Lakner Zoltán: Ellenzéki rendszerváltás
Hosszú idő óta az első olyan választás zajlott le május 26-án, amely után az ellenzéki szavazóknak nem a teljes és kollektív elkeseredés jut osztályrészül. A Fidesz semmilyen elszámolásban nem érte el a kétharmadot, Orbán európai környezete egészen másképp alakult, mint tervezte. Az apátia váratlan elmaradásának ennél is meghökkentőbb oka, hogy helyenként mintha életjelek pislákolnának az ellenzéki oldalon.
Mivel a centrális erőtérben valójában egyetlen dolog nincs kipróbálva, az erős ellenzék, ennek a puszta lehetőségét is meg kell becsülni.
A Demokratikus Koalíció és a Momentum szereplése nem optikai csalódás, az országgyűlésinél alacsonyabb választási részvétel mellett kaptak a korábbinál jelentékenyen több szavazatot. Míg a Jobbik, az MSZP és az LMP összecsuklása egyaránt a politikai kiüresedésre vezethető vissza, addig a DK eddigi üzenetkísérletei a listavezető-váltással hirtelen minden korábbinál egységesebbé váltak. Kérdés, a párt le meri-e vonni a saját sikeréből fakadó valamennyi következtetést. Az európai választás másik ellenzéki sikerét elkönyvelő Momentum az európai liberálisokhoz csatlakozva végre politikailag értelmezhetővé vált. Az ideológiák meghaladásának giccsét feladva otthonra lelt a harmadik legerősebb európai pártcsaládban.
Ami most következik, az önkormányzati kampányt megelőző egyezkedések véglegesítése, különösen sokrétű képességeket igényel az ellenzéktől. Hiszen fontos, hogy az eddig körvonalazódott szövetségeket kampányképes állapotba hozzák, de nem kell, sőt nem is szabad úgy tenni, mintha mi sem történt volna májusban az egyes pártokkal. A támogatottság változott, s ennek következtében például a Momentum megnézi, mit kereshet az eddig eléggé egyesélyesnek látszó főpolgármesteri előválasztáson, és a DK is váratlant húzott Kálmán Olga jelölésével. Azonkívül, bár ez a polgármester-jelöléseknél kevésbé látványos, a képviselő-testületi pozíciók megszerzésével tartósan teret lehet nyerni a helyi politikában, ami most a legfontosabb terep az ellenzék számára.
Itt újabb ellentmondásokat kell majd leküzdeni. Attól, hogy egy pártnak sok a szavazója, még nem lesz feltétlenül elegendő hadra fogható jelöltje és aktivistája. Ha van elég kádere, akiknek a nevét fel lehet írni a szavazólapra, nekik a pártvezetés iránti lojalitásukat sürgősen a választók bizalmára kell átváltani. Nem szabadna úgy elkérni körzeteket, hogy az adott pártnak nincs ott esélyes jelöltje. Lehetnek ugyanakkor olyan, korábbi választáson győztes helyi jelöltek, akiknek a pártja rossz állapotban van, közülük nem mindenki fogja tudni átvészelni az erőviszonyok átalakulását. Az is jó lenne, ha az ellenzéki megújulás nem azt jelentené, hogy sok régi jelöltet új pártszínekbe öltöztetnek. Ennél már csak az lenne fontosabb, hogy azok zuhanjanak elsőként ki az ellenzéki közéletből, akiknek eddig sem látták a szavazók semmi hasznát, sőt.
Rendszerváltásokkor szokás beszélni arról, hogy nincs két elit, a meglévővel gazdálkodhatunk. Ellenzéki elit ma valójában egy sincs, s ezt lehetőségként lehetne értelmezni. Hogy tudnillik Orbán rendszerváltása után egy évtizeddel végre a szedett-vedett ellenzéki csoportok létrehozzák a saját elitjüket, működőképes pártjaikat, és velük együtt az ellenzék rendszerváltását.
