A színész méltósága – Béres Ilona a színház boldogságáról és válságairól
– Régóta egyeztetjük az interjút, annyi munkája van. Most fejezte be például első verses albumát.
– Egy baráti házaspártól, Karacs Ferenctől és Julikától kaptam ajándékba ezt a lehetőséget. Ők hozták létre a Swing Jazz Kultúráért Alapítványt, amely segített a CD elkészítésében. A címe – Mi még? – egy Szabó Lőrinc-vers címére utal. És arra is, ami most foglalkoztat: itt vagyok 77 évesen, mit akarok még mindig az élettől? Kedvenc költőim, többek közt Nagy László, Weöres, Radnóti, Babits, Karinthy Frigyes, Szécsi Margit és Vas István versein keresztül mesélek arról, ami számomra igazán fontos: szerelemről, hűségről, a természetről, közéletről, hitről, elmúlásról. Mindezt sok játékossággal és humorral.
– Ön az egyik legszebb orgánumú magyar színésznő. Hogyhogy eddig egyetlen kiadó sem kérte föl lemezre?
– Honnan tudjam? Nem hívtak, én meg nem ajánlkoztam sehol. Független ember vagyok, mindig a magam útját jártam, nem tartozom sehová, semmilyen körhöz. Legfeljebb önmagamhoz.
– Kalandozások korát éli: csupa új dologba kezd, színpadon is olyanokkal dolgozik együtt, akikkel még sohasem. Nemrég mutatták be a Magyar Színházban Ionesco A székek című abszurd egyfelvonásosát. Fodor Tamással először játszanak együtt színházban. Egyébként ön pár évvel ezelőtt hagyta el a Magyar Színházat azzal, hogy soha többé nem fog itt fellépni.
– Nem én hagytam el a színházat, hanem az előző igazgató felmondott nekem. Nagyon megviselt, és valóban megfogadtam: többé nem lépem át itt a küszöböt. Aztán 2015-ben kinevezték az új direktort, Zalán Jánost. Egy premieren odajött hozzám, és azt mondta, szeretne meghívni egy kávéra. „Én már rég nem iszom kávét!” – közöltem, és faképnél hagytam. Durván viselkedtem vele, pedig nem szokásom, de még mindig bennem volt az elbocsátásom miatti fájdalom. János szerencsére utánam jött, és azt kérdezte: „Akkor inkább egy teát?” A kedvességének nem lehetett ellenállni.
– Rögtön szerepet ajánlott önnek?
– Csupán arra kért, hogy legyek jelen megint a Magyar Színházban. Csakhogy nekem már nem fontos, hogy bárhol is jelen legyek. Örülök, hogy nem kell reggeltől estig benne lennem a mókuskerékben, és megengedhetem magamnak, hogy csak azt játsszam, ami igazán érdekel. Később felhívott a direktor, és felkért az Öregasszony szerepére Ionesco drámájában. Én ötven évvel ezelőtt, Párizsban láttam először Ionesco-művet, A kopasz énekesnőt. Nem igazán érintett meg. De Zalán János arra kért, találkozzak Szabó K. Istvánnal, aki A székeket rendezné. Annyit tudtam róla, hogy a fiatalember nemrég települt át Erdélyből Magyarországra, de nem ismertem őt. Aztán amikor találkoztunk, öt perc után tudtam, hogy igent mondok neki.
– Mivel győzte meg a rendező?
– Nem akart meggyőzni: az egyénisége volt hiteles. István arról beszélt, milyen színházat szeret, s úgy éreztem, nagyon hasonlóan gondolkodunk. Izgalmas volt az is, hogy Fodor Tamás lenne a partnerem, akivel eddig még csak egy rádiójátékban dolgoztam együtt. A székek próbáin aztán kiderült, hogy mi hárman annyira inspiráljuk egymást, olyan felszabadultan próbálunk együtt, hogy még a szünetekben sem tudtunk leállni.
– Hetvenen túli színészek már ritkán mernek kockáztatni, kísérletezni. Önt mi hajtja még mindig a pályán?
– A kíváncsiságom, de én mindig ilyen voltam. Szeretek fiatal rendezőkkel együtt dolgozni. Korábban Kovalik Balázs például férfiszerepre kért fel, Sujszkij herceget játszottam a Borisz Godunovban. Balázs Zoltán Theomachia-előadásában Kronoszt alakítottam. Ez is férfiszerep volt, és visszafelé kellett beszélnem. Engem a tehetség érdekel, nemcsak a magamé, hanem az a tehetség is, ami a másikban lakozik. Ez segít abban, hogy még öregen is felfedezhessek magamban új dolgokat. Kipróbálhatom a határaimat, a határtalanságot. Nincs ennél jobb szórakozás a világon. A székek próbáján én még ráültem egy hintalóra, és kiszakadt belőlem önfeledten, hogy nyihaha! István benne hagyta az előadásban. Ő ugyanis nem a mai divatos rendezői módszerekkel él.
– Hogy érti ezt?
– Sok rendező parancsuralmi helyzetet teremt a színházban. Az van, amit ő mond, a színész pedig engedelmeskedjen. Ez borzasztó. Én annak idején tizenöt évig voltam a Várkonyi Zoltán vezette Vígszínház tagja. Ott, ha valakinek eszébe jutott valami a próbán, és ha jó volt, Várkonyi beépítette a produkcióba. Számára az előadás volt fontos, nem a hiúsága. Ezt a munkamorált viszi tovább Szabó K. István is. Önmagát is hajlandó korrigálni, ha egy ötlete nem válik be.
– Fodor Tamás a Stúdió K alapítója, a hazai alternatív színház egyik megteremtője. Ön a Vígben, a Madáchban, a Nemzetiben klasszikus pályát járt be. Mégis jól kiegészítették egymást?
– Életem egyik legboldogabb próbaidőszaka volt ez, úgy éreztem, ha az előadás csak párszor fog lemenni, nekem akkor is megérte. Ostobaságnak tartom a klasszikus és kísérleti színház megkülönböztetését. Egyaránt tehetségesen kell játszani a kőszínházban és máshol is.
– Egy független társulat szabadabban dönthet arról, mit játszik, és mennyit. Hagyományos teátrumban sokféle előírásnak kell megfelelni.
– Ez igaz. Én például mostanában léptem ki a Nemzeti Színház Fekete ég, fehér felhő produkciójából. Három év alatt talán huszonkétszer játszottuk. Kitűzték múlt év novemberben, majd legközelebb áprilisra. Bementem Vidnyánszky Attila igazgatóhoz, és megmondtam neki: én ezt így nem tudom vállalni. Nem tudok öt hónap után, egyetlen délelőtti próbával színpadra lépni. Nem is hiszek az ilyen dolgok minőségében. Hogy megint Várkonyival példálózzak: a Vígszínházban elég nagy repertoár volt, de ha jött egy bemutató, Várkonyi sikerdarabokat is levett a műsorról. Azt mondta, „Ha havonta csak kétszer tudok kitűzni egy előadást, inkább leveszem, mert nem ölöm meg a színészeket.” Mostanság akadnak rendezők, akik azt hiszik: minél idegbajosabban megy színpadra a színész, annál jobban játszik. Nagy tévedés! Zalán János, amikor érzékelte A székek iránti érdeklődést, betervezett egy plusz előadást is. Ilyen a pályámon még nem volt.
– A darab egy idős házaspárról szól, a világtól távol, egy szigeten élnek. Mintha az idők végén járnánk, az összeomló civilizáció utolsó hírnökei lennének. Az Öregember halála előtt szeretné utolsó üzenetét, misszióját elmondani a világnak. Vendégeket hívnak, még a császár is megérkezik, csakhogy a vendégek láthatatlanok: a két öreg üres székekkel pakolja tele a színpadot. Várják a szónokot is, hogy helyettük elmondja az életük értelmét. Fanyar, megrendítő dráma. Önnek például volt missziója a pályán?
– Négyéves koromtól színész akartam lenni, és József Attilát idézve: Az én vezérem bensőmből vezérel. Nyitott ember vagyok, de erős rajtam a páncél: a szemetet nem engedem magamhoz közel. Megtanultam küzdeni az igazamért. Például annak idején, még a szocializmusban bepereltem a filmgyárat.
– Híres ügy volt: 1967-ben, Révész György Egy szerelem három éjszakája című filmjében szerepelt. Pár másodperces snittért napokat kellett töltenie a jeges Dunán egy csónakban egyensúlyozva. A forgatásba belebetegedett, műteni kellett a térdét, sokáig nem játszhatott.
– Nem magamért pereltem. Kiderült, hogy a magyar színészeknek nem jár baleset-biztosítás a forgatásokon, és ez felháborított. Én a szakmámért harcoltam, a színésztársaim jogaiért is. A szakszervezettől bejött hozzám valaki a kórházba, és arra figyelmeztetett: álljak le a perrel, mert rosszul fogok járni. Azt feleltem: nekem ezt muszáj végigcsinálni. Megnyertem a pert, de a Mafilm ügyvédje közölte, rám többé nem lesz szüksége a filmgyárnak.
– Huszonöt évig nem hívták forgatni. Megérte? Rengeteg filmszereptől eshetett el.
– Viszont sok tévéjátékot csináltam, ráadásul ugyanazokkal a filmgyári kollégákkal. Ők ültek lesütött szemmel a felvételeknél, nem én. Ugyanakkor nem szeretném élethazugságokkal hitegetni magamat. Az „eltiltásom” előtt rengeteg filmrendezővel dolgoztam, nem hiszem, hogy mindegyikük fejét lecsapták volna, ha a Bérest hívják. Már nem volt szükségük arra, amit én jelentek. Meg is döbbentem, mikor sok év után Gazdag Gyula mégis megkeresett egy filmmel. Azután Török Ferenc Moszkva tér című filmjében kaptam egy epizódszerepet. Egy hetük volt a forgatásig, és egy kolléganő, akit előttem felkértek, visszamondta a szerepet. A helyére kellett beugranom. Vállaltam, és az alakításomért megkaptam a filmkritikusok díját. Azóta nem filmeztem, mégsem bánom, hogy így alakult.
– Elképesztő tartás sugárzik önből, pedig a színész nagyon kiszolgáltatott.
– Egy társulatban a színész összevágja a bokáját, és azt csinálja, amit kell. A színpadon az a dolgunk, hogy teljesen átadjuk magunkat a szerepnek. Ott nincs méltóság, de ez nem jelenti azt, hogy bármilyen hangnem eltűrhető. Olvastam Verebes István önöknek adott interjúját a színházi morálról, és sok mindenben igazat adok neki. Annak idején a Thália Színházban játszottam egy darabban, és elmondták nekem: a rendező hozzávágta a kulcscsomóját az egyik színészhez. Na, velem próbálná ezt megtenni, vagy bárkivel a jelenlétemben!
– Ön érdekvédő is volt, a Magyar Színészkamara (MASZK) elnöke öt évig. Mit sikerült elérnie?
– Nem sokat. Annyit, hogy a színészeknek ne kelljen óránként fizetniük, ha a színház előtt parkolnak.
– A szakma morális helyzete viszont azóta csak romlott, a színészek kiszolgáltatottsága nőtt. Maguknak is köszönhetik ezt, ha nem képesek közösen kiállni a jogaikért.
– Az emberek félnek, féltik az egzisztenciájukat. A filmgyári perem után még bíztam abban, hogy a kollégák jobban fognak ragaszkodni a jogaikhoz, a méltóságukhoz, és változások következnek be. Aztán az egyik neves színész lovasbalesetet szenvedett forgatás közben. Azt mondták neki: „Vigyázz, nehogy úgy járj, mint a Béres! Kuss legyen!” És a szakma kussolt! Később a MASZK elnökeként is párszor felemeltem a zászlót a szakmánk érdekében, de amikor hátranéztem, nem jött mögöttem senki.
– Hivatásuk válságát másban is érzi még?
– Minden ott kezdődik, hogy a színésznövendékeket kik tanítják, és mire. Kialakítanak-e bennük önmagukkal szembeni igényességet? Egy rendező barátom panaszolta, tavaly az Arany János-emlékév kapcsán CD-felvételt készítettek, fiatal sztárszínészeket hívtak verseket mondani. Úgy jöttek be a stúdióba, hogy még csak el sem olvasták a verseket. Megértem, hogy rohanniuk kell, pénzt kell keresni, de ez így akkor is a minőség rovására megy. Hasonló a helyzet a szinkronnál is. Mi annak idején úgy szinkronizáltunk, hogy bementünk reggel a Pannónia Filmstúdióba, végignéztük a filmet, megmutatták: ez a figurád, és beálltunk. Tudtuk, mit kell csinálni. Én azóta nem szinkronizálok, amióta behívtak egy stúdióba. Kérdeztem: hol a partner? Az nincs. És mi a film? Az nem érdekes, ott a szereplőd, csináld! Én ilyen igénytelenséggel nem dolgozom.
– Egykor színészlegendákkal játszott együtt. Hol vannak a mai Básti Lajosok, Ruttkai Évák?
– Biztos, hogy ma is születnek tehetségek, csak nem kapnak annyi lehetőséget és figyelmet. Egy színházi pálya akkor tud felépülni, ha van, aki gondoskodjon a társulatról. Ha az igazgató, a rendező nem fantazmagóriákban gondolkodik, hanem a színészekben. A tehetségeket ki kell bontani, fel kell nevelni, hogy aztán szállni tudjanak. Nekem annak idején Pártos Géza volt az osztályfőnököm a színművészetin. Úgy bánt velünk, mint a hímes tojással. Soha nem mondta volna egyetlen növendékének sem, hogy rosszat csinál, mégis szinte észrevétlenül irányított minket. Nem vágta senki fejéhez, hogy maga tehetségtelen hülye, menjen innen! Egyszer feladatként kiadta nekünk a Rómeó és Júlia erkélyjelenetét. Egész éjjel készültem az egyik évfolyamtársammal. Aztán másnap felmentem a színpadra ácsolt erkélyre, és leestem róla. Pártos azt mondta: nem az volt a baj, hogy a műszak rosszul tette be az erkélyt. „Maga azért esett le, kislányom, mert félt a jelenettől.” Igaza volt. Így bántak velünk.
– Verebes István azt is nyilatkozta nekünk. a legszívesebben mindenkit lebeszélne a pályáról, ma már ő sem jelentkezne színésznek. És ön?
– Szerintem mindenkinek a maga útját kell járnia, az menjen színésznek, aki úgy érzi, nem tehet másként. Tudom, mennyire kemény ma ez a pálya, sokkal nehezebb felszínen maradni. Mégis arra biztatom a fiatalokat, őrizzék meg önmagukat, a szakmai igényességüket, a méltóságukat. Legyenek nyitottak a világra, de legyen bennük morális erő is, hogy el tudják választani egymástól az értékest az értéktelentől. Nem kötelező silány dolgokat bevállalni. Persze nekem könnyű beszélni, öreg vagyok, és nem függök semmitől. De én a pályámat csak így tudtam csinálni, és ma is csakis színész lennék.
