A pénz bajjal jár – Keserű gondolatok egy világbajnokság ürügyén

2020. január 17. 18:00 - szerző: Gordon István

Eltelt néhány hét, hogy búcsút intett Japánnak a 24. női kézilabda-világbajnokságon részt vevő 24 ország csapata. A sportág iránt érdeklődők nagyszámú hazai táborából szinte alig akadhat bárki is, aki ne mondta volna el a véleményét a magyar csapat elkeserítő (?) szereplésével, illetve az egyértelmű kudarcnak mondott 14. hellyel kapcsolatban. Ki itt talált hibát, ki amott, mindenesetre elégedett magyarral nem találkozhattunk.

Sokan állítják, hogy minden bajok eredője a pénz, a mocskos anyagiak, amelyek az elmúlt, taóban gazdag évek során a kézilabdasportot sem hagyták érintetlenül. A sportág számára sok milliárdot biztosító taót és környékét ezúttal kihagynám, inkább a sok-sok nullával felturbózott költségvetések, a szakosztályoknak juttatott elképesztően hatalmas összegek hatásáról szólnék. Ismereteink szerint az elmúlt nyolc évben mintegy 150 milliárd forint szivárgott a sportágba.

Talán másfél évtizede jeleztem először, hogy a Veszprém férfi csapata egy nemzetközi kupameccsét magyar játékos nélkül játszotta le. Aztán idővel a keretekbe egyre több külföldi érkezett, természetesen a magyarok kárára. Először csak jó képességű, de többségében pályafutásuk végéhez közeledő idegenlégiósok igazoltak Magyarországra. Aztán a juttatások emelkedésével sok gárdánál üdvözölhettünk világklasszisokat, akikért először csak érdemes volt meccsre járni, aztán a mérkőzések színvonalának emelkedésével egyre inkább divattá is vált. Az évek múltával egyre több szakosztály követte ezt az utat, s ma már erejük teljében lévő külföldieket igazolnak le, akikkel még hosszú évekig tervezhetnek a csapatok. Férfiaknál, nőknél egyaránt, sőt… Akadnak csapataink, amelyekben kizárólag világklasszisok lépnek hétről hétre pályára, Veszprém gárdája akár két ilyen csapatot is ki tudna állítani, de a Győr női együttese is hasonló utat követ.

Kézilabda - Magyarország - Ausztria
Fotó: MTI/Illyés Tibor

Ha megkérdeznek egy amúgy vagyonokat kereső világklasszist, hogy miért is igazolt Magyarországra, akkor válaszai az alábbiak közül kerülnek ki: megtisztelő, hogy a világ jelenlegi legerősebb csapatában, a Győrben folytathatom a pályafutásomat; az itteni sportcsarnokban olyan hangulat uralkodik, amely párját ritkítja a világon; a csapat szurkolótábora olyan kitörő örömmel fogadott, hogy akár pályafutásom végéig itt maradnék; a magyar női bajnokság kiemelkedően a legszínvonalasabb a világon.

Ez utóbbihoz kétség sem férhet, és nem tekinthető csodának, ha a világ legjobb játékosainak többsége sorban áll, hogy bebocsátást nyerjen a győriekhez. Csupán egy elképesztő adat: a minap véget ért vb-n csaknem félszáz olyan játékos jutott szóhoz, aki hosszabb-rövidebb ideig a magyar bajnokság színvonalát emelte. Arról már nem is beszélve, hogy jelentős részük olimpiai, világbajnoki, és Európa-bajnoki érmekkel rendelkezik. Ráadásul ha nem csupán a mostani vb-t tekintjük, akkor akár a duplájára is tehető ez a szám. És akkor még nem szóltunk a férfiak mezőnyéről.

Nem csoda, hogy a Győri Audi ETO KC a Bajnokok Ligáját ötször nyerte meg, ezzel kimondva-kimondatlanul évek óta a világ legjobb női klubcsapata, és minden bizonnyal képes lenne a világ bármely válogatottjának legyőzésére is.

Klubszinten tehát van eredmény. De kinek jó, hogy tengernyi pénzért, magyar mezben, magyar címerrel a mellükön mindenkit legyőznek? Győr városának? A Győri Audi ETO-nak? A fantasztikus és fanatikus győri szurkolótábornak? Igen, valószínűleg. Egy biztos, a magyar kézilabdasportnak, az utánpótlás nevelésnek, a válogatottnak nem.

Néhány kiemelkedő hazai tehetség bekerülhet ugyan a győri keretbe, de csak ritkán juthat szóhoz, hiszen nem azért igazolnak havi sok-sok millióért szinte minden posztra két világklasszist, hogy mellőzésükkel kockára tegyék a végső győzelmet. Így aztán a tehetség – bizonyítási lehetőség hiányában – mehet a levesbe, akarom mondani: kölcsönbe egy középszerű vagy gyenge csapathoz, amivel hosszabb időre kizárja magát azokból a meccsekből, ahol folyamatosan fejlődhetne. És nincs az az edző, aki ilyen kiélezett küzdelemben kockáztatni merné csapata sikerét, illetve saját pozícióját.

A sportágnak azért akad üdítő kivétele, a Fradi, amely folyamatosan fejlődve ma már a világ élmezőnyéhez tartozik. A trendnek ellentmondóan: jelenleg még mindössze két külföldivel és – horribile dictu – magyar edzővel készülnek, és többek közt azzal a remek húzással, hogy világnagyságok helyett a 2018-ban veretlenül junior világbajnokságot nyert magyar csapat legjobbjait igazolták le. Ezek a lányok aztán másfél esztendő leforgása alatt a válogatott erősségeivé váltak. Persze legfontosabb a saját utánpótlás kinevelése volt, így a csapat átlagéletkora még nem lépett be húszas évei második felébe. Nos, lényegében ez a csoport alkotja ma válogatottunk gerincét.

Igaz, a válogatott éléről hiányzik Elek Gábor, a Fradi edzője, és Vlagyimir Golovin, a junior világbajnok csapat vezetője, így aztán nem véletlen, hogy a pár hete véget ért vb-n a lányokon szinte végig érezni lehetett némi bizonytalanságot. Ennek tudhatók be a félidei gyenge kezdések. Több meccsen is csak mintegy tíz percet követően „érkezett meg” a magyar csapat a pályára.

Nyeretlen kétévesként kezdtek a lányok még olyan csapatok ellen is, amelyeket végül tucatnyi góllal vertek. Ilyenkor szoktak pszichológust alkalmazni, de erre ezúttal nem került sor.

A megoldás egy olyan tapasztalt szakember lehetne, aki jól ismeri a főleg pályájuk elején álló, kiugróan tehetséges fiatalok lelkét, mellesleg képes megoldani a csapaton belül általában gondot okozó generációs problémákat is.

Aztán az is a bizonytalanságot mutatja, hogy a világbajnokság első-második mérkőzését követően már folyamatosan azért rágtuk valamennyi körmünket, vajon csoportunk többi csapatának milyen eredményt kell elérnie ahhoz, hogy mi továbbjuthassunk, illetve biztosítsuk a jövő évi olimpiai részvételünk lehetőségét. Ez a bizonytalanság aztán szép lassan rátelepedett a szurkolókra meg a hivatalosan megszólaló szakemberekre és kommentátorokra is.

De ne fussunk előre a vb ügyes-bajos dolgaiban, vegyük sorra a problémákat, főleg a győzelem ízét már kóstolgató lányok elbizonytalanodásának okait. Kezdjük a szövetségi kapitány, Kim Rasmussen személyével, akit a lányoknak meg kellett ismerniük mint embert, mint szakembert, akinek gondolkodásmódját meg kellett tanulniuk. És meg kellett birkózniuk azzal is, hogy ő angolul szól hozzájuk, és nem olyan dicsérendő magyarsággal, mint azt tette Golovin mester, a junior válogatott szakvezetője.

A három és fél éve válogatottunk élén álló Rasmussen – érthetetlen módon – eddig még nem mélyült el nyelvünk rejtelmeiben. És ha egy szakvezető nem képes a játékosok anyanyelvén vezényelni, akkor bizony nekik kell megismerkedniük – minimum alapszinten – a kézilabda-szakkifejezésekkel angol nyelven. Nem szerencsés ugyanis, ha a mérkőzéseken, időkérések alkalmával a másodedzőnek kell tolmácsolnia a végrehajtandó taktikát. Néha rossz volt nézni a lányok értetlen arckifejezését, miközben Rasmussen magyarázott.

Végeredményeket befolyásoló tényező volt, hogy a szokásosnál is több technikai hibát vétettek a lányok, főleg a pontatlan átadások, indítások okoztak sok gondot. Bármilyen hihetetlen, a kézilabda csapatsport, ahol – az elképesztően gyors játék következményeként – a legnagyobb erény az összeszokottság. Ez a csapat, bármennyire is tehetséges, szépreményű fiatalokból áll, még igencsak távol van a gördülékeny játéktól. Jogos reményeink, nagyobb elvárásaink (akár dobogós helyezés világversenyeken), ismerve a lányok képességeit, lényegében csak két-három év múlva mondhatók reálisnak. Ekkorra vál(hat)nak egymást minden szempontból jól ismerő közösségé a tavalyi junior világbajnokok és a náluk már most tapasztaltabb játékosok.

Itt nem részletezendő szakmai okok következtében a mérkőzések jelentős része, és nem csupán a tudásban szinte azonos csapatok összecsapása, egy-két gólos különbséggel zárul. Ezért érthető, hogy akár egyetlen eladott labdának vagy egyetlen kihagyott büntetőnek sorsdöntő jelentősége lehet. Hát még többnek! Csoportunkból nem jutottunk tovább, bár két ellenfelünket fölényesen legyőztük, igaz, a spanyolok meg nálunk bizonyultak jobbnak. A további két meccs eredménye: Montenegró–Magyarország: 25-24, illetve Románia–Magyarország: 28-27. Egygólos, aprócska vereség. Lányaink mindkét meccsen lényegesen több technikai hibát (rossz indítás, rossz átadás stb.) vétettek, és több büntetőt is hibáztak, mint az amúgy továbbjutó ellenfeleink. Hogy ez konkrétan mit jelenthetett gólokban, sohasem tudjuk meg. De azt igen, hogy ellenünk a románok nyolc másodperccel a vége előtt vezettek először a meccs folyamán egy nemhogy vitatható, hanem kimondottan téves játékvezetői döntés eredményeképpen. Még a román kapitány is azt nyilatkozta a meccset követően, hogy nem látott semmilyen szabálytalanságot magyar részről, ami alapján a bírók büntetőt ítélhettek volna ellenünk. Ha nincs ez az értékesített hétméteres, a magyar csapat jut tovább.

Persze félreértés ne essék, nem csupán a durva játékvezetői hiba miatt ment el a mérkőzés, illetve a továbbjutás. A román kapitány a 20. percben – a magyar csapat fölényes vezetésénél – váratlanul húzott egy új taktikai elemet, amire Rasmussen mester lényegében a meccs végéig, vagyis 40 percen keresztül képtelen volt eredményesen válaszolni. Ilyen nem történhet meg élvonalbeli edzővel. Nem csoda, ha a magyar kapitány a meccset követően (is) annyira elvesztette a fejét, hogy a Nemzetközi Kézilabda-szövetség azonnali hatállyal eltiltotta. Talán sokan nem is bánják, hogy Rasmussen kapitány „saját magának mondott fel”, amikor a sajtótájékoztatókon nem szokványos kifejezéseket használt. Így egyelőre nem tudni, ki irányítja majd a március 20–22. közötti olimpiai kvalifikációs tornán válogatottunkat.

Öttonnás kézilabda-installációval tisztelegnek Győrben a n
Fotó: MTI/Krizsán Csaba

A sportsajtóban többen nyíltan kritizálták indokolatlannak tűnő gyakori cseréi miatt is, mondván, párpercnyi játékot követően már a kispadon találta magát a frissen becserélt játékos. Ne feledjük: a kézilabda már annyira felgyorsult, hogy a játékosok szinte fel sem néznek, és már adják is tovább a labdát oda, ahová a társnak érkeznie kell. Például a széleken jobbára kimondottan vékony, viszont rendkívül gyors játékosok teszik a dolgukat. Ha valaki az egy-két perccel korábban becserélt szélsőt akarja indítani, akkor az ő tempójában dobja neki a labdát. Rasmussen edző azonban cserél, és helyére egy erősebb felépítésű, lassabb átlövőt küld a pályára, így a játékos és a labda találkozójára még csak véletlenül sem kerül sor.

Aztán itt van a formaidőzítés művészete. Sok hír nem röppent fel, vajon a klubedzők miként egyeztettek e témában Rasmussen mesterrel, de hogy valami nagyon félresikerült, az biztos. Itt van például a Fradi két junior világbajnoka, a két szupertehetséges átlövő, Háfra Noémi és Klujber Katrin esete, akiknek minden adottságuk megvan ahhoz, hogy rövid időn belül világklasszisok legyenek. A szezon nagy részében mindketten tucatnyinál több gólt dobtak a hazai és nemzetközi meccseken egyaránt, de a mostani vb-n lejátszott hét meccsen ők ketten mindössze 32-szer találtak be az ellenfelek kapujába, ami azt jelenti, hogy a mérkőzéseken átlagban még öt gólt sem dobtak. Az kifejezetten meglepetésnek számít, hogy a franciák elleni találkozón nevük nem szerepelt a góllövők között. Erre még nem volt példa. Válogatottunk csapatkapitánya, Kovacsics Anikó formája szintén alaposan elmaradt egész évi teljesítményétől. Egy azonban tény: mindhárman mindent beleadtak, hogy jobban teljesítsenek, tehát a hiba forrása nem csupán bennük keresendő.

Mindennél többet mond a jelenlegi helyzetről a magyar női kézilabdának a nemzetközi mezőnyben elfogalalt helye: 1. Hollandia, 2. Spanyolország, 3. Oroszország… 14. Magyarország.

Számos más oka is lehet annak, ami az idei nem várt sikertelen vb-szerepléshez vezetett. Most a sportág vezetőire vár a sürgető feladat, hogy számot vessenek a tanulságokkal, hiszen az idő szorít, a női és a férfi válogatott újabb komoly nemzetközi mérkőzések előtt áll. Jogosan várja el mindenki, hogy a magyar kézilabda irányítói olyan megoldást találjanak, ami esélyt és lehetőséget teremt válogatottunknak, hogy klubcsapataink nemzetközi sikerei szintjére lépjen. De egyértelmű, ehhez nem csak pénzre volna szükség.