NHL – Non-Hodgkin limfóma
Fogy az erőd. Szalad a lakás, öt lépés is kifáraszt. Érzed, nagy baj van. A klinikán azt mondják, hematológiai betegséged van. Megfúrják a csípőcsontodat, röntgeneznek, csőbe tolnak, naponta vért vesznek. Sejted, nem sok jóra számíthatsz. Mégis, amikor megtudod a diagnózist – non-Hodgkin limfóma –, arcon vág. Megengedsz magadnak egy kis önsajnálatot, pároddal egymás vállán sírtok, azután felveszed a kesztyűt, és harcolsz.
Az első kemó után nullás géppel levágod a hajad. Uramisten, hogy fogod elmondani a kislányodnak, mi bajod van, anélkül hogy kiejtenéd azt a szörnyű szót? Két kezelés között próbálsz „normálisan” élni. Jó lenne egy színház, kirándulás a gyerekkel. Nem megy. Kiderül, hogy veled született immunhiányod van. Ha nincs immunrendszered, egy nátha is végzetes lehet. A gyerek hónapokra a nagyihoz költözik, te csak a kezelésekre mész el otthonról. Szájmaszkban nyitsz ajtót a postásnak, nehogy elkapj valamit. Mégis elkapod: a semmi kis náthából tüdőgyulladás lesz. Heteket töltesz egy izolált szobában, megint vért vesznek, csőbe tolnak, naponta újabb gyógyszereket kapsz. Ismerősök és ismeretlenek imádkoznak érted. Nézed a falon az infúziós állvány árnyékát, és Krisztust látod a keresztfán. És harcolsz tovább.
Orvosod tanácsára a kezelések között dolgozol. Segít. Eltereli a gondolataidat, elhiteti veled, hogy valami biztos pont még maradt az életedben.
Megkaptad az utolsó kemót, jók a leleteid, nő a hajad. Nézegeted a családi fotóalbumot, az ilyen volt, ilyen lett képeket, a kezelések alatt készített saját felvételeidet, és összeáll egy képriport a Molnár István-díj 2019 pályázatra. Nem te nyered meg. A legnagyobb győztes mégis te vagy. Mert kimondhatod: köszönöm, jól vagyok.
