Szentpéteri Nagy Richard: Az időzítés mesterei

2020. november 19. 09:00 - szerző: Szentpéteri Nagy Richard

Azért kerülnek evidenciák a hatályos alaptörvénybe, hogy velük együtt más – vitatható, sőt vitatott, mi több, erkölcstelen és bűnös, de semmiképpen sem odaillő – passzusok is belekerülhessenek, miközben egyéb jogi normák úgy válhatnak a jogrendszer részeivé, hogy a koronavírusos válsághelyzetben alig tűnnek fel.

Kék az ég, és zöld a fű, apa férfi, anya nő. Az evidenciák valóságában zajló mindennapi robotéletünk szánalmas díszletei között globálisan is értelmezhető kollektív létezésünk talán elért már addig a pontig a világtörténelemben, hogy rögzítenünk kell az evidenciákat. George Orwell szavait citálva: „immár olyan mélységekbe süllyedtünk, ahol a nyilvánvaló dolgok újbóli kimondása az intelligens emberek kötelessége” (idézi John Lukacs: Demokrácia és populizmus – félelem és gyűlölet, fordította: Komáromy Rudolf, Európa, Budapest, 2008, 15. o.).

Érdekes szakmai kérdés ugyanakkor annak megvizsgálása, hogy e rögzítés, kimondás, egyértelművé tétel, deklaráció, nyilatkozat vajon mindenképpen alkotmányba való-e, amennyiben van egyáltalán alkotmány. Ha lenne terünk, érdemes volna felidéznünk, mire is való egy konstitúció, ha ugyan nem éppen arra találták ki, hogy magába foglalja azokat az értékeket, jogokat és szabadságokat, melyek támadás alatt voltak, s ezért védelemre szorulnak. Az alkotmány komoly védelem, sánc, amely mögé behúzható, bevonható és ezzel biztonságban tudható a védendő dolog.

E kutakodás lefolytatása minden bizonnyal érdekes kaland lenne, de esetünkben nincs rá szükség. A magyar Alaptörvény kilencedik módosításának eme része ugyanis nem elvi, eszmei, történelmi vagy erkölcsi okokból született, hanem politikai taktikai megfontolásokból, amelyek politikai vizsgálatot igényelnek. Nem a nép akarta vele megkönnyíteni a saját, és megnehezíteni a kormány dolgát, hanem fordítva: a kormány akar még könnyebben, akadálytalanul, zökkenőmentesen, egyszerűbben azt tenni, amit akar.

Azért kerülnek evidenciák a hatályos alaptörvénybe, hogy velük együtt más – vitatható, sőt vitatott, mi több, erkölcstelen és bűnös, de semmiképpen sem odaillő – passzusok is belekerülhessenek, miközben egyéb jogi normák úgy válhatnak a jogrendszer részeivé, hogy a koronavírusos válsághelyzetben alig tűnnek fel.

Mint tudjuk, az Alaptörvény módosítása – ha a héten elfogadják – kimondja majd, hogy „az anya nő, az apa férfi”, miközben a párhuzamosan ugyancsak benyújtott igazságügyi tárgyú törvénymódosítás csak házastársaknak engedné meg az örökbefogadást (a családügyi miniszter diszkrecionális döntésére bízva az egyedülállókkal való esetleges kivételezést), a házasság és a család fogalma pedig az Alaptörvény új szövegébe foglaltnál már tényleg nem lehet evidensebb. Így aztán világos, hogy egy elképzelt alkotmánybírósági alkotmányértelmezés sem találna kételyeket.

Az Alaptörvény új szövege emellett – hiszen erre megy ki a játék – tisztázná a közpénz fogalmát is, bebetonozná az állami vagyonokat átvevő (normális körülmények között alkotmányellenesnek minősítendő) alapítványokat, és ezzel alkotmányosítaná a lopást, a közpénzek magánosítását, vagyis eltulajdonítását. A kormány úgy remélhette, hogy amíg a közvélemény és Európa a koronavírus árnyékában elvitatkozik majd az egyik passzuson, kevesebb figyelem vetül a másik szövegrészre, és a módosítás nemcsak az Országgyűlésen, hanem a közvélemény egy részének tűrőképességén is úgy megy majd át, mint kés a vajon.

Időközben azonban szintén eldőlt, hogy – hosszú útkeresés után – az Európai Unió hatalmas anyagi mentőcsomagjának tagállamokhoz való eljuttatása immár jogállami feltételekhez van kötve, minthogy az uniónak már aligha elég, hogy egy ország egykoron teljesítette azokat a minimumfeltételeket, amelyek a koppenhágai kritériumok szerint hajdan a tagság kondíciói voltak, hanem e kritériumokat tagként is teljesítenie kell.

Az a körülmények és a normaszöveg-tervezetek ismeretében nem kérdéses, hogy a kormánynak már hónapok óta az asztalában volt mind az alap-, mind az egyéb törvénymódosítások terve, és nyilvánvalóan a jó alkalomra várt ezek beterjesztésével (mivel ma már az egész hivatalos magyar állam azon mesterkedik, hogyan tudja minél tovább hatalomban tartani a kormányt – és ez nem nehéz feladat –, a benyújtás időzítése is e célt szolgálta).

A járványhelyzet kapóra jött ugyan, de az árukapcsolást egyszerűbbé tette, hogy a magyar miniszterelnöknek az uniós költségvetés megvétózásával fenyegető álláspontja irdatlan ellenérzéseket váltott ki az európai partnerkormányokban, hiszen a vétó a költségvetéstől független jogállamisági vizsgálatokat célozta megakadályozni.

A magyar kormány most – belföldi használatra – arra hivatkozhat, hogy Brüsszelnek a keresztény magyar családmodell és az e szellemben való gyereknevelés kötelezővé tétele nem tetszik, holott e problémának csak távolról van köze a kormányt egyedül érdeklő hatalmi politizáláshoz.

A politikai árukapcsolásnak ez a többszörösen összetett, kimódolt mechanizmusa látszólag sok hűhó semmiért, óriási energiaszükségletű kétes vállalkozás, de a kormány uralmi gondolkodásának olyan jellemző megnyilvánulása, amely több szót is megérdemel. Az ilyesfajta ügyes kormányzati machinációk mutatják meg leginkább e kivételes magyar közhatalom-gyakorlás legsajátabb természetét.

 

A cikk eredetileg a 168 Óra hetilap 2020. november 18-i számában jelent meg.