Tizenkilenc év őrület – Keresztes Tamás: Egy színháznak nem szabad kizárnia falai közül a közéleti problémákat

2018. április 3. 20:37 - szerző: Cseri Péter

Bohócvénájú színész – ezt mondta róla Ascher Tamás. Cserébe a Háromszéken című Katona-előadásban Ascher figuráját magára öltve megmutatta, hogy ő miként látja a neves rendezőt. A negyvenedik születésnapját ünneplő Keresztes Tamás a napokban mutatkozik be filmfőszereplőként, a Lajkó – cigány az űrben című szatírában. A chaplini figuraként és Gogol őrültjeként is egyformán hiteles színész a 168 Órának azt mondta, egy kicsit elfáradt, egy ideig nem szeretne új darabot próbálni, viszont szívesen megméretné magát zeneszerzőként és rendezőként. Azt sem zárja ki, hogy egyszer részt vesz egy családi drámában, vagyis együtt lép színpadra gyermeke édesanyjával és nagyszüleivel.

– Mit szólt Ascher Tamás az ön Ascher Tamás-alakításához?

– Tetszett neki. Régóta ismerem, és a próbafolyamat során az is kiderült, hogy valójában rengeteg mindent szívtam magamba a személyiségével kapcsolatban. Nem is kellett utánoznom, a gesztusai, a mozdulatai, a beszédmódja ott volt bennem, csak elő kellett hívni. Ascher az egyetlen ember a Katonában, aki nem látja kívülről Aschert, ezért az előadást nézve néhány mozdulatra rá is csodálkozott: jé, tényleg, ezt is szoktam csinálni!

– De mi volt a véleménye?

– Szemérmesebb annál, hogy másokkal együtt analizálja saját magát. Jellemző, hogy mit tett szóvá: az egyik jelenetben, tekintettel a szituációra, szerinte Ascher Tamás hevesebben reagált volna, mint ahogy én tettem. Vagyis nem pusztán a személyes mozzanat izgatta, hanem rendezőként volt javaslata. Egyébként többször is látta az előadást, és mulatott rajta.

– Ascher Tamás azt mondta önről, hogy egy bohócvénájú színész. Valóban?

– Én is így érzem. Kétségtelenül van egy chaplini, egy Buster Keaton-szerű alkatom, sugárzik belőlem valamiféle esetlenség. Az is kapcsolódik a burleszkhez, hogy a szerepformálás során nagy hangsúlyt fektetek a mozdulatokra, a ritmikára, a zeneiségre.

– Alapvetően komor, szigorú az arckifejezése, amit mimikával egy pillanat alatt képes komikussá varázsolni. Mint egy bohóc.

– Pedig az arcjátékomat nem tudom olyan szinten kontrollálni, ahogy szeretném. Legalábbis ha visszanézek egy felvételt, legyen az színházi vagy filmszerep, mindig azt érzem, hogy valójában mást szerettem volna kifejezni a mimikával.

Fotó: Hernád Géza

– Néhány napja töltötte be a negyvenet. Foglalkoztatja a kora, készített valamiféle számvetést?

– Nem készítek leltárt, és nem az évfordulókhoz kötve foglalkozom saját magammal, hanem folyamatosan. Úgy másfél éve már negyvenévesnek érzem magam. És már nem foglalkoztat az a gondolat, ami sokáig kísértett, hogy vajon a színészet-e az én utam, alkalmas vagyok-e egyáltalán erre a pályára. Most már, azt hiszem, ebben a kérdésben megnyugodtam.

– Ez alatt a negyven év alatt melyek voltak a sorsfordító találkozásai?

– Sok volt, de ha a szakmai találkozásokat tekintem, akkor elsőként Porcsin Lászlót, a debreceni Alföld Színpad vezetőjét említem, aki gyerekkoromban rengeteget segített abban, hogy a színészi pályát válasszam, felnőttként pedig talán a Bodó Viktorral és az Ascher Tamással végzett közös munka formálta leginkább a személyiségemet. És persze sorsfordító szerepet játszott az életemben a társam, Jordán Adél.

– Az lehet, hogy 2016-ban az Egy őrült naplója létrehozásával lett negyvenéves?

– Bizonyos értelemben igen. Egyfajta Színészi összegzésről van szó, sikerült megmutatnom, hogy hol tartok. Minden előadás komoly erőpróba, általában a kezdés előtt három órával már bent vagyok a színházban, elkezdem a felkészülést az estére, ha pedig utána vagyok, egyszerre érzem, hogy leeresztek és feltöltődöm. Jó érzés, hogy a szakmának és a közönségnek is tetszik, májusban lesz a századik előadásom, ami egy monodráma esetében másfél év alatt nem kis teljesítmény.

– Hány előadás lehet még benne?

– Azt nem tudom, azt viszont igen, hogy nagyon sokáig, egészen pontosan 19 évig szeretnénk játszani. Azért pont addig, mert Popriscsin naplójában 19 dátumhoz kapcsolódik bejegyzés. Merész terveket szövögetünk a rendezővel, Bodó Viktorral, és a producerrel, Orlai Tiborral: minden évben rögzítenénk egy előadást, majd ezekből 19 év után készítenénk egy rendhagyó színházi felvételt. Számtalan módon vághatjuk majd meg a kész anyagot, akár többféle verzió is készülhet, az egyikben például megöregszik, a másikban megfiatalodik Popriscsin, de egyéb variációk is elképzelhetők. Talán az is jelzi, hogy lezárult egy szakasz az életemben, hogy a jövő évadban, amellett, hogy megtartanám azt a nyolc-kilenc darabot, amelyben játszom, szeretném magam kipróbálni színházi zeneszerzőként, illetve rendezőként.

– A napokban mutatják be a Lajkó – cigány az űrben című filmet a mozikban. Nem érzi úgy, hogy egy kicsit késő negyvenévesen megkapni az első filmfőszerepet?

– Egyáltalán nem. Talán azért, mert inkább érzem magam színpadi színésznek, mint filmszínésznek. A színpadi létezésről, a színházi szerepformálásról sokat tudok. Ehhez képest a kamera előtti létezést inkább csak találgatom, forgatásokon mindig bizonytalanabbul mozgok.

– Pedig egyformán erősnek tűnik a színpadon és a vásznon.

– Én is ilyen visszajelzéseket kapok, de ettől még komfortosabban érzem magam abban a közegben, ahol hosszú próbafolyamaton formálhatom a szerepet, ahol teljes mértékben uralhatom a színészi eszköztáramat, ahol heteken át koncentrálhatok ugyanarra a feladatra. Egy filmszerepre, különösen egy-egy jelenetre jóval kevesebb idő jut felkészülni. A bizonytalanságot egyébként nem is a forgatás idején érzem igazán, hanem utána, amikor már nincs lehetőség változtatni.

– Bekerült egy színészcsaládba: Jordán Adél révén Jordán Tamás lett gyermekének nagypapája, Lázár Kati pedig a nagymamája. Sokat szakmáznak odahaza?

– Persze, de szerintem nem többet, mintha bármely más szakmában dolgoznánk együtt. A körülményekhez képest úgy élünk, mint bármely család. Gyereket nevelni nyilván nehezebb úgy, hogy apa és anya esténként jár el dolgozni, de a nagymamák nagyon sokat segítenek, ha úgy alakul, felváltva vigyáznak a most hétéves fiunkra, Andorra.

– Jordán Adél egy interjúban azt mondta: csodálja önben, hogy úgy tud odaadó édesapja lenni Andornak, hogy közben alapvetően magányos alkat. Valóban szereti a magányt?

– Ez tény. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, miért is vagyok alapvetően magányos alkat, de gyakran érzem a szükségét az elvonulásnak, az elzárkózásnak, hogy működőképes maradjak. Ez azért okoz belső feszültséget, mert a család szempontjából önzőségnek tűnhet, mégis szükségem van rá, hogy időnként kivonjam magam a forgalomból. Ilyenkor bezárkózom a szobámba, filmet nézek, zenét hallgatok vagy szerzek. Ez olykor hajnalig is eltart, és persze ilyenkor napközben kellene pihennem. Folyamatosan mérlegelnem kell, mennyi időt rabolhatok el a családomtól magamnak.

– Párja azt is nyilatkozta, hogy megváltoztatta őt az anyaság. És önt az apaság?

– Ez nem is kérdés. A fiam születésével betört az életembe egy aggódással vegyes szeretetcunami, amely átformálta bennem mindazt, amit addig fontosnak tartottam az életben. Újrarajzolta a létezésem körvonalait. Higgadtabb lettem, felelősségteljesebb.

– Mennyire érdekli a közélet?

– Mindig is hírfogyasztó ember voltam, de ma már azok sem nagyon tudnak elmenekülni a híráradat elől, akik korábban igyekeztek elzárkózni előle. Igyekszem több forrásból tájékozódni.

Keresztes- Ascher Jordán Adéllal
Fotó: Horváth Judit

– A színházi büfében is érezni, hogy kampányidőszak van?

– Persze. Rengeteget beszélünk a politikáról, de nem csak a választások idején. Egy színháznak nem szabad kizárnia falai közül a közéleti problémákat, épp ellenkezőleg, reflektálnia kell mindarra, ami odakint van. A színpadról viszont nem szabad politikai üzeneteket közvetíteni, a jó előadás nem ettől izgalmas. Emlékszem, hogy több évig játszottuk A nép ellensége című Ibsen-darabot, és a közélet alakulása szerint mindig más és más részei, mondatai éledtek föl, váltak élessé. Nem kell összekacsintani a közönséggel, nem kell készen tálalni semmit, hagyni kell a nézőt, hogy saját maga ismerjen fel bizonyos összefüggéseket. Az a jó, ha egy előadás utólag munkálkodik a nézőben, és az sem baj, ha egészen más következtetéseket von le, mint az alkotók.

– Bár az előbb azt mondta, hogy most egy kicsit pihenne, de mit szólna, ha felkérnék egy olyan kétszemélyes darabra, amit a párjával játszhatna el?

– Biztosan elgondolkodnánk rajta. Egyébként Jordán Tamás egyszer ennél merészebb gondolattal állt elő, miszerint egy négyszemélyes darabot kellene színpadra vinni, amelyben két házaspár szerepel, az idősebbiket ő és Lázár Kati játszaná, a fiatalabbat pedig mi ketten az Adéllal. Izgalmas családi dráma lehetne.