Az álmatlanok hazug világa – Interjú Szeifert Natáliával

2017. október 20. 19:26 - szerző: Pungor András

Az egészségügyből jövök, rövid ideig dolgoztam ápolóként is, ezt a nyers világot próbálom összehozni az irodalommal – mondja Szeifert Natália. Az altató szerekről című, a Kalligram gondozásában megjelent könyvét a Margó fesztiválon mutatták be. A regény szerinte a nőkre jellemző érzékenységgel járja körül a témáit, de ez nem jelenti azt, hogy a férfiakhoz ne szólna a kötet. Szeifert Natália azt mondja: a könyv tele van hazugságokkal, szereplői becsapják saját magukat is. Boldogtalan hősei álmatlanságban szenvednek, ami ellen tablettával, szexszel, alkohollal próbálnak küzdeni.

– Dolgozik most is egy „hosszabb szövegen”? Mindig ezt válaszolja, ha valaki megkérdezi, mit csinál éppen.

– Sok író meséli, hogy ha elkészül a könyvével, kisebb válságba kerül, úgy érzi, a hosszú munka űrt hagy maga után. Nem állítom, hogy egy kicsit nem vagyok így vele én is, szükség van egy kis szünetre, de tényleg dolgozom most is egy hosszabb szövegen. Ez úgy működik nálam, hogy a töredékeimből és az aktuális impulzusokból, akár egy növény, terjeszkedik, nő ki egy novella vagy egy regény.

– Nem történetei vannak először, hanem inkább hangulatai?

– Inkább problémák ezek, a szó legteljesebb értelmében véve, vagyis nem gondok, hanem vizsgálandó kérdések. De vannak történeteim is, ezek nem szétválaszthatók.

– Korábban azt mondta magáról, hogy bizonytalan író. Ez egyrészt a teljesítményvágyból fakad, másrészt abból, hogy egy kicsit idegennek érzi magát az irodalmi közegben?

– Erre nem emlékszem, hogy mondtam volna, de valószínűleg arról van szó, hogy az egészségügyből jövök, rövid ideig dolgoztam ápolóként is, és ezt a részben vagy egészben zsigeri, nyers világot próbálom összehozni az irodalommal. Inkább folyamatos kutatás ez, ami persze néha bizonytalansággal jár, máskor éppen határozottá tesz. Szoktam arra gondolni, hogy számos, általam nagyra becsült író – Csáth Gézától Bulgakovig – például orvos volt. Úgy gondolom, hatottak is rám, miközben nem hiszem, hogy ez közvetlenül tetten érhető lenne a szövegeimen.

– De miért ment ápolónak, miért nem eleve az írást választotta?

– Már a gimnáziumban, sőt, az előtt is írtam, de úgy gondoltam, míg az irodalmat máshol is meg lehet tanulni, az emberről, a testről és a lélekről csak ezen a pályán tudok meg többet, és fontos a közvetlen tapasztalat.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Mégis, egy idő után úgy döntött, feladja a szakmáját. Miért?

– Gyerekeim lettek, édesanyám megbetegedett, őt ápoltam. Utána már nem tudtam, nem akartam visszamenni. Úgy tizenöt éve volt az első komolyabb közlésem, vers, aminek nagyon örültem, és ott gondoltam rá először, hogy ha már folyton írok, akkor mostantól ez lesz a legfontosabb. Emellett máig foglalkozom egészségügyhöz kapcsolódó dolgokkal, és folyamatosan igyekszem tanulni az embert minden értelemben.

– Nemcsak irodalommal foglalkozik, hanem fest is. Ez inkább passzió?

– Igen, habár inkább grafikai és kézműves alkotásokat készítek. Ezt például otthonról hozom, édesanyámnak kiváló kézügyessége volt, és úgy alakult, a családból ketten is indultak erre, az idősebb bátyám művésztanár lett, a nővérem művészettörténész. A fényképezés is fontos számomra. Általában akkor fordulok más kifejezési formákhoz, amikor valamiért nem megy az írás vagy éppen a fent említett szünet van.

– Rendszeresen blogol. Az internetes naplóírás segíti karbantartani az írót?

– Abban is segít, és kommunikálni is tanított. Amikor blogolni kezdtem, még nem volt Facebook. Emlékszem, miután nagy kínnal beszerkesztettem egy kommentboxot az internetes naplómba, nagy élmény volt, hogy vadidegen emberek hozzászóltak a posztjaimhoz. Tanultam a láthatatlan kommunikációs szabályokat, ki érti a viccet, ki nem, kinek mit mondhatok. Mintha egyfajta hatodik érzéket fejlesztett volna bennem a blogolás.

– Azt mondta, létezik férfi és női szöveg függetlenül attól, hogy férfi vagy nő írja őket. Az altató szerekről című regénye inkább női szöveg.

– Szigorúan véve igen, talán mert inkább a nőkre jellemző érzékenységgel járja körül a témáit. De nem gondolom, hogy csak nekik szólna a regény. Az első, Láz című kisregényem is egyes szám első személyben szólalt meg, annak is nő volt az elbeszélője. Megjegyzem: véletlen a hasonlóság, a téma adta így, az a hosszú szöveg, amin most dolgozom, nem ilyen. Szóval azt a korábbi szöveget a visszajelzések alapján legalább annyi vagy több férfi olvasta, mint nő.

– Új regényének egyik szereplője, Zelma sokszor nem kifejezetten női személyiségjegyeket mutat, már-már szexuális ragadozó.

– Igen, sok reakciója férfiasnak tűnhet. De éppen ez az érdekes: felmerül, hogy ez a női-férfi megkülönböztetés jórészt sztereotípia.

– Hősei boldogtalanok, tablettákkal, alkohollal, szexszel küzdenek az álmatlanság ellen. Önnek mik az altatószerei?

– Most már az olvasás. 2009 környékén én is átéltem az álmatlanság kínját, akkor, rövid ideig, tablettákat is szedtem. Azt látom, hogy a nem alvás mindig valaminek a tünete, ha csicseregnek körülöttünk a madarak, azaz minden rendben van kint és bent, akkor könnyen alszunk.

– Kortünet, hogy a szereplőinek ennyire nem sikerül az életük? A két, különböző korú, értelmiségi, nagyvárosi nő ugyanolyan válságtüneteket mutat. Egyikük kávéházat vezet, valahol Budán él, kőgazdag, nem túl tisztességes férjjel, gyerekkel, a másik fiatal szerkesztő, akinek ágyában mindennap más szerető fordul meg.

– Csaknem húsz év van a két szereplő között, Zsuzsa a regény végén majdnem ötven, Zelma pedig harminc felé jár. A történetben kiütközik a szereplők közötti (talán) korosztályi különbség, az idősebb nő lemondó, beletörődő típus, a fiatalabb esztelenül nekimegy mindennek. Nem tudom, mennyire kortünet az alvászavar, de tény, hogy az utóbbi 15-20 évben, amióta figyelem, egyre többet hallok, olvasok alvászavaros emberekről. Hirtelen a Twitter jut eszembe, az ottani ismerőseim éjszakai posztjai is egyre sűrűbben szólnak erről.

– Zsuzsa és Zelma menekülnek a valóság elől, mert nem tudják rendesen megélni, nem büszkék önmagukra.

– Zelma magányos, Zsuzsa pedig inkább áldozat. Korábban (egyetlenegyszer) kiállt magáért, azt hitte, ő irányítja az életét, és lassan kiderül, ez nincs így. Benne ragad a kívülről ideálisnak tűnő házasságában, pénz, ház, gyerek, miközben megfullad benne. Szerintem elég sok ember él ma így.

– Hazug kis világ ez.

– Így van, ez fontos szó. A könyv tele van hazugságokkal, ami alatt az önbecsapást is értem, de a két nő legnagyobb hazugságai azok, amelyek nincsenek benne a könyvben: az elhallgatásaik.

– Nincs számukra kiút a függőségeikből, a rossz házasságból, a szexéhségből, a boldogtalanságból?

– Furcsa: én azt éreztem, hogy nyitva hagytam a befejezést, érdeklődve figyelem, ki mit olvas ki belőle. Vannak, akik szerint van lehetőségük továbblépni, mások azt mondják, nincs kiút. Az olvasókra bízom, hogyan értelmezik.

– A történet felépítése olyan, mint egy komolyzenei műé. Azon túl, hogy zárójeles zenei utasításokat tartalmaz, felcsendülnek benne motívumok, hogy aztán visszatérjenek egy pillanatra, és új dallamokkal folytatódjanak. A két nő története váratlan pontokon összekapcsolódik, pedig nem tudnak egymásról. Az egyik karambolozik az Oktogonnál, költő szeretőjének kéziratai kiszóródnak a kocsiból. Oldalak múlva ez a jelenet visszatér a másik nő meséjében, és ő lesz, aki összeszedegeti ezeket a lapokat. Volt a szövegnek zenei előképe?

– Nem volt, de a felépítés szándékos, a zene fontos alap. A benne felbukkanó komoly- és könnyűzenéket valóban hallgattam az írás idején. Hallgatok ilyesmit most is, de például utcán, fülhallgatóval teljesen vicces zenéket, a kilencvenes évek slágereit szoktam hallgatni.

– Másrészt olyan a regény, mintha két nő blogja lenne, olyanoké, akik olykor egymásra reflektálnak.

– Habár nem ismerik egymást.

– Valóban nem, de találkoznak, ami mély benyomást tesz mindkettőjükre. Egyikük azt mondja, akárki megőrülhet egy pillanat alatt, ha csak belenéz a saját szemébe. Ennyire reménytelen szembesülniük saját magukkal?

– Nem magukkal, inkább a végtelenséggel. Zelmának ez a tükörbe nézése akkor van, amikor megjön az első menstruációja, ez pedig nagyon furcsa lelkiállapot. Valószínűleg arra döbben rá, mennyi mindent nem tud és nem is fog megtudni soha. Olyasmi, mint amikor belenézünk a távcsőbe, és szembesülünk azzal, mennyire parányiak vagyunk.