Szántó T. Gábor: Az első szerelem

Apró termetű, filigrán lány ült a fiú mellett az általános iskola első osztályában, a középső sor első padjában. Hullámos barna haj, élénk, nyílt tekintet, szórványos szeplők a pisze orr tövében. A fiú hatéves múlt, a lány is annyi lehetett. Érzékeny és segítőkész, szeretni való lény, keveset mosolygó, de ragaszkodó gyerek, aki becsomagolta a fiú táskáját, befűzte a cipőjét, mert az ügyetlen kölyök minderre képtelen volt. Megizzadt, mire szabályosan meghurkolta és bekötötte a pertlit, azután újra kioldozódott. Jó eszű gyereknek mondták, de a gyakorlati dolgokban ügyetlennek.

Hol anyjával, hol apjával kísérte haza a lányt, mert jöttek érte, de ragaszkodott hozzá, lánglelkű, gáláns férfiú, hogy a törékeny ifjú hölgyet közeli otthonáig ne hagyják magára.

Állt a két gyerek a ház előtt, és sejtelmük sem volt, mit kéne tenniük. Fájt a fiúnak az elválás, bár mindennap bízhatott benne, hogy másnap újra látják egymást. Érzékeinek jólesett a lány közelsége, rossz volt a távolléte, de a fájdalomban is talált némi jót, hiszen általa tárgyiasult, ha kimondhatóvá még nem is vált addig megfogalmazhatatlan hiányérzete. Máskor csak legyintettek rá vagy könnyed szavakkal hessegették el oktalannak vélt rosszkedvét.

Szomorúan, némán ballagott vissza apjával vagy anyjával autójukhoz, az iskola elé.

A lány segített neki a számtanban, ő az olvasásban, írásban jeleskedett. Néha megunta, hogy segítenie kell, piszkálta, ha nem ment neki. A lány arcát ilyenkor bánat felhőzte, a fiú pedig elszégyellte magát: vigasztalni kezdte. Szerette azokat a perceket, amikor a lány bánatos volt, ilyenkor érezte legközelebb magához.

A lány tűrte a gúnyt, a fiú pedig büszkén állta a kínos vicceket, amiket a többi hat-hét éves fiú és lány lövellt feléjük. Elsőként voltak egymáséi az osztályból, ha nem is fizikailag, de a lelkek egymásba gabalyodásának értelmében bizonyosan. Mindez érthetetlen volt másoknak, vagy nagyon is érthető, és végtelenül irigylésre méltó.

Fensőbbségesen és a mártírok erkölcsi fölényével viselték a támadásokat, a fiú olykor verekedett a lányért, ő meg hálás volt, hogy kiáll kettőjükért.

A fiú gúnyolódása a lánnyal villámhárítóként működött.

Különös erő kapcsolhatta hozzá a lányt, mert soha egy szóval, egy mozdulattal sem próbálta titkolni és tagadni, hogy közük van egymáshoz. Ült mellette, segítette, vele indult hazafelé akkor is, amikor a második félévben, tavasszal már egyedül kísérgette.

Közeledett a nyár, az első év vége és a nyári szünet. Az elválás fenyegető réme lebegett a szemük előtt, így merülhetett fel, hogy nyaraljanak együtt a fiú pótnagyszülei nyaralójában.

Máshol, mint megtudta, nem nyaralhatott volna a lány, anyagi helyzetük nem engedte meg. Szegénységükről szüleitől is hallott. Úgy mart belé a hír, hogy egész teste összerándult, sajnálta őt. Még inkább természetesnek tűnt, hogy meghívják. Hiába tervezgették azonban, pontosabban inkább a fiú tervezgette, hogy meghívja őt a nyárra, a lány talán csak reménykedett, hogy így lesz, otthon mégis azt hallotta a fiú, hogy a közös nyaralás nem jó ötlet. Nem hívhatják meg, kínos lenne nekik elutasítani, mert nem tudnak hozzájárulni a nyaraláshoz, és nem sérthetik meg őket azzal, hogy felajánlják, nyaraljon az ő költségükre.

Nem értette, miért nem hívhatják meg a lányt, és miért volna sértő, ha úgyis fizetnek az idős párnak. Nem lehet, mondták, nem fogadnák el a szülei.

Azt gondolta, legalább meg kellene kérdezni őket, mit szólnának hozzá.

Miközben vágyott a lány szüntelen jelenlétére, a váratlan hírre, hogy szegények, bármennyire szabadult volna a kínos érzéstől, benne is megfagyott valami. Talán ekkor, talán máskor mondták, mindenesetre a lelkébe vésődött, hogy óvakodnia kell azoktól, akik nem önmagáért szeretik, hanem jobb körülményei miatt.

Félelem vette birtokába mindenesetre, menekülési vágy, mintha a szorongással és veszélyekkel teli mesék sötét világa rántotta volna be és taszította volna el a lánytól, és már maga is úgy érezte a lelke mélyén, noha küzdött és vitatkozott, hogy mindez valóban nem működhet, nem egymáshoz valók.

Néhány nap vagy talán hét alatt vigasztalódott a vízparton. A füzek és a nádas, a a csónak, a horgászat, a játék pisztolyok, a valódi íj és a légpuska indiánkönyveket idéző világa feledtetni tudta a távollétét akkor is, ha néha még felderengett a lány hiánya.

Ősszel idegesen várta a találkozást. Addigra minden megváltozott. Nyáron megmondták azt is, hogy a lány apja börtönben ül, amit addig nem említettek. Lehet, hogy friss volt a hír, netán akkor kellett bevonulnia, vagy úgy gondolták, tudnia kell róla, hogy könnyebben eméssze a távollétét.

Már magától tudta, hogy nem hozzá való. Piszkálni kezdte, olykor gúnyolta mások előtt. Soha többé nem kísérte haza. Terhére volt, ha beszélgetnie kellett vele. Cipőfűzőjét már egyedül kötötte meg, táskáját is be tudta pakolni. Ha magukra maradtak, akkor is nyűgös volt a társasága, elkapta egy nála nagyobb erő, magával rántotta és átcsapott a feje felett, úgy érezte, hogy tévedés volt, hiba, legszívesebben elfeledkezett volna róla, az emlékezetéből is kitörölve, hogy megtörtént. Szégyellte a lányt, közben szégyellte, ahogy viselkedik, és a másikat gyűlölte érte.

A tanítónő, döbbenten látva a két gyerek közt növekvő, olykor látványossá váló feszültséget, elültette mellőle. A lány ott maradt az első padban, a fiú vagy négy sorral hátrébb, az utolsó padba került.