetlen naivitásom és optimizmusom ma is azt diktálja, hogy a ’68-as generáció sikereinek és kudarcainak mérlegelő értékelésével többet nyerhetnek a jelent formáló és a jövőt tervező nemzedékek, mint a radikális szakítással.