Dobozi István: A szoros barátság határai

2018. május 21. 06:42 - szerző: Dobozi István

Még elnöksége legelején külpolitika-pszichológusok jól fölkészítették Emmanuel Macront Donald Trumpból, vagyis a „grandiózus önimádó” típus tünetegyütteséből, Washington Nárciszából. A dominancia, figyelem, elismerés és csodálat iránti vágyakozásból, sőt annak kiköveteléséből, a negatív kritikákra való hiperérzékenységből, az elfogadott viselkedési normák elutasításából, a szabályszegésből és a látványos külsőségek imádatából.

Elnöksége első napjától Macron feltűnően hevesen udvarolt az Európa-szerte fölöttébb népszerűtlen amerikai elnöknek. Kihasználva Theresa May és Angela Merkel politikai meggyengülését, ő akart Trump európai „speciális kapcsolata” lenni, szakértői szinten tudván, hogy miképpen kell lélektanilag közel férkőzni a Fehér Ház önszerelmes urához. S valóban, ma már a fiatal francia államfőt tekintik Trump európai „fülbesúgójának” az Atlanti-óceán mindkét partján. Pedig a két elnök gyökeresen eltérő álláspontot képvisel a súlyos világpolitikai és világgazdasági kérdések széles színskáláján, a kereskedelmi protekcionizmustól Iránig. Nem kis külpolitikai diadal egy éven belül.

A francia elnök mindent bedobott, hogy bejátssza magát Trump szívébe. Az áttörés tavaly júliusban következett be, amikor fővendégnek hívta meg az amerikai elnököt és feleségét a Bastille-napra, Franciaország nemzeti ünnepére. Trumpot elkápráztatta a párizsi katonai parádé, a látogatás pompája. Nem rejtette véka alá, hogy úgy érezte, ez neki szólt. A díszparádéba pedig annyira beleszeretett, hogy hasonlót akar tartani Washingtonban is július 4-én, Amerika függetlenségi napján. Macron április végi washingtoni látogatása alatt a két elnök viszonya már igazi férfibarátsággá, brománccá vált, bensőséges testbeszéddel, ölelkezésekkel, puszikkal jobbról-balról, kézen fogva sétálással, egymás dicséretekkel és csodálattal való elhalmozásával. Ezenfelül Macronnak dukált még – és Trump idején eddig csak neki a világ vezetői közül – 21 ágyúlövés, fehér házi díszvacsora és kongresszusi beszéd.

Macron azonban nem a pompáért látogatott Washingtonba, bár Párizsban hallani hangokat, hogy ebből a szempontból majdnem egy húron pendül Trumppal, hanem mindenekelőtt Irán miatt. Azért, hogy készpénzre váltva a brománcot, rávegye az amerikai elnököt, hogy ne rúgja fel az Iránnal keservesen kitárgyalt 2015-ös atompaktumot, amelyet Teherán eddig maradéktalanul betartott. A háromnapos Potomac-parti barátkozás végén Macron azonban csalódottan hallgathatta az amerikai elnököt, amikor azt mondta, hogy „senki nem tudja még, mit fogok tenni Iránnal”. Ma már a francia elnök is tudja, hogy minden hiába volt, a várakozásoknak megfelelően Trump a napokban egyoldalúan felrúgta a hét ország által jegyzett iráni atompaktumot. Senki nem tudja, mi lesz ezután. A csúcsra járatott spekulációknak se szeri, se száma, beleértve az Egyesült Államok és Irán közötti háború lehetőségét.

Lehet, hogy a párizsi pszichológusok elfelejtették Macront tájékoztatni „a grandiózus nárcisztikus” összes tipikus vonásáról? Például hogy barátait könnyedén, bűntudat nélkül képes felhasználni céljai elérésére? Ahogy a párizsi Le Monde epésen megjegyezte, Macron Washingtonban olyan bohócot csinált magából, hogy már alig lehetett őt megkülönböztetni Trumptól. Egy francia liberális globalista és egy konzervatív amerikai nacionalista barátságának vannak határai. Valószínűleg ezt már Macron is tudja.