Verebes István: A jelenlegi rendszernek az érzéketlensége és a pökhendisége zavar a legjobban

2018. június 10. 06:41 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Az ünnepi könyvhétre jelent meg a Jászai Mari-díjas színész, rendező Tólig című kötete. Verebes István új könyve memoár, ugyanakkor kegyetlenül őszinte látlelet a hazai színházi állapotokról. A szerző arra keresi a választ, hogyan jutott a szakma olyan mély morális válságba, ahol most van. Könyvét vitaindítónak szánta. S persze nem csak színházi embereknek.

– A Tóligban sokat ír pályatársairól is, színészekről, rendezőkről, direktorokról. Nyíltan beszél konfliktusaikról is, sőt némelyikükről lesújtó véleményét sem titkolja el. Ambivalens érzésekkel olvastam a kötetet, mivel a kollégáinak nincs módjuk reagálni a bírálatokra. Nem tart botránytól?

– Én a könyvemet elsősorban vitaindítónak szántam. Nem önmagamról akartam írni, inkább a színházi szakma állapotáról. Azt szeretném, hogy beszéljünk végre arról, hogyan jutottunk el abba a morális és erkölcsi mélységbe, ahol most vagyunk. Miért hagytuk, hogy az elmúlt 20-30 évben komoly tehetségek maradtak esélytelenül? Hány embert aláznak meg nap mint nap a szakmánkban? Nem a botránytól tartok, hanem az elhallgatástól. A reflexiók hiányától. Amúgy a könyvben csak olyanok szerepelnek, akiknek a véleményemet a szemükbe is elmondtam már. Nyugodtan megcáfolhatnak, a vitáknak örülnék legjobban.

– Ha morális felelősöket keres, a saját szerepét is vizsgálja?

– Persze, önmagammal is elszámolok a könyvben. De én legalább mindig jártattam a pofámat, évtizedek óta ugyanazokról a problémákról írok. Csak sosem kaptam választ.

– Könyvének első változatában még nem nevesítette a színházi ütközések szereplőit, csak azután változtatott. Miért?

– Egyrészt úgyis kitalálnák, kikről van szó, másrészt nyílt sisakkal játszom. A színházi szakma azért is tart ott, ahol, mert még a saját múltjával sem tud szembenézni. Mondok egy példát: Major Tamásról még mindig nem lehet óvatoskodás nélkül nyilatkozni. Őt ma a jobboldali kollégáim ünneplik, pedig Major a Rákosi-rendszer egyik korifeusa volt. Sokakat tett tönkre, hajszolt öngyilkosságba. Színésznövendék-koromban osztálytársammal, Kern Andrással a Vígszínházban gyakorlatoztunk. A társulat tagja volt Básti Lajos is. Egyszer elmondta nekünk: őt korábban nem kirúgta Major a Nemzetiből, hanem elmenekült előle. Básti hozzátette: „Mi még élünk, de a sírunk már rég ott van Lehotay Árpád, Timár József, Gellért Endre mellett, akiket Major kergetett a halálba.” Ugyanakkor az is tény, hogy Major Tamás hatalmas tehetség és egyéniség volt. Csak éppen diabolikus figura.

Fotó: Bazánth Ivola

– Ön mégis felrója, hogy a pályáról eltűntek a nagy egyéniségek. Mi ennek az oka?

– Ma nincs, aki felépítsen színészi pályákat. A színházban már nem a színész fontos, hanem a rendező, aki saját életművét szeretné megvalósítani. Ebben a színész legfeljebb eszköz. Én ezt rendezői csordaszínháznak hívom. A színésznek az a dolga, hogy mindenben alávesse magát a rendezőnek, ne legyen önállóan gondolkodó személyiség, aki a sorsát irányítja. Esetleg még arról is dönteni akarna, hogy mit játszik el és mit nem. Ez a szemlélet vált trendivé nálunk. Az utóbbi évtizedekben pedig csak fokozódott a színészek kiszolgáltatottsága. A rendszerváltáskor még nyolcszázan voltak a pályán. Most úgy háromezren, miközben sokkal kevesebb a munkalehetőség. Azt éreztetik a társulatok tagjaival: ha ugrálnak, ott van helyettük húsz másik ember. Pedig az igazi színész pótolhatatlan. Szükségük lenne arra, hogy sokfelé kipróbálhassák magukat. De nagyon durva dolognak kell történnie ahhoz, hogy valaki ott merjen hagyni egy színházat. Nemcsak a szakmai, hanem az emberi minőségük is romlik így a színészeknek.

– Színművészeink emberileg is rosszabbak lennének, mint a nagy elődök? Szerintem túláltalánosít.

– Van egy ifjú színész barátom. Kérdeztem a céljairól, arról, hogy mi felé indulna. Azt felelte: sok pénzt szeretne keresni. A pályakezdők többségének az a fontos, hogy bekerülhessen valamelyik szappanoperába, jobban fizető színházba. Amikor annyi idős voltam, mint most ők, nekem az volt a vágyam, hogy felvegyenek a kaposvári színházba, ahol aztán nyomorogtunk. Vagy hogy együtt játszhassak Törőcsik Marival. Tudja, mivel lehet manapság legkönnyebben előre jutni a pályán?

– Mivel?

– Seggnyalással.

– Ez máshol is előfordul.

– Csakhogy a mi szakmánk nem működhet úgy, hogy a színész elgyávul, és a gázszámlájának a befizetéséért játszik. Hallgat, mert meg akar élni. Ez a személyiségét rombolja, és egy idő után az egészségét is. A színházi mesterség nem létezik erkölcs és progresszió nélkül.

– Az előbb beszéltünk Majorról…

– Jó, persze, láttam már nagyon rossz embereket nagyon jól játszani. Mégis, a színházcsináláshoz kell hogy eszményeink legyenek. Esterházy Péter írta: „Az egyetlen reális cél a lehetetlen.” Nincs tökéletes előadás és színész. De van tökéletes szándék.

– Nem hinném, hogy ha egy színész szappanoperában játszik, az az ő morális romlásához vezet. Voltaképp miben látja az erkölcsi deficitet?

– Abban, ahogyan az emberek viselkednek egymással. Az a hang és stílus, amit egy rendező, igazgató megenged magának rangos művészekkel szemben is, sokszor felháborító. Nemrég robbant ki Kerényi Miklós Gábor botránya. Őt nem azért kellett volna eltávolítani az Operettszínház éléről, mert vállfával verte a növendéke fenekét. Hanem mert minősíthetetlen hangon beszélt a munkatársaival. A társulat azonban hagyta ezt, és sorolhatnám a többi rendezőt, akik ugyanígy viselkednek. Ma már egy elismert, idős művésszel is úgy lehet ordítani, mint egy állattal. Nemrég éppen idős szerepre akartam színésznőt keresni. Többeket is felhívtam, de annyira megkeseredtek már, hogy a színház közelébe sem akarnak menni.

– Régen ez másként volt?

– Amikor 1974-ben, 26 évesen elmentem egy farmerben Miskolcra rendezni, az ügyelő bejött a próbára, és megkérdezte: „Rendező úr, hová tegyük az asztalt?” Mire azt mondtam neki „Főügyelő úr, jobbra.” Ebben a hangnemben folyt a munka. A színésznőket is magáztuk, és kölcsönös volt a tisztelet. Aztán valahogy minden kezdett megváltozni.

– Egyesek szerint a Kádár-korszak második felében nagyobb volt a szabadság a kulturális életben, mint ma.

– Egyetértek. A Kádár-rendszer kultuszvezére, Aczél György igazi kultúrember volt. Olvasott, színházba járt. Ez a mai politikusokra nem jellemző. Lehet, hogy Aczél méltatlanul bánt el Somogyvári Rudolffal, de legalább tudta, ki az a Somogyvári. Mensáros Lászlót és Darvas Ivánt 1956 után börtönre ítélték, de a hetvenes években már Kossuth-díjat kaptak. Betiltották Konrád György Látogató című regényét, majd négy év múlva kiadták. Ma nem tiltanak be semmit, de el sem készülhet a mű, ha az alkotója nem elég lojális a hatalomhoz. Anyagilag kivéreztetnek független szellemi műhelyeket. A szocializmusban volt öt politikai tabutéma, amiről nem lehetett beszélni, noha a sorok között azokról is. Ma van úgy 120 téma, amiről jobb hallgatni, mert esetleg sérti valamelyik potentát vagy politikus érdekeit, és másnap elintézik, hogy „a hangoskodót” tönkretegyék. A fél ország retteg, nehogy valami olyat mondjon, tegyen, amiért kirúghatják a munkahelyéről. Kádár idejében ha valakit ideológiai okokból kitettek az állásából, lehet, hogy egy darabig nem kapott egyetemi katedrát, de azért nem kellett éhen halnia. Ma ez bárkivel megtörténhet. Családokat lakoltatnak ki az utcára. A jelenlegi rendszernek az érzéketlensége és a pökhendisége zavar a legjobban. Borzasztó látni ezt a rengeteg szerencsétlen, nyomorgó embert.

– Arról is ír, hogy a korrupció szinte az egész színházi szakmát uralja. Egy direktor lényegében annyit lophat, csalhat, amennyit akar.

– A színházigazgatóknak teljhatalmuk van, és ezzel bizony sokan visszaélnek. Mit gondol, az állami, önkormányzati fenntartóknak van bármi fogalmuk arról, mi mennyibe kerül a színházban? Így például ha a kivitelező azt mondja egy díszletre, hogy az 300 ezer forint, az igazgató esetleg felajánlhatja, hogy írjanak egymillióról számlát, a maradékon meg osztoznak. Vagy ha a direktor is fellép a saját színházában, önmagának 80 ezer forintos fellépti díjat számol, a kollégájának meg 15 ezret. Hogy lehetséges, hogy átépítenek egy teátrumot, és a vezetőjének másnap már új Mercedese van? Miután engem ’93-ban kineveztek a nyíregyházi színház élére, pályázaton megnyertünk 1,1 milliárd forintot a teátrum átépítésére. A kivitelező visszajuttatta volna nekem és a helyettesemnek a pénz 10 százalékát, ami 55 millió forintot jelentett fejenként. Persze nem fogadtuk el. Sőt az egyik legális színházi vállalkozásunk sikerdíját, évi hárommillió forintot betettem az intézményünk alapítványába, és ebből fizettünk jutalmat a munkatársainknak. A városban kiutaltak volna nekem egy 160 négyzetméteres lakást örökbe. Nem fogadtam el. A színészházban laktam, de legalább tisztességesen.

– Ön azt állítja, a színházakat a költségvetésük feléből is ugyanilyen színvonalon lehetne működtetni. Efféle kijelentésekkel nem lesz túl népszerű szakmai körökben.

– Pedig amit mondok, bizonyítható. Nemcsak a túlszámlázások viszik a pénzt, hanem a rengeteg pazarlás is. A drámai színházakban egy-egy előadás havonta, mondjuk, kétszer megy. Így az akár sok tonnás díszleteket is felépítik, előadás után lebontják és elszállítják. Két hét múlva az egészet visszaépítik. Ezek óriási költségek. Olaszországban stagione-rendszer működik: a társulatok szériában játsszák az előadásokat, körbeutazzák velük az országot. Nemcsak olcsóbb a produkció, de a színészek is sokkal jobban keresnek, mivel többet játszhatják a darabokat.

– Könyvében arról is szól: büszke arra, hogy mindig megőrizte a függetlenségét, nem kötelezte el magát sem a jobb-, sem a baloldalnak. Hogyan csinálta?

– Mindig több lábon álltam. Ha nem volt színházi munkám, konferáltam, rádiókabarét csináltam, írtam, tévéműsort vezettem. Amíg a Heti Hetesben voltam, a jobboldal támadott. A szocialista kormányzás alatt hagytam ott a műsort. Érdekes, de az utóbbi tíz évben csak a jobboldalhoz sorolt igazgatóktól kaptam munkát.

– A balliberálisok megharagudtak önre?

– Nem tudom, én őket is sokszor kritizáltam. Lehet, hogy csak érdekeket sértek. Esetleg azt gondolják: Verebes annyi mindent csinált már, elég volt a sikereiből. De én nem vagyok megsértődve. Elértem a pályámon mindent, amit akartam.

– Mit mondana útravalóként a fiatal színművészeknek?

– Azt, hogy jobb, ha abbahagyják a pályát. Legalább nyolc év színpadi idő kell ahhoz, amíg valóban színésszé válnak. Rámegy a fiatalságuk. De ha mégis ezt a szakmát akarják folytatni, legyenek önérzetesek. Ne engedjék, hogy sértően beszéljenek velük, és ilyen fizetésekért dolgoztassák őket. A könyvemet azért is írtam, hogy tanulságul szolgáljon egy majdan felnőtté váló színházi nemzedéknek.

– Megbánta, hogy színész, rendező lett?

– Ha most kezdeném, nem mennék erre a pályára. Inkább festő lennék.

– Azzal lehet, hogy a hideg vízre valót sem keresné meg.

– De senki nem pofázna vissza, minden rajtam múlna. Ha akarom, otthagyom a vásznat, ha akarom, visszamegyek. Bármikor megváltoztathatom a képet. Most is szoktam festeni, és nagyon szeretem. Kikapcsol.