Tizenkilenc év őrület – Keresztes Tamás: Egy színháznak nem szabad kizárnia falai közül a közéleti problémákat

– Mit szólt Ascher Tamás az ön Ascher Tamás-alakításához?

– Tetszett neki. Régóta ismerem, és a próbafolyamat során az is kiderült, hogy valójában rengeteg mindent szívtam magamba a személyiségével kapcsolatban. Nem is kellett utánoznom, a gesztusai, a mozdulatai, a beszédmódja ott volt bennem, csak elő kellett hívni. Ascher az egyetlen ember a Katonában, aki nem látja kívülről Aschert, ezért az előadást nézve néhány mozdulatra rá is csodálkozott: jé, tényleg, ezt is szoktam csinálni!

– De mi volt a véleménye?

– Szemérmesebb annál, hogy másokkal együtt analizálja saját magát. Jellemző, hogy mit tett szóvá: az egyik jelenetben, tekintettel a szituációra, szerinte Ascher Tamás hevesebben reagált volna, mint ahogy én tettem. Vagyis nem pusztán a személyes mozzanat izgatta, hanem rendezőként volt javaslata. Egyébként többször is látta az előadást, és mulatott rajta.

– Ascher Tamás azt mondta önről, hogy egy bohócvénájú színész. Valóban?

– Én is így érzem. Kétségtelenül van egy chaplini, egy Buster Keaton-szerű alkatom, sugárzik belőlem valamiféle esetlenség. Az is kapcsolódik a burleszkhez, hogy a szerepformálás során nagy hangsúlyt fektetek a mozdulatokra, a ritmikára, a zeneiségre.

– Alapvetően komor, szigorú az arckifejezése, amit mimikával egy pillanat alatt képes komikussá varázsolni. Mint egy bohóc.

– Pedig az arcjátékomat nem tudom olyan szinten kontrollálni, ahogy szeretném. Legalábbis ha visszanézek egy felvételt, legyen az színházi vagy filmszerep, mindig azt érzem, hogy valójában mást szerettem volna kifejezni a mimikával.

Fotó: Hernád Géza

– Néhány napja töltötte be a negyvenet. Foglalkoztatja a kora, készített valamiféle számvetést?

– Nem készítek leltárt, és nem az évfordulókhoz kötve foglalkozom saját magammal, hanem folyamatosan. Úgy másfél éve már negyvenévesnek érzem magam. És már nem foglalkoztat az a gondolat, ami sokáig kísértett, hogy vajon a színészet-e az én utam, alkalmas vagyok-e egyáltalán erre a pályára. Most már, azt hiszem, ebben a kérdésben megnyugodtam.

– Ez alatt a negyven év alatt melyek voltak a sorsfordító találkozásai?

– Sok volt, de ha a szakmai találkozásokat tekintem, akkor elsőként Porcsin Lászlót, a debreceni Alföld Színpad vezetőjét említem, aki gyerekkoromban rengeteget segített abban, hogy a színészi pályát válasszam, felnőttként pedig talán a Bodó Viktorral és az Ascher Tamással végzett közös munka formálta leginkább a személyiségemet. És persze sorsfordító szerepet játszott az életemben a társam, Jordán Adél.

– Az lehet, hogy 2016-ban az Egy őrült naplója létrehozásával lett negyvenéves?

– Bizonyos értelemben igen. Egyfajta Színészi összegzésről van szó, sikerült megmutatnom, hogy hol tartok. Minden előadás komoly erőpróba, általában a kezdés előtt három órával már bent vagyok a színházban, elkezdem a felkészülést az estére, ha pedig utána vagyok, egyszerre érzem, hogy leeresztek és feltöltődöm. Jó érzés, hogy a szakmának és a közönségnek is tetszik, májusban lesz a századik előadásom, ami egy monodráma esetében másfél év alatt nem kis teljesítmény.

– Hány előadás lehet még benne?

– Azt nem tudom, azt viszont igen, hogy nagyon sokáig, egészen pontosan 19 évig szeretnénk játszani. Azért pont addig, mert Popriscsin naplójában 19 dátumhoz kapcsolódik bejegyzés. Merész terveket szövögetünk a rendezővel, Bodó Viktorral, és a producerrel, Orlai Tiborral: minden évben rögzítenénk egy előadást, majd ezekből 19 év után készítenénk egy rendhagyó színházi felvételt. Számtalan módon vághatjuk majd meg a kész anyagot, akár többféle verzió is készülhet, az egyikben például megöregszik, a másikban megfiatalodik Popriscsin, de egyéb variációk is elképzelhetők. Talán az is jelzi, hogy lezárult egy szakasz az életemben, hogy a jövő évadban, amellett, hogy megtartanám azt a nyolc-kilenc darabot, amelyben játszom, szeretném magam kipróbálni színházi zeneszerzőként, illetve rendezőként.

– A napokban mutatják be a Lajkó – cigány az űrben című filmet a mozikban. Nem érzi úgy, hogy egy kicsit késő negyvenévesen megkapni az első filmfőszerepet?

– Egyáltalán nem. Talán azért, mert inkább érzem magam színpadi színésznek, mint filmszínésznek. A színpadi létezésről, a színházi szerepformálásról sokat tudok. Ehhez képest a kamera előtti létezést inkább csak találgatom, forgatásokon mindig bizonytalanabbul mozgok.

– Pedig egyformán erősnek tűnik a színpadon és a vásznon.

– Én is ilyen visszajelzéseket kapok, de ettől még komfortosabban érzem magam abban a közegben, ahol hosszú próbafolyamaton formálhatom a szerepet, ahol teljes mértékben uralhatom a színészi eszköztáramat, ahol heteken át koncentrálhatok ugyanarra a feladatra. Egy filmszerepre, különösen egy-egy jelenetre jóval kevesebb idő jut felkészülni. A bizonytalanságot egyébként nem is a forgatás idején érzem igazán, hanem utána, amikor már nincs lehetőség változtatni.

– Bekerült egy színészcsaládba: Jordán Adél révén Jordán Tamás lett gyermekének nagypapája, Lázár Kati pedig a nagymamája. Sokat szakmáznak odahaza?

– Persze, de szerintem nem többet, mintha bármely más szakmában dolgoznánk együtt. A körülményekhez képest úgy élünk, mint bármely család. Gyereket nevelni nyilván nehezebb úgy, hogy apa és anya esténként jár el dolgozni, de a nagymamák nagyon sokat segítenek, ha úgy alakul, felváltva vigyáznak a most hétéves fiunkra, Andorra.

– Jordán Adél egy interjúban azt mondta: csodálja önben, hogy úgy tud odaadó édesapja lenni Andornak, hogy közben alapvetően magányos alkat. Valóban szereti a magányt?

– Ez tény. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, miért is vagyok alapvetően magányos alkat, de gyakran érzem a szükségét az elvonulásnak, az elzárkózásnak, hogy működőképes maradjak. Ez azért okoz belső feszültséget, mert a család szempontjából önzőségnek tűnhet, mégis szükségem van rá, hogy időnként kivonjam magam a forgalomból. Ilyenkor bezárkózom a szobámba, filmet nézek, zenét hallgatok vagy szerzek. Ez olykor hajnalig is eltart, és persze ilyenkor napközben kellene pihennem. Folyamatosan mérlegelnem kell, mennyi időt rabolhatok el a családomtól magamnak.

– Párja azt is nyilatkozta, hogy megváltoztatta őt az anyaság. És önt az apaság?

– Ez nem is kérdés. A fiam születésével betört az életembe egy aggódással vegyes szeretetcunami, amely átformálta bennem mindazt, amit addig fontosnak tartottam az életben. Újrarajzolta a létezésem körvonalait. Higgadtabb lettem, felelősségteljesebb.

– Mennyire érdekli a közélet?

– Mindig is hírfogyasztó ember voltam, de ma már azok sem nagyon tudnak elmenekülni a híráradat elől, akik korábban igyekeztek elzárkózni előle. Igyekszem több forrásból tájékozódni.

Keresztes- Ascher Jordán Adéllal

Fotó: Horváth Judit

– A színházi büfében is érezni, hogy kampányidőszak van?

– Persze. Rengeteget beszélünk a politikáról, de nem csak a választások idején. Egy színháznak nem szabad kizárnia falai közül a közéleti problémákat, épp ellenkezőleg, reflektálnia kell mindarra, ami odakint van. A színpadról viszont nem szabad politikai üzeneteket közvetíteni, a jó előadás nem ettől izgalmas. Emlékszem, hogy több évig játszottuk A nép ellensége című Ibsen-darabot, és a közélet alakulása szerint mindig más és más részei, mondatai éledtek föl, váltak élessé. Nem kell összekacsintani a közönséggel, nem kell készen tálalni semmit, hagyni kell a nézőt, hogy saját maga ismerjen fel bizonyos összefüggéseket. Az a jó, ha egy előadás utólag munkálkodik a nézőben, és az sem baj, ha egészen más következtetéseket von le, mint az alkotók.

– Bár az előbb azt mondta, hogy most egy kicsit pihenne, de mit szólna, ha felkérnék egy olyan kétszemélyes darabra, amit a párjával játszhatna el?

– Biztosan elgondolkodnánk rajta. Egyébként Jordán Tamás egyszer ennél merészebb gondolattal állt elő, miszerint egy négyszemélyes darabot kellene színpadra vinni, amelyben két házaspár szerepel, az idősebbiket ő és Lázár Kati játszaná, a fiatalabbat pedig mi ketten az Adéllal. Izgalmas családi dráma lehetne.