Tóth Ákos: Bukás után

2018. április 9. 11:05 - szerző: Tóth Ákos

Orbán Viktor rendkívüli győzelmet aratott április 8-án, aminek a következményei jelenleg beláthatatlanok. Ami viszont belátható, az rettentő is egyben. A győzelem ugyanis felhatalmazás arra, hogy Orbán Viktor teljesítse választási ígéretét, amely első hallásra talán nem elég konkrét, ám tartani lehet attól, hogy hamarosan nagyon is megfoghatóvá válik: politikai, erkölcsi és jogi elégtételt vesz mindazokkal szemben, akik kissé megkeserítették az életét az elmúlt hónapokban. Ez Orbán választási programja, amely talán még így is nehezebben teljesíthető, mint az a másik ígérete, hogy megvédi Magyarországot, azt ugyanis nincs mitől, nincs kitől megóvni – tőlünk, magyaroktól pedig nem is lehet. És nem is kell.

A kétharmad nagy fegyver: kétharmaddal meg lehet ostromolni a független sajtó még megmaradt szigeteit, ne okvetetlenkedjenek; kétharmaddal neki lehet menni Budapestnek, át lehet szabni a közigazgatási rendszert úgy, hogy ezek az izgága fővárosiak se nagyon kotnyeleskedjenek; kétharmaddal fölmentést lehet szerezni mindenre, fölmentést Kósa Lajos közokiratba foglalt nyolcszázmilliós ajándékára, a Kósa mama sertéstelepére, fölmentést Rogán Antal belvárosi manipulációira és különféle passzióira, fölmentést titkos számlákon lévő milliárdokra, fölmentést Semjén Zsolt gyomorforgató vadászataira, fölmentést Mészáros Lőrinc elképesztő gazdagodására, fölmentést a lány és a vej, Orbán Ráhel és Tiborcz István viselt dolgaira, a közvagyon elsíbolására, fölmentést a mindenre fölmentést adó Polt Péter legfőbb ügyész további fölmentéseire.

Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala

A NER, amely a hódmezővásárhelyi polgármester-választás után megroppanni látszott, él és virul. Benne azzal az ellenzékkel, amely ugyanolyan megszégyenülten, tönkreverten, sértettséggel vegyes megdöbbenéssel fogadta az eredményeket, mint négy évvel ezelőtt,

és benne mindazokkal – magyarokkal szintúgy –, akik a NER-en kívülieknek érzik magukat, és a legutolsó pillanatig megpróbáltak hinni abban, hogy lehet változtatni a helyzeten, és hogy a magát ellenzéknek nevező csoportok is épp ezért a célért dolgoznak. Ott vagyunk a NER-ben mindannyian, igen: mindannyian, akik vasárnap a részvételi adatok láttán egy-két órára megrészegedtek a lehetőségtől, a tavasz frissességétől, akik elvakulnak a saját menekülő terünk, az internet kábító hatalmától, amely egy másik világot tár elénk, a mi közösségünk szövetén át azt a valóságot, amit mi, magunkat NER-en kívülinek hívőkként hinni szeretnénk. Ott vagyunk mi, mindannyian, akik nem veszik észre, hogy ebben az országban mi, magyarok, már nem egy nyelvet beszélünk, a szavaink mást jelentenek, mást értünk alattuk, és hogy az a nyelv, amit Orbán Viktor és társai beszélnek, az a számunkra végtelenül leegyszerűsítőnek tűnő nyelvezet, valójában hajszálpontosan konstruált és egyre szélesebb körben terjed, mostantól már Budapestet is szakadatlan ostrom alá veszi.

Kétséges, hogy ez az ellenzék alkalmas-e a megvédésére. A baloldal például eleve a csírájában fojtott el minden belső kísérletet arra, hogy újraélessze önmagát – kényelmesebbnek tűnt a parlament akolmelegéből cselt vetve buktatni el mindazokat, akik megpróbáltak a kilábalásért valamit tenni. Karácsony Gergely képtelen volt arra, hogy pár hónap alatt pótoljon négy elvesztegetett évet.

Fotó: MTI/Illyés Tibor

A baloldal legutolsó reményt adó kísérlete Botka Lászlóé volt, aki a vidéket akarta megszólítani, amely most már a Fidesz és a második erő, a Jobbik bástyája.

Vissza akarta szerezni a Jobbikhoz vándorló egykori baloldaliakat, az ő nyelvükön akarta megszólítani őket, de kattant a csapda, MSZP-sek csapata külsős erőkkel megtámogatva pillanatokon belül legyűrte őt – Gyurcsány Ferenc legnagyobb örömére. A DK elnöke ugyanis abban a hiszemben és csak azzal a céllal politizál, hogy a demokratikus ellenzék meghatározó vezetőjévé váljon ismét. Ebbéli törekvése csúfosan elbukott, a DK-nak tulajdonított „biztos ötszázezres mag” sehol nincs, személye mindent megtestesít abból a világból, a 2010 előttiből, amelyre tömegesen mondanak nemet a választók. Gyurcsány Ferenc szerepe nemcsak a NER megalapozásában volt kulcsfontosságú, hanem a fenntartásában is az, s ezt a produkciót még sikernek is nevezte a választás éjszakáján.

Fotó: Bazánth Ivola

Elbukott a Jobbik is, amely Simicska Lajos segítségével sem tudta túllépni saját árnyékát – nem lehet egyszerre civilizáltnak tűnni Budapesten és menekülteket kergetni Ásotthalmon, cigányozni Borsodban.

Vona Gábor megérezte ugyan a veszélyt, hogy a Fidesz egy újabb kvótanépszavazásban egyesíti a bal- és jobboldalt a 2018-as parlamenti választás során is – még ha kevesebb menekült akar is belépni Európa területére, mint 2014-ben –, talán ezért hangsúlyozta a Jobbik bevándorlásellenes terveit az utolsó pillanatokban. De ekkorra már elkésett. A Jobbik helyét a szélsőjobboldalon a Fidesz elfoglalta, a centrumhoz Vonáék csak annyira hitelesek, hogy egy-két baloldali és liberális közéleti személyiséget megtévesszenek – az elkövetkezendő hónapokban kiderül, egyben tudják-e tartani a pártot.

Válságba került az LMP, amely a nagy nekikészülés ellenére egy harmadik ciklusra is bennragadt a kispárti státusban. Ráadásul bűnbakként tolja őket majd maga előtt a megmaradt úgynevezett demokratikus ellenzék: lám csak, miattuk van Orbánnak kétharmada, kulcskörzetekben akadályozták meg a győzelmet, mert nem voltak hajlandók visszalépni. Valószínű, hogy a Szél Bernadett és a legmegnyerőbb ellenzéki politikusok egyike, Hadházy Ákos társelnöklete alatt működő párt valóban stratégiai hibákat követett el a véghajrában. Hagyták például, hogy ifjú reménységük, Ungár Péter elszabadult hajóágyúként mozogjon a politikai térben, s valóban lehettek volna kompromisszumra hajlóbbak, de az eredménytelenséget mégsem lehet egyedül az ő nyakukba varrni – közös munka ez, közös felelősséggel.

Fotó: Hernád Géza

Mi meg, magunkat a NER-en kívül hívők, itt állunk, magunkra hagyatottan. Nem ez az ellenzék fog megvédeni bennünket. Nem ez az ellenzék óvja majd a nyelvünket, nem ez az ellenzék segít átmenteni a NER-en kívüli világból mindazt, amit lehet egy majdani, NER-en túliba, amelynek az eljövetele elkerülhetetlen. Ehhez a széttaposott régiek helyett új utakat kell keresnünk, el kell sajátítanunk azt a másik nyelvet, amelyre eddig süketeknek bizonyultunk, hogy legalább párbeszédet folytathassunk egymással, mert akkor talán újra megszerettethetjük a sajátunkét. Rá kell éreznünk, milyen félelmek és indulatok azok, amelyeket nem voltunk hajlandók érzékelni, olvasni, tárgyalni, írni kell, gondolkodni, egymást segíteni, és elvetni végre mindent, mindent, ami szellemi restségre, a renyhe beletörődésre sarkallhat. Ez lesz talán a legnehezebb.