Ürge-Vorsatz Diána: Már a katasztrófában élünk

– Azt olvastam, hogy a klímakutatók többsége depressziós.

– Igen, azokról a tudósokról van szó, akik nap mint nap a klímaváltozás hatásait kutatják. És akik nap mint nap új felfedezéseket tesznek olyan negatív jelenségekkel kapcsolatban, amelyekre eddig nem is gondoltunk. Hogy gyorsabban olvad a sarki jég, mint gondoltuk. Hogy bizonyos visszacsatolási mechanizmusok eredményeként még nehezebb visszafordítani az elszabadulóban lévő folyamatokat, mint a korábbi elemzések alapján feltételeztük. Még több betegségnek vagyunk kitéve. Nagyon nehéz dolog egész nap és mindennap ilyesmivel foglalkozni. Nekem szerencsém van, mert az én feladatom, hogy a megoldásokat próbáljam feltérképezni. Olyan szinergiákat találjak, amelyek lehetővé tehetik, hogy az egészség védelmét, a szegénység felszámolását egybekössük az éghajlatváltozás gondjának megoldásával.

– Azért ön sem felhőtlenül optimista. A rendezvényen a közönség soraiból érkezett a kérdés, hogy nagyobb környezeti katasztrófa nélkül egyáltalán elképzelhető-e, hogy az emberek összefogjanak az üvegházhatású gázok kibocsátásának radikális csökkentése érdekében. Ön úgy felelt: valójában már most benne élünk a katasztrófában. Ez mit jelent Magyarország számára?

– Azt, hogy ezrével szedi körülöttünk az áldozatokat az éghajlatváltozás, hiszen minden egyes nyári hőségnapon – amikor a napi átlaghőmérséklet 27 fok felett van – 15-30 százalékkal megnő a halálozás. Budapesten a múltban tízévenként összesen is csak néhány ilyen erős kánikulai nap volt, most azt látjuk, hogy az utóbbi két évtizedben már egyre több esztendőben nagyjából egy egész hónapnyi hőségnap tombolt. Számuk a nyolcvanas évekhez képest is megsokszorozódott.

Fotó: Merész Márton

– Persze a klímaváltozás egészségi veszélyei közül csak az egyik önmagában a hőség.

Gyakoribbá váltak a vérszívó rovarok által okozott fertőzések is. A Lyme-kór előfordulása két-háromszorosára nőtt, megtöbbszöröződött az elmúlt harminc évben a parlagfű által kiváltott allergiás megbetegedések előfordulása is. Ebben az éghajlatváltozás jelentős szerepet játszik, hiszen miközben a honos állat- és növényfajok egy része északabbra vagy magasabb tájakra húzódik tőlünk – vagy éppen kipusztul –, a helyüket jól alkalmazkodó zömfajok veszik át, amelyek könnyedén betöltik az eltűntek által hagyott űrt. Tudni kell, hogy klímaökológiai szempontból a Kárpát-medence a világon az egyik legsérülékenyebb földrajzi terület, mert hegyekkel vagyunk körülvéve, így a fajok nem tudnak könnyedén elvándorolni innen, vagy beköltözni hozzánk. Ráadásul tőlünk délre mediterrán ökoszisztéma van, az onnan származó egyedek nem tudnak megtelepedni nálunk, helyette maradnak az invazív fajok. Gondoljunk csak a poloskaözönre vagy arra, hogy mennyire nem örültünk a harlekinkaticáknak, amelyek kiszorítják a mi ismerős hétpettyes katicáinkat. A szúnyogok persze náluk veszélyesebbek lehetnek, hiszen hordozhatnak egzotikus betegségeket, például a nyugat-nílusi láz vírusát. Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség előrejelzése szerint 2025-re Európában a nyugat-nílusi lázzal való fertőzöttség Szerbia után Magyarországon lesz a legerősebb. Sajnos jönnek az egzotikus trópusi betegségek, közöttük esetleg a malária is.

– A zömfajokkal szemben fegyvertelenek vagyunk?

– Sajnos a védekezésnek gyakran nem a legjobb módját választjuk. Az invazív rovarfajok nagy részével szemben például a madarak és a pókok vehetnék fel legeredményesebben a küzdelmet. Ha tehetnék. Csak gyakran telenyomjuk az érintett területeket olyan vegyszerekkel, amelyektől minden kipusztul, ami él és mozog – a pókok és előbb-utóbb a madarak is. Így a sokféleségtől megfosztott területekre később még könnyebben betelepülnek a zömfajok.

– Az éghajlatváltozás jelének mondják az erős viharokat is.

– Igen, gondoljunk csak a néhány évvel ezelőtti augusztus 20-i égszakadásra, évről évre minden nyáron egyre több vihar végez pusztítást. Tapasztaljuk a villámtevékenység erősödését is, a múlt nyáron ez több halálesetet követelt. Európába is jönnek a tornádók, és általában is egyre erősödnek a szélsőséges időjárási jelenségek, mint például az aszályok és épp ellenkezőleg az áradások, belvizek. Átalakulóban van a mezőgazdaság is. Előre megmondtuk például, hogy 2050-re már nem nagyon fog megteremni nálunk a burgonya, alighanem ennek előjele volt, hogy idén a boltokból nagyon hamar elfogyott a hazai termés. Fenyeget az a veszély is, hogy az évszázad végén már nem lesz nálunk erdő. Látjuk egyes fajok küzdelmét. A Bükkben teljes fenyőállományokat kellett kivágni, mert megtámadták őket a kártevők.

– Ön szerint megfelelően reagálunk ezekre a kihívásokra? A Eurostat friss jelentése szerint Magyarország az EU egyetlen országa, ahol öt éve csökken a megújuló energiaforrások felhasználása.

– Tény, hogy 2017-ben a megújuló energia össztermelése például négy százalékkal csökkent 2016-hoz képest. Ennek fele azonban abból adódott, hogy a közlekedésben kevesebb bioüzemanyagot használtunk. Ez engem nem nyugtalanít, mert ma már az Európai Unió sem nagyon szorgalmazza a bioetanol vagy a biodízel használatát, közismert tény, hogy ezek termelése nem takarít meg sok kibocsátást. A biomassza-alapú fűtés a másik terület, ahol csökkenés van. Ennek még előnye is van, mert a lakossági fatüzelés nagyon légszennyező. Az emberek általában igen alacsony hatékonyságú kályhákat használnak, tehát ha kevesebben fűtenek fával, tisztulhat a levegő. Közben az áramtermelésben viszont kissé növekedett a megújuló energia aránya, a hőpumpával termelt energia, ami, ha egyelőre mérsékelt növekedés is, de a modern technológiák elterjedésének irányában tett jó lépés. Mivel Magyarország egy másik alacsony karbonkibocsátású energiaforrás – az atomenergia – mellett voksolt, ez meghatározza, hogy nem lesz igénye sokkal több áramforrásra, tehát megújulókra sem. Én azonban az igazi, hosszú távú megoldást támogatom: úgy újítsuk fel az épületállományt, hogy szinte alig legyen szükség fűtési energiára. Igaz, a jelenlegi, évente csupán nagyjából egyszázalékos felújítási ráta miatt ez lassan fogja az egész fatüzelést kiváltani, de fontos, hogy ez teljes, tartós rezsicsökkentés, és éghajlatvédelmi szempontból is nagyon fontos lenne kizárólag ilyen mélyfelújításokat támogatni. Elismerem: politikailag ezt nehéz felvállalni, de lehetne több EU-s forrást erre irányítani.

– A rendezvényen feltett kérdésre válaszolva azt is elmondta, hogy az összefogásnak már vannak fontos jelei. A 2015-ös párizsi klímakonferencián több államelnök jött össze, mint addig bármikor, és megegyezésre jutottak. Elhatározták, hogy az üvegházhatású gázok mennyiségét úgy fogják csökkenteni, hogy az ipari forradalom előtti szinthez képest két fok alatt, 1,5 fokon tartsák a felmelegedést. Ön viszont azt is kijelentette, hogy az ön generációja, a mai vezetők generációja igenis kudarcot vallott: nemhogy a kibocsátás, de még annak növekedési üteme sem lett kisebb. Akkor most milyen a mérleg?

– Elkezdődött az összefogás, de az eredmény még mindig nagyon csekély. Már van egy olyan alap, amely nélkülözhetetlen a továbblépéshez. Korábban beleragadtunk abba a játszmába, amelyet a közlegelők problémájának neveznek. Ha mindenki kihajtja a birkáit a közlegelőre, akkor az kimerül, és minden birka éhen vész. De mindenki úgy gondolkodik: ha én nem engedem ki a bárányaimat, akkor kiengedi más, és neki jó lesz, nekem meg rossz. Ezt a problémát csak úgy lehet megoldani, ha mindenki összefog. 2015 ebből a szempontból fordulópont volt, még az olajországok is rájöttek arra, hogy ők sem élhetnek túl, ha nem lesz nemzetközi összefogás. Számos iparági vezető közben azt is belátta, hogy a környezettudatos termelésre való átállás valójában lehetőség. Aki előre tud törni például az elektromos autók kifejlesztésében, hatékony napelemek gyártásában, energiatakarékos épületek tervezésében, azt a piac is megjutalmazza majd.

– Akkor volt fordulat vagy nem?

– A párizsi egyezménynek van egy nagy kettőssége. Ambiciózus politikai célt tűzött ki azzal, hogy a hőmérséklet emelkedésének mértékét két fokban maximálta, kikötve, hogy meg kell próbálni másfél fokon tartani. Ehhez képest viszont, ha az országoknak még a konferencia előtt beérkezett vállalásait összeadjuk, akkor kiderül: ha mindenki állja a szavát, az sem vezet el a bűvös másfél fokhoz. Sőt a két fokhoz sem, de a három fokhoz sem, inkább valahol három és négy fok között lesz a felmelegedés mértéke az évszázad végére. És akkor nem stabilizálódik a helyzet, hanem folytatódik a hőmérséklet emelkedése.

– És akkor mi történik?

– Visszafordíthatatlan folyamatok szabadulnak el, túllépünk több olyan billenőponton, amikor még van megfelelő hatása annak, ha a hőmérsékletet stabilizáljuk. Ha a grönlandi jég elolvad, az önmagában hétméteres tengerszint-emelkedéssel jár. A tavaly megjelent cikkek szerint az olvadás folyamata már most ijesztő mértékű, és lehetséges, hogy a helyzet máris instabillá vált. Az Antarktisz egyes, leginkább fenyegetett területeit borító jégmezők olvadása további hatméteres vízszintemelkedést jelenthet. Az egész Antarktisz jégtakarója már 54 méteres emelkedéssel egyenlő.

– Pedig már néhány méter is elegendő ahhoz, hogy a tenger alá kerüljön Velence, New York, London.

– Persze. Meg Florida, Banglades, Hollandia nagy része. Az emberiség nagyon nagy része partokra települt. Egy-két milliárd ember mai lakóhelye megsemmisülhet, ha semmit sem teszünk.

Fotó: Merész Márton

– Van-e remény a másfél fokos vállalás betartására?

– Szerintem ez nem remény kérdése. Az igazi kérdés, hogy mai tudásunk szerint egyáltalán létezik-e még annak elvi lehetősége, hogy ez sikerüljön. Igen, még van ilyen lehetőség. De már az utolsó pillanatban vagyunk, és ezt csak akkor lehet megcsinálni, ha van egy igazi nagy közmegegyezés. Ha ebben együtt tud működni a világ minden fontos politikai és gazdasági szereplője. És csak azért nem mondom, hogy minden egyén is, mert a legszegényebbekre nem lehet rátolni ezt a problémát. Ők elszenvedői annak, amit a gazdagok okoztak. A gazdagok és a ma élő idősebb generációk. Mert mi élveztük a hatalmas fejlődés különös előnyeit. Fel-le repkedünk a földgolyón, elképesztő mennyiségű holmit használunk, hatalmas betoninfrastruktúrákat építtettünk magunknak. Mindennek felelősségét nem tolhatjuk át a szegényekre és a fiatalokra.

– Ön volt a CEU első nagyközönségnek szóló magyar nyelvű programjának legelső előadója. Örült a lehetőségnek?

– Nagyon megtisztelő volt, hogy ezt velem vagy inkább az éghajlatváltozás ügyével kezdték, ezzel maga a CEU is úgy foglalt állást, hogy ez korunk legfontosabb problémája. Fontosnak tartom ezt a rendezvénysorozatot, mert tudom, hogy sokan szeretnének minket, CEU-oktatókat hallani, szeretnék megtudni, hogy vajon mi folyik ebben az intézményben, amelyről olyan sok szó esett a médiában. Számos közkeletű téveszme van azzal kapcsolatban, hogy milyen oktatás, milyen kutatás színhelye a CEU. Ennek egyik oka a nyelvi korlát, hiszen általában a nyilvános eseményeink nyelve is az angol. Nagy szükség volt tehát egy magyar nyelvű rendezvénysorozatra, amelynek célközönsége nem a magasan képzett szakértői vagy leendő szakértői réteg, hanem bármelyik érdeklődő állampolgár.

– A CEU tehát most nyit Budapest felé.

– Mi nagyon sokat kaptunk Budapesttől, magát a csodálatos épületet, a Festetics-palotát is, a város egyik legszebb pontján. Érezzük a kitartó figyelmet, érdeklődést a magyar emberektől. Tehát felelősségünk, hogy erőnk szerint mi is adjunk a városnak, hogy akár az utca embere is profitálhasson abból, hogy mi itt vagyunk.

– Ön és a férje jól fizető amerikai állásokat hagytak ott, hogy itthon, Magyarországon nevelhessék fel a gyermekeiket. A CEU költözése után mi lesz? Ön is megy Bécsbe?

– Sajnos úgy látszik, hogy előbb-utóbb muszáj lesz. Még nem látjuk át, hogy mindezt hogyan tudjuk majd megoldani. A férjem üzletember, így őt ide köti a munkája. Azt, amivel foglalkozik, nem lehet csak úgy áttranszportálni egy másik országba. Itt élnek a szüleink, a nagyobb családunk, itt vannak a gyökereink. A gyerekek is beágyazódtak ide.

– Éppen ezt akarták: hogy ide kötődjenek.

– Nem kétséges, hogy ez az otthonunk. A CEU-n egyébként is nagyon sok olyan ember van, aki fantasztikus külföldi állásokat adott fel azért, hogy itthon lehessen. Akik évekig dolgoztak azon, hogy a házastársuknak is megfelelő munkát találjanak itthon. Most mindnyájan nehéz helyzetbe kerültünk, és titokban még reménykedünk, hátha mégis maradhatunk.