Ez a magyar gazdaság Achilles-sarka

Tanulságos visszanézni, hogyan értékelték az elmúlt öt év során Orbánék a hitelminősítők hazánkról alkotott véleményét. Amikor néhány hónapos kormányzásuk eredményeit látva azok egymás után a bóvli, azaz a befektetésre nem ajánlott kategóriába vágtak minket, kaptak hideget-meleget: a legfinomabb minősítés a Fidesz részéről az volt, hogy nem értenek hozzá, nincs rájuk szükség, lám, a válságot sem látták előre. Egyes kormányzati nyilatkozatok azzal is megvádolták őket, hogy elfogultak, sőt korruptak, és tudatosan vezetik félre a befektetőket.

Ezzel együtt Orbán Viktor azt ígérte, hogy az unortodox gazdaságpolitika sikerei olyan látványosak lesznek, hogy rövid időn belül felminősítenek minket. Nos, erre már közel öt éve várunk, mégsem következett be, holott az utóbbi másfél évben újra és újra ezzel hiteget a kormánypropaganda. Ehelyett annyit értünk el, hogy májusban a Fitch, most pedig a Moodys a bóvli besorolást megtartva pozitív kilátásba vett minket, ami azzal kecsegtet, hogy jövőre végre tényleg feljebb kerülhetünk.

Ez az NGM szerint hatalmas siker, amelyet azonban némileg árnyal, hogy azzal a Portugáliával együtt kaptunk biztatást, amely valóban csődhelyzetben volt, és csak egy horribilis összegű mentőcsomag akadályozta meg a teljes összeomlását. Azzal sem dicsekszenek el Orbánék, hogy térségünk valamennyi országának jobb a hitelminősítői besorolása, mint a mienk, többüket még akkor sem érjük utol, ha eggyel magasabb kategóriába kerülünk.

Abban azért igazuk volt a korábbi vehemens hitelminősítő-ellenes bírálatoknak, hogy azok véleményét nem szabad túlértékelni, hanem a helyén kell kezelni. Tényleges hatásuk ugyanis nagyban függ a nemzetközi pénzügyi folyamatoktól, a kockázatvállalási hajlandóságtól. Éppen ennek köszönhető,hogy az utóbbi években egyre kedvezőbb feltételekkel juthattunk külső finanszírozási forrásokhoz, és az alacsony kamatok miatt ma már alig fizetünk többet, mint a jobb adósbesorolású országok. Emiatt közvetlenül nem sokat nyerünk azzal, ha ismét a befektetési kategóriába kerülünk, a hosszabb távú, közvetett hatások viszont kedvezőek lehetnek.

A hitelminősítéseknek éppen az a lényege, hogy nem a pillanatnyi helyzetre reagálnak, hanem a hosszabb kilátásokat elemzik. Ez teljesen logikus, hiszen aki ma befektet vagy hitelt ad, a forró pénzek kivételével hosszabb távon gondolkodik, azaz az érdekli, évek múlva hogyan térül meg az üzlete. Lehet, hogy ma jók az adott ország adatai, de ennél fontosabbak a trendeket meghatározó gazdasági és pénzügyi alapok. Egy-egy jó évet lehet produkálni, a kérdés az, mennyire fenntarthatóak a folyamatok, mekkorák a veszélytényezők.

Pont ez kezdettől fogva a baj a Fidesz kormányzásával. Gazdaságpolitikája kiszámíthatatlan, rengeteg a végiggondolatlan, ad-hoc intézkedés, az átmeneti hatású, gyors bevételszerzési lépés, és igen nagy kockázatot jelent a hatalmi motivációjú döntések sora és a mindent átszövő korrupció. Ezeket a megállapításokat szinte minden rólunk szóló elemzés tartalmazza, alapvetően árnyalva a költségvetés stabilitását mutató képet. A hiány féken tartását senki nem vonta kétségbe, csupán annak elérésének módszereit és eszközeit, amelyek nem a fenntartható fejlődést szolgálják.

A tavaly végre beindult növekedés megítélésével hasonló a helyzet. Ne feledjük, 2011-13 között a magyar gazdaság lényegében stagnált, és 2014-es gyors fellendülése pedig jórészt az uniós támogatások rohamléptű lehívásának köszönhető. Csupán egy év alatt mintegy 2500 milliárd forintot kaptunk a brüsszeli alapoktól, ami a GDP 8 /!/ százalékának felelt meg. Ehhez képest a 3,7 százalékos GDP-bővülés már nem is tűnik olyan kiugrónak, szó sincs magyar csodáról, amit a kormánypropaganda emleget.

Az idei év már jelzi, mi történik akkor, ha kevesebb uniós pénzt kapunk. A kormány ugyan kisepri a padlást és mindent le akar hívni a 2013-ig tartó ciklus megmaradt kereteiből, ami összegszerűen 2000 milliárd forintot jelenthet. Ez a becslések szerint 2,9 százalékos éves szintű növekedéshez lesz elég, úgy, hogy az adatot a második félév – a fogyó pénz miatti – gyenge eredménye húzza le. Ez a trend jövőre folytatódni fog, és mindaddig tart, amíg az új keretek lehívása és főleg kifizetése igazán be nem indul.

Szakértők szerint jövőre nagyjából 1000 milliárd forintnyi támogatást kaphatunk, ami jelentősen visszaveti a növekedési tempót: az Európai Bizottság jelentése szerint 2016-ban 2,2 százalékos bővülésre számíthatunk, és minden elemzés ilyen adatot prognosztizál. A képet ronthatja, ha a feltárt szabálytalanságok miatt a már lehívott forrásokból is veszítünk pénzeket, ami valószínűnek látszik, a kérdés az, mennyit.

Az uniós kifizetésektől való túlzott függés a magyar gazdaság egyik Achilles-sarka, a teljesítménye egyenes megfelelést mutat a kapott pénzek nagyságával, annak ellenére, hogy a felhasználás hatékonysága az egyik legrosszabb az EU-ban. Jó lenne már tudni végre, mire vagyunk képesek saját erőből, már csak azért is, mert a felzárkóztatási alapok nagy része megszűnik vagy jelentősen lecsökken 2020-at követően. Nem azt kellene tehát erőltetni, ami Orbánék célja, hogy minél gyorsabban, már 2017-ig lekössünk minden forrást, így rövidítve a szűk esztendőket, mert a kapkodás felülírja az ésszerűségi és hatékonysági szempontokat.

Inkább arra kellene törekedni, hogy végre ne értelmetlen beruházásokra, látszatfejlesztésekre használjuk fel az uniós ezermilliárdokat, amelyek most ugyan növelik a GDP-t, de később semmit sem hoznak, hanem tudatos gazdaságfejlesztésre koncentráljunk, aminek nyomán végre a saját lábunkon is meg tudunk állni. Ezzel erősíthetjük ténylegesen a függetlenségünket, nem pedig harcias nacionalista szólamokkal és kokik, sallerek osztogatásával azoknak, akiktől a gyorsabb növekedést reméljük.