Szocialista reneszánsz?

Az elmúlt évtized európai trendjére az volt a jellemző, hogy a szocialisták/szociáldemokraták fokozatosan kiszorultak a hatalomból. 2001-ben az Európai Unió mai huszonhét tagországának majdnem a felében vörös, rózsaszín vagy középbal színezetű pártok és koalíciók kormányoztak; mára ez a szám a baloldal nyári, portugáliai vereség után ötre csökkent. Ebből az ötből Spanyolország igen komoly gazdasági és politikai súlyt képvisel ugyan, de szocialistái alighanem elveszítik a jövőre esedékes parlamenti választásokat, Görögország a „bajok első számú forrása” (bár nem a szocialisták, hanem jobboldali elődeik hibáiból), Ciprus pedig a görög gazdasághoz való kötődései miatt „gyanús”. Szlovénia sincs a legjobb állapotban, Ausztria az egyetlen, amelyik a gazdasági stabilitás és teljesítmény mintaképe, bár ha az osztrák bankokkal egész Kelet-Európa úgy kezd bánni, mint mi, akkor ez az állapot is hamar megszűnhet.

Ha az ember a táblázatokat bámulja, akár egy gyerek is fölfedezhet egy oksági összefüggést: minél kisebb mértékben gyarapodtak az uniós tagországok, annál rosszabbul szerepeltek a szocialisták. Különösen nagy esés volt tapasztalható 2001 és 2004 között, aztán az elmúlt két évben.

De az euróövezeti és az övezeten túli válság terhe most alapjában a jobboldali-konzervatív és jobbközép kormányokat nyomasztja. A Franciaországban és Németországban zajló eseményeket többféle számlára lehet ugyan írni, de egy biztos: mind közül a gazdaságpolitikák népszerűtlensége a legkirívóbb. Ezt a tézist német példán tudom legjobban érzékeltetni: Angela Merkel CDU-jának koalíciós partnere, a doktriner módon „neoliberális” FDP (Szabad Demokrata Párt) úgy hullik ki a tartományi parlamentekből, mint férges alma le a fáról. Miközben a Zöldek – a szociáldemokraták lehetséges partnerei egy majdani koalícióban – ma nemcsak a Bundestagban, hanem az NSZK valamennyi tartományi parlamentjében képviseletet szereztek.

Franciaországban nincs az a kül- és katonapolitikai hiperaktivitás, amely Nicholas Sarkozy zuhanó, skandalumokkal színesített népszerűségi mutatóját fel tudná tornázni. (Most épp egy régi kampányfinanszírozási botrány felgombolyításának súlya nehezedik az elnökre, de nagyon.) A szocialisták itt még néhány hónapja reménytelennek tűntek – a Strauss-Kahn-affér is erősen megviselte őket –, majd hipp-hopp: meghódították a szenátust, amire a De Gaulle alapította ötödik köztársaság történetében, tehát ötvenhárom éve nem volt példa.

Most, hogy pár napja Dániában is balközép koalíciós kormány alakult, elemzők egy váratlan baloldali fordulatot, de legalábbis térnyerést vetítenek előre. A kalkulációkban a mi térségünk, a visegrádi négyeké elő se jön, hiszen Prágában, Varsóban, Budapesten, de még Pozsonyban is elég szilárdan ülnek a nyeregben a jobb, jobbközép kormányok. Ám itt nem is rólunk van szó, hanem Európa két vezető hatalmáról. (Ha Berlusconi komédiába fulladó kormányzásáról, Olaszország adósbajairól van szó, akkor mindjárt háromról.) A kérdés „csak” az: ha a baloldal (koalícióban vagy egymaga, bár utóbbira kevés a kilátás) valóban átvenné a hatalmat Európa tetején, akkor mit kezdene azzal a válságmenedzseléssel, amelyet elődje hagy rá? Volnának jobb ötletei? E tekintetben teljességgel bizonytalan vagyok.

A megbízhatónak tekintett prognózisok nem olyanok, hogy növekedés vagy a munkanélküliség dolgában Európának sok jót tudnának ígérni. A szocialista görög kormány csak nem tud ötről a hatra lépni a felhalmozott örökséggel, az állandó csődveszéllyel. De ha mondjuk jövőre Spanyolországban a konzervatív néppárt nyer, akkor, hacsak valamilyen bűvészmutatványhoz nem folyamodik, esélye is alig lesz rá, hogy Európa legkirívóbb munkanélküliségi rátáját (20 százalék vagy afölötti) gyorsan lenyomja.

És mihez kezdenének Európa pénztárosai, a németek? Egy szocdem–zöld koalíció megtagadná a bajbajutottaktól azt a hatalmas támogatást (euró-százmilliárdok), amit Angela Merkel épp most „vert keresztül” a parlamenten? Vállalná az euróövezet szétverésének, az euró kivégzésének az ódiumát? Nem hiszem, egyáltalán nem. A francia szocialistáktól pedig a mai napig egyetlen ötletet sem láttam, hallottam arra nézve, hogy – képzelgés volna? – felmondanák a szoros, most már vagy hat évtizedes együttműködést a németekkel, ha netán ott hatalomban maradna Merkel és koalíciója. De ha az íróasztalokban volna is ilyen terv, akkor jön az ősi kérdés: jó, jó, rombolunk, de mit adunk helyette?

Megítélésem szerint szocialisták és konzervatívok, bal- és jobboldal előtt ugyanaz a hegy nagyságú föladat tornyosul: hogyan lehetne minél többet megmenteni abból, amit jóléti államnak nevezünk? Mi a takarékosságnak, megszorításoknak, adóemeléseknek, nyugdíjkorhatár-kitolásoknak az a mértéke, amelyet a polgárok még tolerálnak? Meddig lehet elmenni – egy demokratikus, kegyetlenül kritikus, elemző nyilvánossággal a háttérben – az ígérgetésekben, és milyen határidők jelölhetők ki? Van-e koncepció arra nézve: ha (ne adja isten) jön egy újabb válság, akkor azzal mit kezdenek a hatalmon lévők, akár jobb-, akár baloldaliak? Egy biztos: „a tömegek reménye” az, hogy nem kerül a politikai hatalom olyanok kezébe, akik csak adókedvezményeket, járulékcsökkentéseket tudnak ígérni az üzleti világnak és a gazdagoknak, s közben ennek az árát a középen és az alul lévőkkel fizettetik meg (vö. neoliberális gazdaságpolitika). Ezen a szálon nyomul ma az európai baloldal.

Nyomul, de igazi egyéniségek nélkül. Történelmi balszerencse volna? Nem. Szükségállapot. Sok-sok évtizeddel ezelőtt, a tartós gazdasági konjunktúra kellős közepén a szociáldemokrácia ki tudott termelni magából olyan, gondolkodónak se utolsó nagyságokat, mint a német Brandt, a svéd Palme vagy az osztrák Kreisky. Nekik nem volt satuban a fejük, mint mai utódaiknak. Ők egy kétpólusú világban – hátukban a Szovjetunióval és a kommunistának mondott tömbbel – nemcsak elmélkedni, tenni is tudtak azért, hogy Európa egyfajta konvergens fejlődés irányába mozduljon: versenyképes legyen azokkal az ingyenes társadalmi juttatásokkal, amelyeket (az egészségügyben, az oktatásban, a szociális szférában) a szocialista országok produkáltak, ugyanakkor a fenntartható gazdasági növekedés pályáján tartsák az országukat. És ez a növekedés sokkal látványosabb legyen, mint a Lajtán innen.

De példát éppenséggel nemcsak a baloldalról vehetek. A mélyen konzervatív De Gaulle háborús időkből való barátja, majd sok éven át volt kulturális minisztere, André Malraux (eredetileg baloldali író) közpénzekből építette ki a művelődési házak egész Franciaországot behálózó láncolatát. Hol volna ma erre pénz? A mai viszonyok között – hazánk kiváló példa rá – a kultúrának nem adnak, hanem elvesznek tőle. Malraux ugyanazért „virgonckodhatott”, amiért a szocialisták – például a svédek a maguk utánozhatatlan szociális juttatásaival – tehették. Félek, hogy a jólétnek ez a foka nem feltámasztható, akárki legyen is hatalmon.

A baloldal örömünnepet ül