Végtelen vizekre evezett a kapitány – Búcsú Koós Jánostól
Olyan életet éltem, amilyent mindenkinek kívánok – nyolcvanadik születésnapján mondta ezt Koós János, aki rövid ideig tartó súlyos betegsége után 81 esztendősen elhunyt, árván hagyta ránk a dalait. Táncdalénekesként volt a legnépszerűbb, háromszor nyert Táncdalfesztivált, ami a hatvanas években azért is a különös képződmények közé tartozott Magyarországon, mert ha nem is átláthatóan és manipulálhatatlanul, de mégiscsak szavazhatott a nép: válaszhatott, igaz nem pártot, csak dalt, ám azt legalább viszonylag szabadon. Beleszólhatott valamibe, amiben ő volt kompetens, hiszen ő döntötte el, miből lesznek slágerek. Koós dalaiból azok lettek.
Tehetsége folytán énekesként kivételezett helyzetben volt, amennyiben kezdeti gyors sikerei után a legjobb szerzők neki, rá írták a dalokat. Kislány a zongoránál, Mondjátok meg Máriának szeretem, Kapitány, Nem vagyok tejesen őrült…
Képzett zenész volt, amikor Erdélyből Miskolcra telepedett át a család, zeneművészeti középiskolába jelentkezett. Milyen hangszeren játszik? – tudakolta tőle a felvételi bizottság. Semmilyenen, vallotta be. Akkor miért ide jelentkezett, förmedtek rá a pedagógusok. Zenész szeretnék lenni, felelte. Énekelni tud legalább? – kérdezték tőle. Azt talán tudok, bólintott, aztán vigyázz-ba vágta magát és elénekelte a Bánk Bánból a Hazám, hazám áriát. Föl van véve oboa szakra, hangzott az ítélet..
Utána Zeneművészeti Főiskolán végzett, oboistaként a Pénzügyőr zenekarban kezdte a muzsikusi pályafutását. Vezényelt is a Zeneakadémián, amivel annyira megdöbbentette a szigorú műítészeket. hogy kifejezetten jókat írtak róla. Kedvenc zeneszerzője volt Puccini, Mozart, Beethovent a zenei istenének tartotta, a 7. szimfónia második tételén elsírta magát.
Nemcsak erőteljes, katonás keménységre és ellágyulásra is alkalmas hangja, s egyénisége volt, hanem rögtönző humora is. Hofival, Bajorral gyorsan közös nyelvet találtak. Sokan csak azért mentek el évente a balatonfüredi borfesztiválra, mert ott Koóssal és Bajorral általában találkozni lehetett.
Humorista színészként a Mikroszkóp Színpad is szerződtette, legutolsó színészi szerepét pedig a Krétakör Korrupció című előadásában játszotta. Szerepelt három filmben is: az 1966-ban mutatták be Az oroszlán ugrani készül című alkotást, aztán jött a Bűbájosak (1969), majd A gyilkos a házban van (1970).
A slágereknek nincs szavatossági idejük, a Youtube is megőrzi őket, nemcsak az emberi emlékezet. A sors azonban egyenlően kíméletlen, egyetlen későbbi nemzedéknek sem lesznek közös, meghatározó élményei a korábban született dalok. Szerethetik őket, sőt akár rajonghatnak is értük az utódok, ám csak a ma még élő kortársai, hallgatói, ismerői részesedhetnek belőlük maradéktalanul, ki-ki persze a saját ízlése szerint.
Legutóbb S. Nagy István (a Micsoda nagyszerű dolog című, első slágerének szövegírója) emlékkoncertjén lépett föl. Mondják, nehezen mozgott már, meggyötörtnek látszott, hiszen előtte egy temetésen elesett, műteni kellett volna a vállát. De titkon tudta, hogy ha elveszti a színpadot, önmagát veszti el mindörökre.
