Az emberiség elleni bűntettei miatt Magyarország is helyet kaphatna az országok között, amelyeket Vérvidéknek neveznek
Az áldozatok zsidók, fehéroroszok, ukránok, lengyelek, lettek, észtek mellett kárpátaljai magyarok is voltak. Auschwitz nevét mindenki ismeri. Treblinka, Chelmno, Sobibór, Belzec megsemmisítő táborainak létezéséről már kevesebben tudnak. A felsoroltakon kívül a németek több mint hárommillió hadifoglyot halálra éheztettek, több mint egymillió emberrel ugyanez történt azokban a városokban, amelyeket ők foglaltak el, és ugyanannyi civilt megtorlásként lőttek agyon. A 14 millió ember nem háborús cselekmények, harcok, bombázások áldozata lett, és egyik rendszer sem kívánta gazdasági okokkal indokolni halálukat. A nagy terror idején megölt százezreket egyszerűen Sztálin parancsára pusztították el. „Mindannyiótokat a szovjetek pusztítottak el, felsorolnám a neveiteket” – írja Anna Ahmatova Requiem című versében.
A politikai történetírás bűne, hogy évtizedeken át ezt a korszakot nemzeti keretek közé szorítva tárgyalta. Pusztán egy-egy népcsoport, nemzet vagy országrész szenvedéseiről szólva elmaradt az összegezés. A náci és a szovjet rezsim működése azáltal érthető meg, hogy megvizsgáljuk, hogyan kezelték a Vérvidék térségében élő népeket, és azt is feltárjuk, hogy a két rezsim tettei hogyan viszonyultak egymáshoz. Mindenki elfogadja azt a vélekedést, hogy a 20. század tömeggyilkosságainak morális bűnei elévülhetetlenek, mégsem volt ennek a korszaknak semmiféle összegező feltárása.
Timothy Snyder, a Yale Egyetem történészprofesszora a Véres övezet – Európa Hitler és Sztálin szorításában című terjedelmes kötetében (a könyv 2012-ben jelent meg magyarul Szántó Judit fordításában a Park Könyvkiadónál) tárgyalja a nácizmus és a sztálinizmus emberiség elleni bűntetteit, a zsidókkal történteket és a Vérvidékhez tartozó térségben elkövetett bűnöket. Leírja az áldozatokat és bemutatja az elkövetőket. A levéltárakban fellelhető dokumentumok mellett azoknak az íróknak a művei is forrásai, akik részleteiben is feltárták e genocídiumok történetét. Köztük volt Anna Ahmatova, Hannah Arendt, Józef Czapski, Günter Grass, Vaszilij Grosszman, Arthur Koestler, George Orwell, akiknek művei sokáig csak szamizdatban jelenhettek meg. Snyder idézi George Kennant, aki Moszkvában volt amerikai nagykövet, és Csiune Szugiharát, aki japán diplomataként lengyel és litván zsidókat mentett Hitler birodalmából.
Felvidéki magyarok kitelepítése, 1947A háború alatt Sztálin büntetőhadjáratokat indított a náci Németországgal együttműködő nemzetek képviselői ellen. Kilencszázezer, Szovjetunióban élő németet és 800-900 ezer finnt már 1941–42-ben Szibériába deportáltak. A sztálingrádi győzelem után meginduló ellentámadás idején Lavrentyij Berija, a titkosrendőrség feje egész népcsoportok deportálását javasolta. Amikor visszafoglalták a Kaukázust, egyetlen nap alatt, 1943. november 19-én az egész karacsaj kisebbséget, 69 267 embert Kazahsztánba és Kirgizisztánba deportáltak. 1943. december 28-án és 29-én 91 929 kalmüköt deportáltak Szibériába. Berija maga irányította százezer Csecsen- és Ingusföldön élő elszállítását. Az akciót lebonyolító speciális alakulat egy hét alatt 478 479 embert telepített ki. Egyetlen csecsen vagy ingus sem maradhatott a helyszínen. Falvaikat felégették. Embereket zártak istállókba, és rájuk gyújtották a tetőt. 1944. március 8-án a szovjetek az egész balkár kisebbséget, 37 107 embert deportáltak. 1944 áprilisában, amint a Vörös Hadsereg elérte a Krímet, Berija javaslatára elkezdődött a tatárok deportálása. 180 014 embert szállítottak el, többségüket Üzbegisztánba. Nem sokkal később mesketen törököket deportálták Grúziából. 91 095 embert vittek el.
Az etnikai tisztogatások közül is kiemelkednek brutalitásuk miatt a szovjet–lengyel határvidéken történtek. A különbség más népcsoportok tagjaihoz képest az volt, hogy nem a Szovjetunió belső területeire szállították őket. 1944 szeptemberében Sztálin úgy döntött, a lengyeleket, beleértve a lengyel zsidókat, a fehéroroszokat és az ukránokat, úgy deportálják, hogy etnikailag homogén nemzetállamokat és közösségeket hozzanak létre a határ mindkét oldalán. Ugyanez a logika érvényesült, amikor a németeket telepítették ki Lengyelországból és Magyarországról. A kommunisták a szélsőséges nacionalisták kipróbált módszereit alkalmazták. A Vérvidék térségében a szovjetek és a kommunista testvérpártok az etnikai tisztogatás éllovasaivá váltak. Lengyelországból 7,8 millió németet telepítettek ki, hárommilliót Csehszlovákiából és 185 ezer német nemzetiségű személyt űztek el módszeresen Magyarországról. A térségből kitelepített németek száma meghaladta a 12 milliót. A Benes-dekrétumok alapján 1946-ban kitelepített magyarok is ennek a politikának voltak az áldozatai. A Szovjetunióból és Lengyelországból 12 millió ukrán, lengyel és fehérorosz menekült el vagy kényszerült máshová települni.
A németek, a románok és a magyarok mintegy 5,7 millió civil zsidó származású kelet-európait öltek meg. Közülük 2,6 millió szovjet állampolgár volt. 1939 és 1941 között, amikor a Szovjetunió a Molotov–Ribbentrop-paktum alapján elfoglalta Lengyelország keleti részét, az azonos kultúrájú lengyel és nem lengyel zsidók rövid időn belül egymásra találtak. A közös nyelv és kultúra összehozta őket, hogy a német inváziót követően együtt haljanak meg. Különböző technikákkal folytak a kivégzések és tömeggyilkosságok a határ mindkét oldalán.
A náci és a szovjet rezsim olykor szövetségben gyilkolt. Ez történt a varsói felkelés idején, amikor a szovjet hadvezetés pusztulni hagyta a felkelés résztvevőit, azokat, akikből a későbbi kommunista rendszer ellenzéke lehetett volna. Egyes történészek „a háborúzó felek közti cinkosságnak” nevezik ezt a szörnyűséget.
A deportálásSnyder nem tárgyalja a Csehszlovákia, Magyarország és Románia területén elkövetett el nem évülő bűnöket. Pedig ezek az országok is megfelelnek azoknak a kritériumoknak, amelyek alapján északibb szomszédainkat Vérvidéknek minősíti a kutatócsoport. Elegendő a csehszlovákiai németek és magyarok kitelepítésére, a magyarországi németek kitoloncolására és a hatszázezer magyar zsidó deportálására gondolni. Ha a Yale Egyetem kutatócsoportjának módszertani megközelítését alkalmazzuk, számos különbség mellett nyilvánvalók a hasonlóságok. Szerintem a Vérvidék lényegesen kiterjedtebb volt. Magyarország, Románia, Moldova és a Balkán 1920 és 1956 közti története egy második forrásmunka témája lehetne.
Három magyar vonatkozású példával illusztrálnám, mire gondolok. 1946-ban csehszlovák államfőként Edvard Benes írta alá azokat a törvényeket, amelyek alapján az országban élő németeket és magyarokat kollektíve háborús bűnösnek nyilvánították, megfosztották őket jogaiktól és vagyonuktól is. Ezután a magyarok választhattak, átköltöznek Magyarországra, tiltakozó passzivitásba menekülnek, vagy formális nyilatkozatot aláírva „reszlovakizálnak”. Drámai következményekkel járt, hogy csehországi deportálás és kényszermunka fenyegette 1947-től mindazokat, akik megpróbáltak magyarként Szlovákiában maradni.
A Vérvidék térsége Snyder könyvébenA második példa Kamenyec-Podolszkij. A mintegy tízenhat-húszezer zsidót, akiket a magyar hatóságok 1941 nyarán Galíciába deportáltak, az ottani német és ukrán fegyveres alakulatok kivégezték. A háború alatt hatszázezerre volt becsülhető a deportált és meggyilkolt zsidó vagy zsidónak nyilvánított személyek száma.
1980-ban egy Kelet-Magyarországon folytatott vizsgálat kapcsán hónapokon át foglalkoztam a málenkij robot néven elhíresült kényszermunkával.
„Magyarországon a Vörös Hadsereg 1944 decemberétől hadifogolylétszámának feltöltésére és a Szovjetunió munkaerő-szükségletének pótlására azonnal megkezdte a polgári lakosság összeszedését és elhurcolását. Volt, ahol elhívták a lakosságot a községházára, és innen már nem engedték el a munkaképes férfiakat. Máshol házról házra járva terelték össze őket. A német nevű férfiakat és nőket Malinovszkij és Tolbuhin marsallok 1944. december 22-én kiadott 0060. számú hadiparancsára a kollektív bűnösség elve alapján vitték orosz munkatáborokba. Elhurcoltak vasutast a sínek mellől, karácsonyi szünetre hazatérő diákokat a vonatról. (…) Volt olyan is, aki önként jelentkezett, gondolva, hogy kibírja azt a háromnapi kis munkát, és megkapja az igazolást, ezzel letudja a közösség iránti kötelességét, és végre elkezdhet élni. Az az apa sem gondolta, hogy fia orosz lágerben fog meghalni, aki maga íratta listára gyermekét, mint ahogy a jó szándékú pap és tanító sem, aki tudva tótul vagy valamilyen szláv nyelven, jelentkezett, hogy a csoporttal tart, tolmácsolással segítve város- és falubelijeit. (…) A szabolcsi, szatmári, beregi összeterelteket Debrecenben, Nagykárolyban, Szatmárnémediben, Tokajban, Szerencsen, Szolyván állomásoztatták egy rövid ideig. Innen indultak az orosz táborokba a vonatszerelvények. A lelki teher, a nagy hideg, a nem megfelelő öltözet, a táborokban uralkodó szörnyű körülmények, az egészségügyi ellátás és a higiénia hiánya, valamint éhínség okozta járványok miatt sokan meghaltak. Azokról, akiknek a holttestét kidobták a vonatból vagy akiket a lágerek tömegsírjaiban földeltek el, ha készült is bármilyen feljegyzés, azt a magyar illetékes hatóságok nem kapták meg. Szeretteik elhunytáról főként az évek múlva visszatértektől értesülhettek az itthon maradottak. Ők hiába igyekeztek a helyi Magyarország és közigazgatás vezetőitől segítséget kérni hadifogollyá lett elhunyt fiaik, apáik, testvéreik hazahozataláról. Azok sem hősként érkeztek vissza, akik a poklokat megjárva rövidebb-hosszabb idő után végre hazaértek. Hallgatniuk kellett arról, hogy mit éltek át.” (Emlékezetül. A malenkij robotra elhurcolt beregiek, szabolcsiak és szatmáriak névsora. Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltára. Szerkesztette: Galambos Sándor és Kujbusné Mecsei Éva.)
Kérdőívekkel a táskámban csaknem négy évtizeddel ezelőtt jártam először a keleti határszél aprófalvaiban. Szociológiai munkára szólt a megbízásom, és hónapokon át vissza-visszajártam. Hivatalos megbízatásomat hanyagolva hamarosan életinterjúkat készítve egy eltűnt férfigeneráció után kezdtem nyomozni. Elmondták partnereim, hogy a háború végén, a front átvonulása után innen szovjet munkatáborokba hurcolták a felnőtt férfiakat. Ezt alátámasztó iratanyagot is bőven találtam a községek irattárában, főleg holtnak nyilvánításról és hadisegélyezésről szóló, 1947-től kelt jegyzőkönyveket. Úgy gondoltam, hogy a tények, amelyekbe botlottam, nem csak helytörténeti adalékként érdekesek, és a tanúk idős kora miatt feltárásukra később már nem lenne mód. A beszélgetések közzétételére csak 1988-ban, a szamizdat Beszélőben volt módom.
Ezeknek a végeknek a sorsa akkor elválaszthatatlanul összefonódott a szomszédos Kárpátalján bekövetkezett fordulatokkal. A Teleki-kormány 1939. március 11-én egyezett meg a németekkel a terület magyar megszállásának feltételeiről. Március 15-én, a német hadsereg prágai bevonulásának napján a magyarok határincidenseket provokáltak a térségben, és megtörtént az annexió. A Teleki által eredetileg javasolt területi autonómia nem valósult meg. Az erőszakos magyarosítás és a szlavofil mozgalmak üldözése miatt 1939–40-ben a becslések szerint 15-40 ezer ukrán és ruszin lakos menekült át időközben az oroszok által megszállt Galíciába. 1941-től, a német invázió kezdetével megszűnt ez a lehetőség, és a magyar hatóságok több ezer ukránbarát elemet tartóztattak le kémkedés és szabotázs vádjával. Időközben Benes londoni emigráns kormánya a müncheni egyezményt megelőző állapot visszaállítását követelve megszerezte a görög katolikus és ortodox rutén vezetők támogatását. Szerepet játszott ebben az a körülmény, hogy az emigráns politikus, amennyire csak lehetett, javítani igyekezett a Szovjetunióba menekült ruszinok helyzetén. Őket ugyanis először azért ítélték el, mert illegálisan lépték át a határt a hegyekben, később kémkedés és a németekkel való kollaboráció volt a vád. Hatvan százalékuk eltűnt a munkatáborokban. Amikor 1943 elején szóba került, hogy önálló ruszin alakulatot állítanak fel a Szloboda-hadsereg kötelékében, már csak 2700 kárpátaljai önkéntest sikerült a táborokból összeszedni.
1944 októberében Ivan Petrov tábornok alakulatai tíz nap alatt kiűzték Kárpátaljáról a németeket. A londoni emigráns kormány megbízásából húsztagú delegáció érkezett Husztra, hogy létrehozza a csehszlovák adminisztrációt Kárpátalján. A valódi hatalom azonban a Vörös Hadsereg kezében maradt. A Kommunista Párt 1944. november 19-én tartotta alakuló konferenciáját Munkácson, és proklamációban követelte: „Szűnjön meg a történelmi igazságtalanság, és a Kárpátokon túli Ukrajna csatlakozzon szovjet Ukrajnához.” Ezen az ülésen az egész népességet képviselő nemzeti tanács megalapítását is elhatározták. A tanács által elfogadott manifesztum kimondta, hogy a Kárpátokon túli Ukrajna kilép a csehszlovák állam kötelékéből, és csatlakozik a „nagy édesanyához, szovjet Ukrajnához”. Benesék 1945. június 29-én írták alá Moszkvával a terület átengedéséről szóló okmányokat. Sztálin nyilatkozata szerint „a szovjet kormány nem tiltotta meg és nem tilthatta volna meg a Kárpátokon túli terület népének, hogy kinyilvánítsa nemzeti akaratát”.
A Vörös Hadsereg alakulatai 1944 decemberében szovjet közigazgatást vezettek be a fehérgyarmati járás három, határszélre eső magyar községében, Tiszabecsen, Uszkán és Milotán. Ez történt tizenkét vásárosnaményi járáshoz tartozó községben is. Decemberben malenkij robot címén összeszedték mind a három falu férfilakosságát, és a Szolyván (Kárpátalja) felállított gyűjtőtáborba vitték őket. A három községből összesen 400-450 férfit hurcoltak el. Az ötven éven felülieket 1945-ben hazaengedték. A deportált férfiak többsége elpusztult a Gulag táboraiban. A negyvenes évek végén hazatértek elbeszélése szerint halálukat az éhezés, a járványos betegségek és az embertelen fogva tartás körülményei okozták. A túlélő hazatértekkel készített interjúimat a Beszélő 1988-ban, a szamizdat folyóirat 25. számában közölte.
