Hitler állkapcsa

Százszázalékos bizonyossággal máig sem tudja a világ, hogy mikor és hogyan végezte Adolf Hitler. Az utóbbi évtizedekben ismét megjelentek olyan publikációk, amelyek szerint Heinrich Müller, a Gestapo főnöke még jóval a náci birodalom végső összeomlása előtt előkészítette Adolf Hitler és felesége, Eva Braun „eltűnését”, ami 1945 áprilisának utolsó napján meg is történt. Egyes variánsok szerint a Führert tengeralattjárón Spanyolországba akarták csempészni, de a hajó elsüllyedt, és utasai életüket vesztették. Egy másik, kalandfilmbe illő változat szerint az akció sikerült, de ebben már Hitlert nem Spanyolországba, hanem Argentínába menekítették, ahol hitvesével együtt boldogan élt, amíg 1962-ben meg nem halt.

Noha Hitler haláláról, pontosabban holtteste azonosításáról számos szovjet dokumentum áll rendelkezésre, a túlélési teóriák szerzői rendre azt bizonygatják, hogy ezek hamisítványok, csupán féligazságokat tartalmaznak, és hogy az állítólagos öngyilkosok helyett a szovjet csapatok csak alteregók hulláit találták meg. Figyelembe véve, hogy a szovjet titkosszolgálatok, illetve történészek soha nem mentek a szomszédba némi hamisításért, tökéletesen ezt sem lehet kizárni.

A gyanakvó Sztálin

Mindamellett a legvalószínűbbnek mégiscsak az tűnik, hogy 1945. április 30-án Adolf Hitler megmérgezte magát, és a biztonság kedvéért pisztolyából még golyót is röpített a fejébe. Vele együtt lett öngyilkos Eva Braun, Joseph Goebbels propagandaminiszter és felesége, Magda, akik előzőleg megölték hat gyermeküket. A Führer testőrségébe tartozó SS-tisztek pokrócba csavarták a holttesteket, és amikor csitult egy kissé a szovjet tüzérségi tűz, kivitték a kancellária udvarára, ahol leöntötték benzinnel és meggyújtották. Ezt a szovjet hadifogságba esett Hans Krebs tábornok, vezérkari főnök közölte május 1-jén Vaszilij Csujkov vezérezredessel, a 8. gárdahadsereg parancsnokával, akitől a hír Georgij Zsukov marsallon keresztül jutott el Sztálinhoz.

Bár a jelzett esemény idején maga Krebs is a Führer-bunkerben tartózkodott, a mindig gyanakvó szovjet vezér cselt sejtett és bizonyosságot akart. Zsukov emberei május 2-án már a helyszínen voltak, ám a SZMERS (a Szmerty Spionam – Halál a Kémekre nevű, a hadseregen belül működő, de az állambiztonság irányítása alá tartozó katonai elhárítás) elhappolta előlük a földi maradványokat. Ők találták meg és hallgatták ki (részben még Berlinben, részben már Moszkvában, a Lubjankán) az öngyilkosságnak, illetve a holttestek elégetésének a tanúit: Hitler testőrparancsnokát, szárnysegédjét, személyi pilótáját és inasát, továbbá Blaschke professzornak, a Führer fogorvosának munkatársait, akik a fogazata alapján azonosították a holttestet.

Elhallgatott tények

Ezután a nem teljesen elégett maradványokat elföldelték, Hitler koponyájának épen maradt darabját pedig Moszkvába küldték, személyesen Sztálinnak. Ő a koponyát (az egyik variáns szerint a fejtetőrészt, a másik szerint az állkapcsot) nem kis elégedettséggel állítólag az íróasztalán tartotta. A tudomására jutott tényeket azonban nem sietett megosztani nyugati szövetségeseivel, noha azok komolyan aggódtak amiatt, hogy Hitler nem halt meg, és egyszer csak, a legrosszabb pillanatban felbukkan valahol.

Sztálin pedig igyekezett őket e tekintetben továbbra is nyugtalanítani. 1945 nyarán Potsdamban Harry Truman amerikai elnök előtt annak a gyanújának adott hangot, hogy Hitler él és valahol Európában bujkál, talán Francónál, a spanyol diktátornál talált menedéket. Már két hónappal ezt megelőzően, 1945 júniusában Viktor Abakumov, a SZMERS főnöke Moszkvába rendelte Vaszilij Gorbusin állambiztonsági alezredest, aki a holttesteket, illetve a tanúkat megtalálta, és továbbította neki Sztálin parancsát: szigorúan hallgatnia kell mindarról, amit a birodalmi kancellária udvarán látott, tapasztalt. A Führer sorsáról még magának a Berlint elfoglaló szovjet marsallnak, Georgij Zsukovnak sem volt biztos tudomása, mivel Sztálin vele is „elfelejtette” közölni a tényeket.

A holttest megtalálásának és azonosításának fenti részleteit csak a nyolcvanas években ismerhette meg a világ Gorbusin alezredes egykori tolmácsnője, a közben népszerű íróvá lett Jelena Rzsevszkaja visszaemlékezéseiből. A Hitler halálára vonatkozó anyagok államtitoknak minősítését csak ekkor oldották fel. Ám még így is további évtizedeknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a közvélemény is értesülhessen arról, hova lettek Hitler hamvai. 2010-ben a nyilvánosság elé állt egy Vlagyimir Gumenyuk nevű KGB-s veterán, aki azt állította, hogy 1970-ben részt vett Hitler és öngyilkos társai félig elszenesedett holttesteinek exhumálásában és teljes megsemmisítésében.

Gumenyuk elmondta, hogy a maradványokat a SZMERS emberei 1945 májusában a 3. szovjet hadsereg elhárító osztálya állomáshelyén ásták el, de júniusban exhumálták és átszállították a Berlintől 70 kilométernyire fekvő városka, Rathenow közelébe, ahol egy erdőben a földbe temették, majd 1946 februárjában onnan is eltávolították, és a magdeburgi szovjet katonai támaszpont közelében hantolták el. 1970-ben azonban ezt a bázist az NDK-nak egy másik körzetébe helyezték át, és félő volt, hogy a helyén létesülő lakótelep építői rábukkannak a csontokra. Akkor Jurij Andropov, a KGB elnöke utasítást adott a maradványok immár harmadik exhumálására, teljes elégetésére és arra, hogy az így keletkező port szórják a Biederitz folyócskába. Három KGB-s tiszt, köztük az akkor még fiatal Gumenyuk főhadnagy, maradéktalanul végrehajtotta a parancsot.

Hétpecsétes titok

A hollywoodi mozifilmbe illő történet (a KGB-sek a konspiráció kedvéért horgásznak adták ki magukat, és tábortűzben végezték a hamvasztást stb.) kissé gyanúsnak is tűnhetne, ha nem került volna elő Andropov egyetlen példányban készült feljegyzése, amelyet az SZKP központi bizottságának címzett. A dokumentum annyira titkos volt, hogy még a gépíró sem ismerhette meg a lényegét: a KGB akkori főnöke ezért saját kezűleg írta le benne, hogy mit kell elégetni. A kézírás hitelességét grafológusok igazolták. Állítólag.