Kalap whiskey-vel

Székely Ilona

Az észteknek gombás tejfölös húst és palacsintát sütött, majd a pincéjéből vitt aszúborokkal lepte meg olvasóit. A titokzatos író erősen vonzódik a föld jeges pontjaihoz, talán ezért sem tudott ellenállni Tartuban az északi rajongók meghívásának. (És mert levelükben olyan reménytelenül invitálták.)

Ezen a péntek estén tíz év után először Centauri a pesti közönség előtt is megmutatkozott. Az arcát és igazi nevét titokban tartó szerző a Margó Irodalmi Fesztiválon hús-vér valójában jelent meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett író-olvasó találkozón.

A díszteremben telt ház és sokszínű közönség, vidám lányok, meglett férfiak, türelmetlen hölgyek várják a pillanatot.

Aztán befut a rejtélyes vándor, rajta az elmaradhatatlan kalap, ásványokból a nyaklánc, fémes karkötő, kezében egy üveg „kétezer kilométeres” Jack Daniel’s. A regényírót lelkes taps fogadja, fűzős túracipőjében egy kicsit el is érzékenyül, ahogy helyet foglal a bársonyos pamlagon. Ebben a pillanatban kezdődik az Eb nyitómeccse, mégis akadt, aki őt választotta. Bevallja: örül az érdeklődésnek, a Facebookról vagy a túrákról ismerős arcoknak, de az évtizedekig való rejtőzködés szinte életformájává vált, ezért kissé feszült, és elnézést kér, ha megremeg a hangja. Néhány napja ráadásul vadászbaleset érte, légpuskával próbált eltalálni konyhájában egy egeret, és olyan helyen ütötte meg magát, hogy a találkozó majdnem meghiúsult.

Pedig ennél különb veszélyeken is úrrá lett már. Nem is oly rég Centauri megtett több ezer kilométert néhány tábla csokival és ötezer forinttal a zsebében. A Jack London-emléktúrára télvíz idején indult (január 12-én, Jack London születésnapján), majd kora tavasszal bízta sorsát hetekig tartó túrán az emberekre és a természetben rejlő erőkre. Tűzre, vízre, jégre, erdei bogyókra, valamint online módon szerzett ismeretlen barátokra. Az aranymosó Zafír-túra olyan veszélyes volt – előfordult, hogy egy ideig csak ibolyát evett –, hogy többen értetlenül figyelték: miért veszélyezteti életét szándékosan az író? A túlélőtúrák elég ritkák a kortárs irodalomban. Vagy az egész nem más, mint ügyes marketingfogás?

Centauri igazít egy kicsit a kalapján, majd megadja a választ.

„Amikor elkészültem a Jákob botja című regényemmel, stoppal utaztam fel a kiadómhoz. Felvett egy darukezelő, egy orvos és egy asztalos. Aztán másoknak meséltem, hogy léteznek emberek, akik önzetlenül segítenek. Nem nagyon hitték el. Ezen annyira felhúztam magam, hogy bizonyítani akartam. Így találtam ki az első túrát, de az is igaz, hogy a mozgásra is szükségem volt. És mivel befejeztem a regényt, lett egy kis időm a kalandozáshoz. Több ismeretlen ember küldött meghívót a Facebookon, aludtam hajón, barlangban és benzinkútnál. Sokan vacsorára is vendégül láttak, a végén még pénzem is maradt. Az út változtatott a személyiségemen, úgy érzem, hogy sokkal pozitívabb lettem.”

Női kéz emelkedik a magasba, halaszthatatlannak tűnik a kérdés, hogy van-e Centaurinak „köztes” olvasója. Azaz elolvassa-e rajta kívül valaki a művét, mielőtt leadja? Egyébként meg nem látja a poharakat, miből fogjuk meginni a whiskey-t?

Az író erre feláll és megnyugtatja a hölgyet, hogy ne idegeskedjen, lesznek műanyag poharak. „Előolvasója” pedig nincs. Vannak, akik nehezen kezdik el az írást, ő az a típus, aki nehezen tudja abbahagyni. Ha egy művével készen van, akkor azon már senki kedvéért nem változtat.

Egy debreceni asszony arra kíváncsi: honnan a szerző műveiben az a rengeteg hiteles információ, például a lobotómiáról, és hogy mi történt az író jobb lábával.

Megtudjuk, hogy Centauri egy adott témáról alapos kutatómunkát végez, de vannak dolgok, amelyek korábbi olvasmányaiból véletlenszerűen kerülnek az éppen készülő regénybe. A lábának története viszont ennél drámaibb. Még csak tizenéves volt, amikor egy betegség miatt a jobb térde szinte szilánkosra tört. Az orvosok a lábát menthetetlennek nyilvánították, amputálni akarták. Édesanyja aztán addig ment, amíg nem talált egy szakembert, aki reményt adott, és elindította a gyógyulás útján. Gyerekként tolókocsiba kényszerült, majd vaslábat kellett viselnie, mint a kis Forrest Gumpnak. Az iskolában sánta békának csúfolták, de a végén újra megtanult járni. Azt mondja: ha nincs az édesanyja, akkor most ő lenne az irodalom Deák Billje.

Egy magas srác megkérdezi, hova sorolja magát az író a magyar irodalomban, mert nem elhanyagolható az a tény, hogy a Jákob botja éppen csak lecsúszott a Magyar Narancs sikerlistájáról. Ez már valahol a main stream szele.

Cen bölcsen úgy válaszol: ha nem gondolná, hogy jó, amit ír, akkor nem publikálná.

Aztán az írótárs, Dunajcsik Mátyás érdeklődik, miért foglalkozik Centauri legújabb regényében Jack London fiatalkori éveivel és miért fontosak azok az idők, amikor London még nem is írt semmit.

Centauri szerint éppen az az izgalmas periódus egy alkotó életében, ami végül íróvá neveli az embert.

Hirtelen egy negyvenes, göndör hajú nő pattan fel, és szenvedélyesen közli, hogy őt már az első tíz oldala lenyűgözte a regénynek, és a Jákob botja egyszerűen zseniális. Különben meg azt szeretné megtudni, hogy Jack közvetlen hangja azonos-e az író Centauriéval. Mert ezt a regényt teljesen neki teremtették.

Az írónak szemmel láthatóan jólesik az elragadtatás, de tárgyilagosan közli, hogy a Jákob Jackje három fragmentumból tevődik össze. Az első a fiatal Jack London, a második a saját élete, a harmadik összetevő pedig puszta fikció. Másrészről Centauri úgy véli, hogy Jack London apja kísértetiesen hasonlít az ő édesapjához, ráadásul az ifjú Jacknek és neki is az volt az egyik álma, hogy legyen egyszer egy saját tava. Szóval nem volt nehéz azonosulnia az amerikai íróval.

Az idő közben elszaladt, le kell vonulnunk az udvarra a folytatáshoz. A teremben még megszavazzuk, hogy mi legyen az író legközelebbi kalandja. Fotózzon le egy farkast, vagy inkább fogjon saját kezűleg egy cápát? Közfelkiáltással a farkas győz. (Aztán még kézfeltartással is.)

Szabad ég alatt, zseblámpa fényénél folyik a dedikálás, a Jákob botja mellett az előző remekmű, a Jégvágó is az asztalra kerül. A sorban van olyan diáklány, aki egyetemi órán hallott először Centauriról, amikor tananyagként az egyik novelláját elemezték. Egy harmincas szépség a barátai hatására figyelt fel az íróra, mert sokan lájkolták műveit a neten. Az őszes tanárnő pedig egyenesen Dunaújvárosból érkezett az eseményre. Ő csak Centauri kedvéért regisztrált a Facebookra.

Még egy kicsit ismerkedünk, aztán Cen poharakba tölti az ő „kétezer kilométeres” whiskey-jét. Merthogy ezt az üveget cipelte magával a Jack London-túrán. És akinek meghozta kedvét a madárlátta ital, részt vehet vele szeptemberben egy gránátmosó kiránduláson. Többen feliratkozunk a listára, mert hogyan is élhetnénk frissen mosott gránát nélkül?

Aztán Centauri búcsút int, és a kalapjával együtt sietősen eltűnik.

Valaki megjegyzi: tíz év múlva újra látjuk.