Ezt meg tudom csinálni – Hetvenöt éves Mick Jagger, aki átformálta a tömegkultúrát
A hatvanas évek legnézettebb amerikai szórakoztató műsorának házigazdája, Ed Sullivan a Rolling Stones első fellépése után elnézést kért a nézőktől, amiért az együttes tagjai a fésülködést elmulasztva tűntek fel az amerikai nappalikat uraló televíziókészülékek képernyőjén. A protokollt súlyosan megszegve Mick Jagger nemhogy zakót nem viselt, de inget sem, egy feltűrt ujjú, kissé kinyúlt pulóverben prezentálta az Around and Around című Chuck Berry-szerzeményt. Ed Sullivan a felháborodás láttán megígérte, ez a társaság többé nem szerepel nála. Ehhez képest a Stones ezt követően évente megjelent a műsorban, miként más produkciókban is egyre gyakrabban, húzónévként, az óceán mindkét oldalán.
A ma már nevetségesnek tűnő eset nagyon is komolynak számított, az egyik legelismertebb Stones-történet szerzője, Philip Norman hosszú oldalakon keresztül szemlézi a morális végveszélyt harsogó korabeli újságcikkeket. A viktoriánus prüdériát újraélő, második világháború utáni angolszász társadalmak még meg sem emésztették Elvis Presley csípőmozgását és a Beatles körüli hisztériát, mindennek a rosszfiúkiadása végképp készületlenül érte őket. Még nem léteztek vagy éppen ekkor jöttek létre az új igényeket támasztó fiatal közönséget megcélzó lapok, így az ekkor feltűnő együttesek médiabeli megítélése jórészt egy idősebb generáció véleményét tükrözte. A zajos fogadtatás rögtön jelezte, másról is szó van, mint a zenéről. Nemzedéki lázadás lenyomata az, ami az újfajta dalokban kifejeződik. Hamar kiderült, az új zenei irányzatok és a tudatosan formabontó megjelenés trendjeinek bemutatása – akár úgy is, hogy azt álszent felháborodással kommentálják – jó üzlet. Ahogyan a lázadó zenekarok is megtalálták a maguk piacát és fogyasztóit, akik megvásárolták a lemezeiket, elmentek a koncertjeikre, olvasták a róluk szóló híreket, utánozták az öltözködésüket és életmódjukat.
Attól azonban, hogy egy együttes a Swinging London hullámának, illetve az Amerikát elérő brit zenei inváziónak a részese volt, még senki nem garantálta a sikert, különösen nem tartósan. Az egy-két számos zenekarok egymás után tűntek el a semmiben. A Stones viszont legalább négy okból nemcsak színen maradt, hanem kiemelkedett a Beatles utáni „kettes számú együttes” státusból, és nőtt önálló kulturális jelenséggé.
Az egyik ok, hogy kezdettől autentikus és kiemelkedő blueselőadóként ismerték el a Stonest, habár az együttesen belül idővel vitatémává vált, mennyire tisztán csak bluest játsszanak, vagy miként ötvözzék ezt a vonalat a rock ’n’ roll elemeivel. A visszaemlékezések szerint Brian Jones számított bluespuristának, míg Jagger és Richards színesebb repertoárban gondolkodott. A fiatal brit zenészek tehetségét egészen korán igazolta, hogy amikor 1964-ben a blues egyik központjának számító Chicagóban vettek fel dalokat, a híres Chess stúdióban megszemlélte őket a Rolling Stones nevét adó dal szerzője, Muddy Waters, valamint Willie Dixon és Buddy Guy, de benézett hozzájuk a rock ’n’ roll egyik legnagyobb alakja, Chuck Berry is. Másutt a Motown egyik mesterétől, Marvin Gaye-től kaptak támogató szavakat. A Stones mindvégig fennmaradó, blues iránti elkötelezettségének dokumentuma a felvétel, amelyen Muddy Waters 1981-ben színpadra hívja őket a chicagói Checkerboard klubban, és az is, hogy eddigi utolsó stúdiólemezük, a Grammy-díjat hozó Blue & Lonesome klasszikus bluesszerzemények gyűjteménye.
A másik ok, amiért a Stones az lett, ami, a színpadi fellépés energiája és szexuális fűtöttsége. Jagger frontemberként, önálló show-elemként funkcionált kezdettől fogva. Egy interjúban, amelyet 1995-ben a Rolling Stone magazinnak adott, Jagger erről úgy mesélt, nem volt benne gátlás, látta Elvis Presley-t, Gene Vincentet, és már 15 évesen azt gondolta, ezt meg tudom csinálni. Élvezte a színpadot, a nézőknek tetszett, amit művelt, akár ha csak húszan voltak is kezdetben. Később aztán Little Richard közönségmanipulátor eszközei, továbbá James Brown és Tina Turner mozdulatai is beépültek Jagger előadásmódjába. Megtanulta profin kezelni a tévés fellépéseket, a nézőkkel a kamera révén kialakított kihívó virtuális szemkontaktusa, valamint a tervezetten kontrollálatlan mimikája szinte sokkoló volt. A mai napig nincs annyira kicsi vagy annyira nagy színpad, amelyet Jagger ne töltene ki intenzív jelenlétével.
Az állandó mozgás ugyanakkor nemcsak a személyes stílus része volt, hanem egy speciális kulturális kontextusba illeszkedett Judith Peraino zenetudós, a Cornell Egyetem professzora szerint. Mick Jaggerről szóló tanulmánya egy David Bowie-idézetből kiindulva, amely „az egész dolog” anyjaként utal Jaggerre, azzal foglalkozik, hány társadalmi-kulturális határ átlépése mutatható ki a Rolling Stones dalaiban és színpadi fellépéseiben. Eleve a tény, hogy középosztályi brit fiatalok – Jagger a számára mérhetetlenül unalmas közgazdasági tanulmányait hagyta maga mögött szülei ellenzése közepette – fekete zenét játszanak, különös megítélés alá esett az amerikai polgárjogi mozgalom, Martin Luther King harcainak és meggyilkolásának évtizedében. Peraino szerint a Stones által igazodási pontként választott zenei kultúrából következett a szokatlannak számító, az egész testet mozgásban tartó színpadi magatartás.
Ennek a viselkedésnek a negatív megítélésében a faji előítélet összekapcsolódott a prüdériával, amely a szexuális lázadást az alávetett feketék zenéjéhez kötötte, és igyekezett mindkettőt megbélyegezni. Jack Hamilton a rockzene és a faji kérdés kapcsolatát vizsgáló írásában viszont arra utal, hogy mindezek mellett a Rolling Stones a fehér közönség rajongását könnyebben ki tudta váltani, mint a hasonló zenét játszó afroamerikai előadók, miközben a Stones nemcsak a zenei nyelvét, hanem a társul választott zenészeket illetően is átlépte a faji határokat. Peraino ezenkívül utal Norman Mailer 1957-es esszéjére, amelyben elemezte a fehér hipster férfi karakterét, aki a fekete zene szexualitását ünnepli, az ezt kísérő tánc pedig a lázadó nonkonformitás és a szexuális potencia hordozója. Habár Mailer konkrétan a dzsesszről írt, néhány évvel később más zenei irányzatok és előadóik, élükön Jaggerrel szintén beleillettek a képbe.
Mailer férfiakról értekezett, s a rockzene gyakran kapcsolódik össze a lázadás mellett a férfiak uralta zenei szcéna macsóságával, az ebből meg a lázadó társadalmi közegből egyaránt következő erőszakkal. Ám amikor Bowie anyaként utalt Jaggerre, abban kifejeződött az is, hogy Jagger veszélyessége a nemi határok átlépésében is rejlett a konvencionális normák védelmezőinek szemszögéből, jelmezei, színpadi sminkje, mozgása gyanúsan kétes nemi jellegre utaltak. Jagger egyik elemzője, Marc Spitz szerint a Rolling Stones hozta a rock világába a szexuális kétértelműséget, ami sok-sok egyéb társadalmi, kulturális és üzleti hatása mellett a művészi önkifejezés és a színpadi meg a színpadon kívüli karakterek határait is kitágította.
Az autentikus zenélés és a kihívó színpadi produkció mellett a Stones sikerének harmadik oka a Jagger–Richards-szerzőpáros dalszerző tehetsége. Az egymást gyerekkoruk óta ismerő fiatalembereket az együttes menedzsere, Andrew Loog Oldham ösztökélte saját szerzemények írására, aminek nagy szerepe volt abban, hogy ők váltak a Stones vezéralakjaivá Brian Jonesszal szemben. Az 1966-os Aftermath volt a Rolling Stones első olyan albuma, amely kizárólag Jagger–Richards-szerzeményeket tartalmazott. Ezt azonban megelőzte az (I Can’t Get No) Satisfaction című dal kiadása, amely nem csupán világszerte slágerré vált, hanem egy korszak és egy nemzedék szimbólumává is. Eredetileg generációs jellegét mi sem jelzi jobban, mint az, hogy Jagger többször nyilatkozta, negyvenéves kora felett nem szeretné énekelni. A showbusiness íratlan szabályainak mibenlétét pedig az mutatja meg, hogy az együttes névjegyeként szolgáló Satisfaction ma is a Stones-koncertek kihagyhatatlan dala.
A zenei fejlődés következő szakasza 1968 volt, sokak szerint a Beggars’ Banquet című album, rajta a tumultuózus év hangulatához illeszkedő dal, a Street Fighting Man, illetve a kislemezként megjelenő Jumpin’ Jack Flash című szám tette egyedi hangzású, kiemelkedő rockegyüttessé a Stonest. A következő fél évtizedben a bandából kirúgott, majd nem sokkal később elhunyt Brian Jones helyére igazolt Mick Taylor gitárossal kiegészülve vette fel a Rolling Stones a legjobb lemezeit. A kritikusok többnyire az 1972-es Exile on Main Street című albumot tartják a csúcspontnak, érdekes módon azonban Jagger úgy véli, vagy, fogalmazzunk úgy, megteheti, hogy azt hangoztassa, a szóban forgó lemez valóban jó ugyan, de nincs rajta elég kiemelkedő dal, és legszívesebben a stúdióban újrakeverné az egészet. A közmegítélés szerint az utolsó nagyon jól elkapott pillanat terméke a röpke negyven évvel ezelőtt készült Some Girls című lemez, amelyen két különböző divathullám, a punk és a disco hangzását ötvözték kreatívan a Stones stílusával, s ennek a kereskedelmi sikere is kimagaslónak bizonyult. A későbbi lemezek nívója ingadozó, mindenesetre az 1994-es Voodoo Lounge Grammy-díjat kapott, a 2005-ös Bigger Bang szintén kedvező kritikákat könyvelhetett el.
Jagger emellett megmutatta kísérletező kedvét a nyolcvanas évektől készülő szólólemezein, az Alfie című film remake-jének zeneszerzőjeként: egyik daláért Dave Stewarttal Golden Globe-díjat kaptak. Közösen hozták létre a vártnál ugyan kevésbé sikeres, de sokszínű örömzenét produkáló SuperHeavy nevű formációt is. Mindazonáltal Keith Richards nem mulasztotta el rosszmájúan megjegyezni, a Jagger-varázslat istenigazából csak a Rolling Stonesszal működik.
Az együttes tartós sikerének negyedik összetevője megint csak olyasvalami, ami szorosan kötődik Mick Jaggerhez, mégpedig az együttes üzleti modellje. Jagger több helyütt beszélt arról, hogy a hatvanas években, habár egy ideig előnyösebb lemezszerződésük volt, mint az általa respektált, a Stonesnál népszerűbb Beatlesnek, de egyáltalán nem érezték úgy, hogy a pénzüknél lennének. Jagger emiatt vette kezébe az együttes pénzügyeinek menedzselését, támaszkodva egy bajor hercegi sarj, Rupert von Loewenstein bankár tanácsaira, aki egészen 2008-ig dolgozott együtt a Rolling Stonesszal. Ő javasolta például 1970-ben, hogy az együttes adóelkerülési célból tegye át a székhelyét egy időre Franciaországba, amit azért már nehéz lenne az elit elleni nemzedéki lázadás mozzanataként értékelni.
A következő nagy pénzügyi változások a nyolcvanas évtized elején következtek, amikor a Stones minden addiginál nagyobb léptékű turnéra indult Észak-Amerikában és Európában. Majd pedig 1989-ben egy új koncertszervező alkalmazásával kialakult a máig működő üzleti modell. A Fortune magazin 2002-ben írt arról, hogy e szisztéma alapján bő tíz év alatt több mint másfél milliárd dollárt termelt a Rolling Stones nagyvállalat, ennek a bevételnek több mint a fele a koncertekből származott, az egymást érő, rekordméretű turnék nyomán, amelyeken a stáb nélkülözhetetlen részét alkotják a jogászok, az adószakértők és a könyvelők. A monumentális pénzcsináló turnék azóta is folytatódnak.
Ennek már valóban nem sok köze van ahhoz a szenvedélyhez, ami a kezdeteket meghatározta, de az idő múlásával ez talán nem is lenne lehetséges. Jagger a már idézett, 1995-ös interjúban arról beszélt: lehetőségük volt valamiben az elsők között lenni. Olyan volt ez számukra, mintha besétáltak volna New Orleansba, amikor a dzsessz még csak nyolcéves volt. Az általuk is létrehozott rock már nem olyan izgalmas, mondta Jagger több mint húsz éve, s bár még mindig szereti játszani, a lázadás zenei nyelve már nem az önkifejezés ideális eszköze számára. Ehhez a Jaggerre jellemző flegma, zárkózott, intelligens megközelítéshez passzol egy jóval korábbi híres válasza, amikor azt kérdezték tőle – a Satisfaction című számra utalva –, évekkel a dal megírása után érez-e már kielégülést. Jagger azt felelte: anyagilag és szexuálisan igen, filozófiailag még próbálkozik. 1995-ben nagyjából ugyanerre utalt a rockzene legizgalmasabb dalszövegei közül sokat jegyző Jagger azzal, hogy nem tartja intellektuálisan különösebben nagy kihívásnak, amit csinál, és ahogyan nyilván mások is, ő is időről időre elgondolkodik azon, mennyire lehet elégedett azzal, amit elért.
Nekünk legyen mondva, vethetnénk közbe, de tény, hogy Jagger nem talált ki magának mást, habár pályája során játszott filmekben, gyártott filmsorozatot, és jótékonyságból mindmáig gyerekek zeneoktatását támogatja. Érdekes ellentmondás az is, hogy miközben nem írt önéletrajzi könyvet, és nyilatkozatokban, sőt dalszövegekben is nyoma van annak, mennyire nem szereti a nosztalgiázást, tisztában van vele, egyik legfőbb értéke a múltja. Minden hozzá köthető tárgy, ruhadarab, sztori egy emlékezetes korszak mementója, amit pénzzé lehet tenni.
Mick Jagger másik értéke még ennél is egyedibb. Ennek az ideje akkor jön el, amikor egy stadionban, sportcsarnokban, klubban, színházban berobog a színpadra. Ez hozza neki a legnagyobb pénzt, azonban egy centet sem keresne, ha sokgenerációs közönségét nem nyűgözné le ma is.
