Hit, remény, euró – Aki hezitál, magára vessen

szeptember 24. 14:00 - szerző: Blahó Miklós

Az euró az európai föderáció koraszülött előfutára, ebből fakad minden öröme és bánata. Történetének első évtizede viszonylagos nyugalomban, kedvező világgazdasági környezetben telt el, aztán jött az amerikai fogantatású pénzügyi válság. Ekkor előjött a rendszer minden hibája, de nem omlott össze, mint sokan vizionálták. Sőt, felcsillantak védelmező erényei is, melyek akkor érvényesülhetnének igazán, ha az Európai Unió jelenlegi vezetői – a közös valuta alapító atyáinak elképzeléseit követve – a jóval mélyebb integráció útjára lépnének, tehát ha megindulnának a politikai unió létrehozása felé. A populizmust visszaszorító osztrák, holland és  francia választások után s a várhatóan hasonló eredménnyel záruló német parlamenti erőpróba előtt most itt tartunk.

A francia gazdasági miniszter, Bruno Le Maire szerint a két év múlva esedékes európai parlamenti választásokig kellene megszilárdítani a monetáris uniót, elmélyíteni a fiskális integrációt és élénkíteni a beruházásokat.

A nyilatkozat nem süket fülekre talál Berlinben: újraéledni látszik az unió fejlődését meghatározó német–francia együttműködés, amelynek elképzelései ismét mindinkább egybeesnek az eurózóna és ekként az EU jövőjét illetően.

Az unió helyzetéről szóló minapi parlamenti beszédében Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke is a megújulást sürgette.

Az euró megőrzésére és kiteljesítésére irányuló új erőfeszítések oka, hogy a közös valuta gondolata az európai történelmi tanulságokban, a pusztító német–francia háborúkban, a húszas-harmincas évek gazdasági nehézségeket és társadalmi szenvedést okozó árfolyamkilengéseiben, az ezekkel szemben remélhető bizalomépítésben, a gyümölcsöző együttműködésben, egy békés korszak megteremtésének a szándékában keresendő.

Amikor a nyolcvanas évekre megfogant az egységes belső piac, logikusan merült fel a közös valuta bevezetésének ötlete, már csak azért is, mert a Bretton Woods-i nemzetközi pénzügyi rendszer felbomlása utáni lebegő árfolyamrendszerben a nyugat-európai országok joggal tartottak az inflációtól, az instabilitástól, az amerikai dollártól és a versenytől. A szilárd árfolyamok vágyát megtestesítő árfolyamkígyót, árfolyamrendszert és árfolyam-mechanizmust állandó veszélynek tették ki a globális tőkemozgások. A stabilitási vágy mellett a nyolcvanas évek végére új politikai helyzet formálódott, kezelni kellett a német egyesítés folyamatát. Az európai hatalmak úgy látták legjobbnak, ha a nagyobb és előbb-utóbb gazdaságilag megerősödő Németországot az akkoriban is már horgonynak számító német márka feladása révén európai szinten integrálják. A márka szilárdsága és a Bundesbank függetlensége a nyugat­-euró­­pai államok számára példamutatónak bizonyult. A franciák is olyan rendszerben reménykedtek, amely élénkíti a gazdasági növekedést, de az amerikai pénzügyi szélsőségek nélkül, és megóv az inflációtól.

A gazdasági megfontolások ellenére azonban az euró inkább politikai szándékokat tükrözött. A szorosabb integráció, a majdani politikai unió eszméjét tükrözte, ám a közös valuta működését meghatározó keretek nélkülözték a közgazdasági megalapozottságot. A nyolcvanas évek folyamataiból kiindulva került a szerződésbe a költségvetési és államadóssági plafon. A GDP három százalékát elérő büdzséhiány és a hatvanszázalékos államadóssági korlát semmilyen közgazdasági összefüggésben nem helyezhető el, nincs ezzel kapcsolatos általános gyakorlat. Mégis fönnmaradt ez a kötelezettség, és a pénzügyi válság során elég merev korlátnak bizonyult, ugyanakkor persze kielégítette a német–holland–finn–osztrák stabilitási igényeket. (Lásd keretes írásunkat.)

Az amerikai ingatlanfinanszírozási piacról a Lehman Brothers bankház 2008-as bukása után tovaterjedő járvány élesen mutatott rá az ellentmondásokra, és a bizalom növelése helyett az euróval szembeni bizalmatlanság magvait hintette el. Az euró bevezetése előtt több közgazdász is figyelmeztetett, hogy a GDP egy százalékát összpontosító uniós büdzsé nem lesz elegendő az egyensúlytalanságok kezelésére, és egyáltalán nem biztos, hogy a folyó fizetési mérlegek szerepe eltűnik majd a valutaövezetben. S valóban, az euró bevezetése miatt rögzített árfolyam és a belső leértékeléssel felérő schröderi reformok nyomán felfutott a német export, ami megbillentette a valutaövezet belső egyensúlyát. Felszaporodtak a németek megtakarításai, s ki is áramlottak az országból, ahelyett hogy otthon hasznosultak volna. Ez a pénz más országok, például Írország és Spanyolország ingatlanpiacába került, s túlfűtötte. Az eltérő növekedési ütemek miatt az Európai Központi Bank (EKB) egységes kamatpolitikája is kockázati tényezőnek bizonyult. Miközben az alacsony inflációjú Németországban ugyanaz a kamat akár magasnak is bizonyulhatott, a felzárkózó, gyorsan növekvő és sebesebb inflációt produkáló ír és spanyol gazdaságban túlságosan alacsony lett, s ez tüzelte a spekulációt. Görögországgal szemben, amelyet kiugró államháztartási hiánnyal vettek fel az eurózónába, Írországban és Spanyolországban fegyelmezett költségvetési politika folyt.

Berlin azonban ragaszkodott az euró­­sza­­bályok betartásához, mert ezekben látta érvényre jutni az általa észszerűnek és egyedül üdvözítőnek tartott gazdaságpolitikát. Részben azért nem engedett, mert az inflációtól rettegő saját választóit akarta megnyugtatni, részben azért, hogy ne kelljen kimentenie a bajból a szerinte felelőtlenül túlköltekező déli államokat. Az alapszerződés egyébként tiltja is az efféle kimentést.

A makacsság és vonakodás persze visszavezethető arra is, hogy sem maga Németország, sem az unió többi vezető állama sem akarta Berlint az EU valóságos politikai vezetőjének elismerni. Angela Merkel azonban nyíltan és burkoltan is diktálta a feltételeket, a franciák nem tudtak kellő egyensúlyt képezni.

A pénzügyi válságból azért lábalt ki az eurózóna lassabban, mint az Egyesült Államok, mert a krízist a megugró fiskális hiánynak és államadósságnak tudta be, és nem az igazi okot, a kereslethiányt igyekezett megoldani, pedig azt sokan sürgették. A déli államok így a válság során az élénkítés helyett megszorításokra kényszerültek, mivel az uniós szabályok követésére kötelezték őket. Saját valuta híján a leértékelés eszközével nem élhettek, társadalmilag fájdalmas kiigazításokra kényszerültek vagy kényszerülnek ma is. Németország viszont hatalmas, a GDP nyolc százalékára rugó, Kínáéval vetekedő mértékű többletet halmozott fel a folyó fizetési mérlegében, tükörképeként a perifériaországok azonos tőről fakadó hiányának. Belső keresletének élénkítésével enyhíthette volna a dé­­liekre nehezedő nyomást, de inkább saját költségvetését hozta egyensúlyba, annak ellenére hogy államkötvényeit negatív hozammal is vitték, mint a cukrot.

Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter és Bruno Le Maire francia  gazdasági ügyminiszter gyorsítana

Az euró alapjainak lefektetése óta eltelt bő negyedszázad a globalizáció ki­­tel­­jesedésének időszaka is, annak egyenlőtlenül jelentkező pozitív és negatív hatásaival együtt. A pénzügyi válság pedig csak növelte egyes társadalmi rétegek elégedetlenségét, és szélesítette a populista pártok tömegbázisát. A romló hangulat és támogatottság ellenére az euró logikája mentén közben mégis mélyült az integráció. Számos elképzelés kavargott a szükséges, de egyelőre népi ellenállásba ütköző politikai unió építésének a folytatására. Német vonakodással, de egyben útmutatással is, heves vitákban, sokszor kapkodóan, de végül csak létrejött a szigorú feltételekkel pénzügyi oltalmat ígérő pénzalap, az Euró­­pai Stabilitási Mechanizmus (ESM), valamint az egységes bankfelügyeleti és szanálási rendszer. Az EKB pedig a nem szokványos eszközök egész tárházát vetette be a közös valuta védelmében. Az önálló monetáris politikát megszüntető, de a költségvetést nemzeti hatáskörben hagyó valutaövezetnek ezt a súlyos belső ellentmondását reformok sorával kellett oldania, miközben célul kellett kitűznie a gazdasági kormányzás erősítését, azaz a nemzeti költségvetések szigorúbb ellenőrzését és összehangolását. A figyelem előterébe került a külső egyensúly alakulása is. A bizottság végre fel-felszólíthatja Berlint, hogy mérsékelje többletét például infrastrukturális beruházások révén.

A viszonylag lehiggadt, kétségkívül gazdasági növekedéssel jellemezhető mai helyzetben új lendületet kaphat az eurózóna szabályainak és intézményeinek felülvizsgálata.

A franciák érdekeltek ebben, s reformokért cserébe visszaszereznék a németekkel egyenrangú vezető szerepüket az unióban. Berlin is belemegy például az euróövezeti pénzügyminiszteri poszt létrehozásába mint központosító intézkedésbe, mert így elkerülheti annak látszatát, hogy ő irányít, miközben a szabályok ellenőrzése mind kevésbé lenne a bizottság dolga.

A német és a francia törekvéseket jól ismerő Juncker nem véletlenül most tett javaslatot az eurózóna megerősítésére, gyorsított bővítésére, költségvetési elkülönítésére, a jogállami normák általános érvényesítésére. Valóban nincs sok idő a választók életszínvonalára kedvezően ható megújulásra. Kemény egyeztetések várhatók, de minden jel arra utal, hogy az eurózóna lesz az erős magja az eddig sokszor belső ellenpontot képező britek nélküli közösségnek. Azok a tagállamok, amelyeknek amúgy is kötelező csatlakozniuk, ezt most talán könnyebben megtehetik – aki hezitál, magára vessen.

A tökéletlen, de a vitákban fokozatosan kiforró politikai unió felé araszoló monetáris unióba belépni kisebb kockázat, mint rajta kívül maradni.

 


Szabályok és reformok


Az Európai Unióról szóló, a Gazdasági és Monetáris Unió létrehozására tett erőfeszítéseket betetőző, az euró bevezetését előkészítő 1991. decemberi maastrichti csúcstalálkozón határozták meg a konvergenciakritériumokat, majd 1992 február­­jában írták alá az ezeket tartalmazó szerződést. A főbb feltételek a következők: az infláció irama másfél százalékkal haladhatja meg a három legmérsékeltebb ütemű pénzromlást elérő tagország átlagát; az államadósságnak a bruttó hazai termékhez (GDP) viszonyított aránya nem haladhatja meg a hatvan százalékot; az államháztartás hiánya nem lehet több a GDP három százalékánál; az árfolyamnak az európai árfolyam-mechanizmus rendszerében szilárdnak kell bizonyulnia két éven át.

A szerződést 1997-től egészítette ki az összes tagországra vonatkozó stabilitási paktum, amely a kritériumok betartását ellenőrzi bizottsági ajánlások és – ha szükséges – a miniszteri tanács által jóváhagyott túlzottdeficit-eljárások révén.

A 2007–2008-ban kibontakozott pénzügyi és államadósság-válság rávilágított a rendszer gyenge pontjaira. A stabilitási paktum reformra szorult. Éles vitákban 2011-ben sikerült megegyezni az európai gazdasági kormányzás létrehozását szorgalmazó hat jogszabályról, amelyek a nemzeti hatáskörben maradt költségvetések fokozott ellenőrzését és összehangolását írták elő, illetve új elemként a megbillenő makrogazdasági egyensúlyokkal, például a folyó fizetési mérleg alakulásával foglalkoztak.
Elsősorban német követelésre 2012-ben megkötötték a fiskális kormányközi szer­­ződést is, amely nyomatékosította, hogy a ciklikus hatásoktól megtisztított strukturális egyenleg hiánya nem lehet nagyobb a GDP 0,5 százalékánál, az államadósságot pedig évente egy százalékkal kell csökkenteni, ha az adósság a GDP hatvan százaléka felett van.

A válság nyomása alatt jött létre az Európai Stabilitási Mechanizmus, amelyre a franciák által most már sürgetett Európai Valutaalap épülhet, s a bankunió keretében egységessé vált a felügyeleti és szanálási rendszer, de a betétbiztosítási még nem.

Az eurót az elszámolásokban 1999-ben, bankjegyként és érmeként 2002-ben vezették be. Kezdetben tizenegy tagország (Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália és Spanyolország) alkotta a valutaövezetet, Görögország 2001-ben csatlakozott, később lépett be Szlovénia, Ciprus, Málta, Szlovákia, Észtország, Lettország és Litvánia. Nagy-Britan­­nián és Dánián kívül minden tagországnak csatlakoznia kell a valutaövezethez.