Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

A szépség ma már kevés

2017. november 27. 20:14 - szerző: Ónody-Molnár Dóra

A kilencvenes években a szépséggel mindent el lehetett adni, de ma már nem. A közösségi média miatt a személyiség is számít – mondja Kajdi Csaba, az egyik legsikeresebb, mások mellett Mihalik Enikőt is menedzselő, nemzetközileg is jegyzett modellügynökség, a Visage Models Hungary alapítója. Beszél arról, van-e értelme a súlykorlátnak, merre fejlődik a divatipar és hogy mennyire jellemző a szexuális zaklatás a kifutók világában.

– A világ attól hangos, hogyan éltek vissza hatalomban lévő emberek mások kiszolgáltatottságával. A modellvilágban is napi szintű a szexuális zaklatás?

– Valamennyire biztosan, de én ezt az egészet kicsit felfújt dolognak tartom. Nőpárti vagyok, a modelljeimre nagyon vigyázok, nem hagyom, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerüljenek. Tizenöt éve az egyikük Milánóból hívott fel, hogy bár az ottani ügynökséggel kellett vacsoráznia, öreg üzletemberek ülnek az asztalnál, nem érti, mi folyik. Azonnal telefonáltam, őrjöngtem az ügynökség vezetőjével, hogy a lány hazajön. Nem tizenöt év után kell felháborodni, hanem akkor orvosolni a problémát, amikor az felmerül.

– Nem gondolja, hogy azért maradtak rejtve ezek az ügyek, mert az áldozatok nem kapnak segítséget, és a közvélemény sem volt eddig érzékeny?

– Nem gondolom, hogy ami történik, megtisztulást hozhat. Azok, akik pozícióban lesznek és kiszemelnek egy nőt, ki fognak vele kezdeni. És fordítva szintén. Az sem mindegy, hogy valaki szexuális szolgáltatásért ad-e szerepet, vagy azért, mert rajongást vár el, mégis, e különbség ellenére én mindkét példát a hatalommal való visszaélésnek tekintem. Az a fő gondom, hogy húsz évvel ezelőtti ügyek jönnek elő. És mi van akkor, amikor valaki kacérkodik? Volt olyan modellem, aki azt mondta, szeret, és érezhetően kikezdett velem. Mi lett volna, ha elhiszem? Félreértés ne essék: én nem védem azokat, akik visszaélnek a hatalmukkal, és tudom, ugyanilyen visszaélések lehetnek egy orvos és egy nővér között is.

– Önöknél van erre etikai szabály?

– Mi a kiskorúakra figyelünk. Az pedig, hogy egy 18. életévét betöltött lány lefekszik‑e a fotóssal vagy sem, nem a mi dolgunk. De hozzáteszem, előfordul.

– Ebben a szakmában a fotós az egyik legnagyobb hatalom, ugye?

– A modellügynök a legerősebb szereplő, ő dönti el, hol és kinek dolgozhatnak a modellek. Egy adott munkánál már a fotós dönt, kivel akar együtt dolgozni, nagy szava van. De ha inzultálnak bennünket, el lehet jönni, nem vagyunk rabszolgák. Persze, vannak kiszolgáltatott helyzetek, de amiről beszélünk, az a showbusiness, ahol szép nők próbálnak érvényesülni, sokan bármi áron. Most nem az erőszakról beszélek, az más ügy, de ha húszévesen valaki felmegy a divattervező lakására este 11-kor, sejtheti, hogy nem üzleti megbeszélés lesz.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Családján keresztül is kötődik a szépséghez. Ez is közrejátszott abban, hogy modellügynökséget alapított?

– Olyan környezetben nőttem fel, ahol körbevett a divat, a művészet. A dédnagyapám Bálint Rezső festőművész, a dédnagyanyámnak képgalériája volt Párizsban. A család baráti köréhez tartozott Ady Endre, Czóbel Béla, Joseph Csaky, az egyik legnagyobb magyar kubista szobrászművész. Sok időt töltöttem a nagymamámnál Párizsban, és az ő nagynénjénél, Révai Évánál, aki kiegészítőket tervezett nagy divatházaknak. Együtt dolgozott Coco Chanellel, Paul Poiret-val, a húszas évek egyik legkiemelkedőbb divattervezőjével. Nagyon tisztelem a nőket, van bennem egyfajta érzékenység feléjük. Hozzáteszem, a modellügynökség nem a művészetről szól, hanem üzleti vállalkozás. Korábban magam is modellkedtem, aztán elmentem egy ügynökséghez dolgozni. Ott kitanultam, hogy megy ez, és tudtam, ezt akarom csinálni.

– Önnek van saját típusa, amihez ragaszkodik?

– Én a klasszikus női szépségben hiszek. Abban, akit most is szépnek tartunk, és húsz év múltán is annak látjuk majd. Nem hiszek az úgynevezett trendi csajokban, akik nem szépek ugyan, de most nagyon felkapottak. Brigitte Bardot-t mindenki szépnek tartotta a hatvanas években is és most is. Angelina Jolie például korunk meghatározó női szépségideálja.

– Bejönnek a válogatóra a lányok, vagy ön szúrja ki a szépséget az utcán?

– Én is kiszúrom, de már nincs arra időm, hogy keressem a lányokat. Vannak kollégáim, akik ezzel foglalkoznak. 17 éve még polaroidgéppel fotóztuk a lányokat, faxon küldtük szét a partnerügynökségeknek a képeiket. Mára a felfedezés is digitalizálódott. Míg régen az aluljáróban, iskolában szólítottunk le lányokat, ma az Instagramon, a Facebookon keressük őket.

– Korábban azt mondta, a modellkedésre vágyók szerint a csillogás mögött alig van munka, kevesen dolgoznak alázattal. Ez változott az idők során?

– Ma sincsenek a jelentkezők tisztában azzal, hogy mivel jár ez az életforma. Csak a luxus és a csillogás vonzza őket. Pedig az csak a végeredmény. Olyan ez, mint a sport, nem látjuk, ki mennyit edz, hánykor kel, mit eszik. Egy fiatal lány az első körben általában önigazolást keres, azért akar modell lenni, hogy papírja legyen arról, szép. A szülők pedig… Van olyan magyar topmodell, akinek az apukája otthagyta a munkáját, hogy menedzselgesse a kislányát. Szerintem ízléstelen, hogy megvesszük az új Porschét a lányom első nagyobb munkájából. De hozzáteszem, sok esetben a „boyfriend” akar a lány menedzsere lenni, és abból élni, amit modell barátnője megkeres.

– Volt olyan az elmúlt 17 évben, hogy túl sokat invesztált egy karrier felépítésébe?

– Inkább biztosra megyek. Amikor felveszünk egy lányt, fizetjük a költségeit, ha kell, a fogszabályzást, a fodrászt, a tesztfotókat. De mindig tudjuk, hol a limit.

– Mik azok a paraméterek, amiket egy lánynak muszáj hoznia?

– A kilencvenes években a szépséggel mindent el lehetett adni, de ma már nem. A közösségi média miatt a személyiség is számít. Az általunk szervezett Look of The Year versenyen ma már kritérium, hogy a modellek többet mutassanak, mint a szépségük. Derüljön ki, ha zongoráznak, balettoznak, ha túrázók vagy állatbarátok. Mutassanak meg magukból valami olyat, amitől egyedi karakterek lesznek.

– Igaz, hogy egyre fiatalabb lányokat keresnek?

– Nem. Egy ügynökség nem azért vesz fel egy 14 éves lányt, mert bármit tud vele kezdeni, hiszen ő még félig gyerek. Inkább azért vesszük fel, mert nem akarjuk elveszíteni. Nem mondhatjuk, hogy gyere vissza 18 évesen, mert lehet, hogy akkor egy másik ügynökség veszi fel. A legsikeresebb magyar modellek, például Mihalik Enikő, Ebergényi Réka, Cseh Annamari, Axente Vanessa mind 18–20 év közöttiek voltak, amikor berobbantak. Axente Vanessa 13 évesen kezdte a modellkedést, Tokióba járt tapasztalatot gyűjteni, de 18 évesen kezdett nagy karriert befutni. Megint csak a sportot tudnám említeni: olyan ez, mint az alapozás. Az is megesik, hogy valaki szép kis babalány volt, hozod-viszed, ápolgatod, aztán 18 éves korára mégis kimegy a divatból. Vannak bizonyos karakterek, amelyek valamikor jól mennek, máskor nem. Ez sokkal inkább azokra jellemző, akiket a szakmában „éles arcvonalú lányoknak” hívnak, mint például Molly Bair. Volt egy menő szezonja, aztán kiment a divatból.

– Arra van módszerük, hogy felkészüljenek a divatáramlatokra?

– Azt a divattervezők határozzák meg.

– Piackutatások alapján alakul ki, hogy például vékony szájjal, magas homlokkal lehet eladni egy bizonyos terméket?

– Nem feltétlen. Ha mondjuk Karl Lagerfeld, a Chanel ház vezető tervezője beleszeret egy lányba, aki egyébként egyáltalán nem klasszikusan szép, de valamiért érdekes, és nemcsak a bemutatót nyitja meg, hanem még a következő évi kampányában is használja, akkor azt a lányt felkapja a divatszakma.

– Ennyire véleményvezér-függők a trendek?

– A nagy házak ezt megengedhetik maguknak. De vannak fókuszcsoportos kutatások is, például a kozmetikai termékeknél. Megvizsgálják, egy-egy terméket milyen bőr- és hajszínű modell tud eladni. A kozmetikai kampányokban van valami, ami sosem megy ki a divatból: szinte mindig áttetsző kék szeműek a modellek.

– Két éve már bírsággal sújthatják azokat a divatházakat és ügynökségeket, amelyek alultáplált modelleket alkalmaznak. Ez hozott változást?

– Ez a nesze semmi, fogd meg jól esete. Nem a modellügynök dönti el, hány centis derékkal menjen a modell a kifutóra. Én lennék a legboldogabb, ha 95-ös csípővel mehetne, de a tervező dönt, s ő inkább azt akarja, hogy 180 centi magas legyen, 89-es csípővel, mert a magas nőkön lehet a ruhát jól eladni. Amikor Spanyolországban bevezették a súlykontrollszabályt, az ellenőrzéskor a lányokkal megitattak öt liter vizet, hogy a súlyuk megfelelő legyen. Mi, ügynökök soha nem egy lány súlyát nézzük, hanem azt, hogy megvan-e a méret, vagy nincs. Franciaországban például csak egy-egy divatház követel naprakész orvosi papírt a modellektől, a többi arra hivatkozik, hogy a papír két évre szól, így elég egyszer kiállítatni két év alatt. A legutóbbi milánói divathéten az egyik legnagyobb divatház olyan tájékoztatót osztott ki a modellek közt, amelyben leírták, miket kell a sajtónak mondaniuk a súlykontrollról. Vagy arról, hogy ha kell, pszichológus segíti őket. Ebből semmi nem volt igaz.

– Úgyis mindenki kijátssza a törvényt?

– A cél, hogy egészséges testképet sugározzon a modell. Amíg viszont a divatszakmában dolgozók azt mondják, ez nem érdekli őket, és ne legyen 68 kiló egy 180 centis lány, csak 53, nincs mit tenni. A tervezők és a magazinok határozzák meg, mit szeretnének a világnak kommunikálni. De tegyük hozzá, itt a rossz testképzavar a probléma, az anorexia vagy a bulimia. Hiszen a nyugati világ az elhízás irányába megy, és mindenfelől azt halljuk, fontos az egészséges táplálkozás, a sport, a karcsúság. Ezt kellene a modellszakmának is kommunikálnia.

– Palvin Barbarát egy külföldi lapban megjelent fotóanyaga kapcsán két éve sokan lekövérezték.

– Igen, de nem volt kövér, inkább átlagos. Tisztában vagyunk azzal, hogy a képernyő és a fotó mindig kövérít, és valljuk be, nem azért fizetik busásan a világ legmenőbb modelljeit, hogy átlagosan nézzenek ki.

– Milyen a magyar divatpiac?

– Nincs meghatározó könnyűiparunk, ezért kevés a magyar ügyfél.

– De tervezői fronton dinamikus fejlődés látszik.

– Igen, sok a fiatal tervező, de nem tudnak költeni, modellt fizetni, hiszen az eladásaik messze nem akkorák, hogy az efféle költségeket ki tudják termelni. Konfekciógyártásra lenne szükség. Hiányzik a hazai fehérnemű- és fürdőruhaipar.

– Mindent a fastfashion cégek uralnak?

– Nagyjából igen. Nem lehet olyan cégekkel versenyezni, amelyek Pakisztánban egy dollárért gyártanak le egy ruhát. Tíz éve Franciaországból kitiltották a Zarát, a Mangót és más cégeket a divathetekről. Mert amit a Christian Dior kihozott a bemutatón, azt fél óra múlva már Malajziában gyártották le. A magyar piacon csak a sok-sok külföldi produkció van: a reklám és a filmek.