Dombi Gábor: Miről dönt Erzsébetváros február 18-án?

2018. február 16. 17:36 - szerző: Dombi Gábor

Lévén vannak olyan engem kérdő ismerőseim, akik nem tájékozottak az erzsébetvárosi ügyekben, a kedvükért írom: most vasárnap, február 18-án népszavazás lesz a kerületi lakosok körében arról, hogy zárjanak-e be éjfélkor a szórakozóhelyek a kerületben, avagy sem – az órákra élvezhetővé, de évekre élhetetlenné lett városrész lakóinak kínjait enyhítendő.

Nagyon „hosszú menetelés” volt a helyi lakosok részéről, amíg az általuk választott önkormányzati döntéshozók úgy döntöttek, hogy e népszavazás meghirdettessék. Bár az önkormányzati képviselők a helyi lakosok kegyéből (szavazatából) nyerték el mandátumukat (így politikai pozíciójukat, ezen túlmenően jövedelmük egy részét is), eltartott némi ideig, míg felötlött, talán saját megbízóik szempontjait is illő figyelembe venni.

Csakhogy a problémák megoldása helyett született meg a népszavazás lehetősége. Míg Erzsébetváros lakóközösségének kedvezményezettjei, a szórakozóhely-tulajdonosok egy köre mindent elkövetett, hogy a helyi lakosok érvei elmaszatoltassanak és/vagy személyükben gúny tárgyává legyenek, a politikai logika elvezetett arra a racionális felismerésre: némi köze lehet a saját környezetéhez, saját életminőségéhez azoknak, akik itt élnek (akár féltucat generáción keresztül), ráadásul az itt élők most áprilisban és 2019-ben is itt fognak szavazni. Ráadásul: aki időt nyer, életet nyer. A népszavazással is telik az idő, ki lehet találni valami okos megoldást – ha valaki komolyan veszi a problémát. 

Ezért zajlik vasárnap helyi népszavazás.

De mi fontos vajon Erzsébetvárosnak?

A kerület szegényebb lenne érdemes, sőt érdemdús (szórakozó)helyek nélkül. Olyan helyek nélkül, amik kínálnak értéket, nívós szórakozást, ezerféle étket, minőséget az itt lakóknak – és mellettük a turistáknak is. Olyan helyek nélkül, amelyek művészettel, kultúrával is szolgálnak – lehetőség szerint mind magasabbal. A Spinoza, a Kőleves, a Szimpla, a Hanna, a Carmel, a Kádár, s még a Gozsdu Udvar is egyediségében, hozzáadott szellemi értékeiben fontos e városrésznek. De vajon növeli-e minden sarki korcsma, pár négyzetméteres kifőzde a városrész értékét, minőségét, vonzerejét?

Tagadhatatlan, sőt, felvállalandó, hogy hajdan a Király utca és a Nagymező utca a pesti szórakozás-szórakoztatás legfontosabb útvonalai voltak. Még a szégyenlős Mikszáth szerint is, ha valaki este 10 után végigmegy a Király utcán, elveszti a szüzességét. De a mellékutcákban? Ahol hajnalban inasok százai igyekeztek munkába a mellettük vonuló fémmunkások szigorú tekintete előtt; ahol sápadt dohánygyári munkások hadának lépte dobbant a Síp utca kövén; ahol pályaudvari zsidó hordárok alakították meg egyletüket; ahol majd minden házban aranyművesek és segédeik szorgoskodtak újabb megbízások és vevők után nézve; ahol nyomdászok, könyvesek terjesztették a vallási és forradalmi, a politikai és bulvár igéket Schlesingertől Tolnain át az Athenaeumig; és főként: ahol a textilszakma minden ága-boga sürgölődött, ott elképzelhető lett volna a hajnalig tartó, mindennapos dévaj öröm? És a fehérnemű-varrónők, kofák, cselédlányok fecskeraja vajon munkába állhatott-e volna hajnalban, ha rosszul öltözött úrficskák danája veri fel őket rövid álmukból? Nem is szólva arról, hogy miközben a reggeli ima után munkába siető szorgos zsidók átjáróházakon át rövidítették útjukat, hogy a shul és zsinagóga látogatása után mielőbb kinyithassák boltjaikat, és mögöttük kiáradó gyerekhad szaporázta léptét a helyi iskolák (Dob, Kazinczy, Dohány, Wesselényi, Kertész, Síp, Rumbach – mennyi volt!) felé, vajon szó nélkül kerülgették volna a fekáliát, amit nem takarít fel azonnal a házmester és a vici? Vajon a policáj nem zavarta volna súlyos ütlegekkel haza vagy épp fogdába a tomboló csendháborítókat?

Klauzál tér
Fotó: FORTEPAN

Erzsébetváros az épületrombolás ellenére megőrzött egy keveset abból a kispolgári miliőből, amelyben kétszáz éven át élt, de a városrész – egyelőre – feladta a múlt örökségét, és a Carpe Diem jelszavát írta fel a homlokára. A most fontosabb lett, mint a holnap, és jóval fontosabb a (folyamatos hivatkozási alapul szolgáló) múltnál. Az itt lakók megmozdulására nem echózott egy felekezet, egyik hitközség sem, pedig tán lehetett volna szavuk, legalább imájuk mellettük, hiszen e helyhez nagyon is közük van és (főleg) volt: a genius loci, a hely szelleme eleiktől ered.

Belső-Erzsébetvárosnak vannak olyan stratégiai fontosságú mintái, amelyeket ismer és követhetett volna. A legelső és talán legbarátibb: Kazimierz, Krakkó régi zsidónegyede, ahol egymást érik a zsinagógák és temetők, piacok és éttermek, és mégis van levegője, valódi aurája a gyémántfényű városrésznek. Ott is fiatalok találtak helyet maguknak, nem csak fogyasztásra, de alkotásra is. Fiatal festők, designerek, divattervezők, ruhaművészek, játékkészítők artisztikus negyede illik is az egyetemi épület, a könyvesboltok, múzeumok, zsinagógák által szellemi magaslatokba emelt kerülethez. Erzsébetváros előtt is ott (volt) az út. Még nem élt vele. De a városrész hagyománya éppen ebbe az irányba terelhette volna a fejlődés útját. (Ahogy kérdés az is, hogy a terület utolsó mentsvára, a Klauzál tér áldozatul esik-e egy vállalkozási mámornak, vagy még lehet-e a lakók csöndes, zöld, békés, védett és óvott, utolsó szigete.) De a hagyományokra épülő helyes utak felismeréséhez egyszerű józanság és távlati gondolkodás is szükséges. Az pedig momentán nem a bulinegyed specialitása.

Emlékeznünk kell a csodák időtartamára akkor is, amikor felharsannak napjaink belső-erzsébetvárosi kocsmárosainak (pardon: vendéglátóipari vállalkozások ügyvezető igazgatóinak) átkai, ha éjfélkor bezár e bazár, akkor elérkezik a világvége, mert a mákony osztásának lerövidülő ideje miatt elmaradt bevétel megrengeti a teljes magyar nemzetgazdaságot. De áradó könnyeink letörülte után arra is emlékezhetünk, hogy Erzsébetváros története talán nem ér véget, hanem okulva a súlyos sebekből: a népszavazás után másképp folytatódhat. És a következő hétfőn vagy kedden, de legkésőbb szerdán megindul a valódi munka: az önkormányzat képviselői bölcsen, gondolkozva, és fél szemmel a közjóra is sandítva elmerengenek a tisztességes, alapos, a választóikat (és érdekeiket is) szolgáló megoldásokon. Talán még meg is kérdik az itt lakókat is. Csupán némi kreativitás kell (mint például a zseniális Dob utcai borbélyüzleté, ahol nincs buli és mégis sikeres), hogy megfejtsük: van-e élet Erzsébetváros számára az alkoholon túl? Talán eljöhet azon idő, amikor nem bulituristák, hanem helyi művészek, színészek, alkotók rajongói zarándokolnak ide, a kulturális, történelmi és művésznegyedbe, keresve a valódi kreativitást és a múlt illatát még árasztó kávéházakat, antikváriumokat és színházakat; ékszerüzleteket, egyedi ruhaboltokat, galériákat, s bennük azok művész-bölcsész-vállalkozó tulajdonosait, tervezőit, alkotóit. És végül együtt, helyi kocsmában vagy (kóser) étteremben meg is ünneplik egymásra találásukat.

(Hajnalodik. Itt az ideje az ébredésnek.)

A szerző zsidó kultúrtörténész, újságíró, Erzsébetváros zsidó múltjának kutatója