Tolerancia-gyakorlatok – Lukáts Andor a sorskérdésekről
Gyakran halljuk manapság, hogy nincs unalmasabb, mint beszélő fejeket nézni a képernyőn. A közönség izgalmas akciókra vágyik, hátborzongató jelenetekre és szuperhősökre. Kit érdekelnek már a köznapi emberek mindennapi problémái?
Lukáts Andor Kossuth-díjas színész-rendezőt azonban ez érdekli a legjobban. Sorskérdések című videóinstallációja azzal szembesít, hogy egy ember sorsánál nincs semmi izgalmasabb, és személyes drámáinkat is csak mások tükrében ismerhetjük meg igazán. A Műcsarnokban rendezett kiállításában tizennégy kis fülke található, mindegyikben egy-egy monitor, amelyeken, ha úgy tetszik, egy-egy beszélő fej jelenik meg gombnyomásra. Hét férfi és hét nő mesél magáról, különböző életkorúak, gyerektől az öregemberig. Csak a keresztnevüket ismerjük, nem tudjuk hol laknak, milyen körülmények között, mégis érzékelhető, hogy a magyar társadalom minden rétegét lefedik. Az utcán elmennénk mellettük, de szemben a monitorral, mégis úgy érezzük: nincs érdekesebb ezeknél az arcoknál, közel kerülni valakihez, belefeledkezni a tekintetébe, és rádöbbenni arra, hogy itt mindenki olyan kérdésekről beszél, ami minket is feszít.
A kiállítás arról is szól, hogy tudunk-e még egyáltalán egymásra figyelni? Képesek vagyunk-e öt perces monológokat végighallgatni, hisz a videóinstalláció mindegyik szereplőjére ennyi idő jut. Fontos tanulság az is, hogy öt percbe mennyi minden belesűríthető, s nem csak a szavakba: egy táguló pupilla, vagy egy szégyenlős félmosoly olykor sokkal többet is elárulhat. Lukáts Andor azt mondja, a kiállítása voltaképp egy trükk:
Az embereket becsalogatom ide, és szembetalálják magukat a videóinstalláció szereplőivel. Olyan helyzetet teremtek, amelyben oda kell figyelni a másikra, nincs mód közbevágni. Vajon be tudjuk-e fogadni a másik ember érzéseit és gondolatait úgy, hogy közben csendben vagyunk, s nem önmagunkkal foglalkozunk?
E különleges tolerancia-gyakorlatokat Lukáts Andor eredetileg másmilyennek tervezte. Kitalált egy férfi és egy női főhőst, akiknek végigkövethetjük az életútját a kezdettől a végig. A monológjaikat előre megírta, és a különböző életkorú civilek a megírt szövegeket adták volna elő. Azonban a Műcsarnok igazgatójának nem igazán tetszett ez a verzió, s Lukáts utólag úgy gondolja: igaza volt. Átdolgozta a koncepcióját, a kész szövegeit eldobta, és másfél évig tartó felfedező útra indult az országba, hogy megtalálja azt a tizennégy szereplőt, akik megosztanák velünk saját valós történeteiket. Voltak, akiket ismerősök ajánlására keresett meg, de előfordult, hogy valakit meglátott az utcán és leszólította. Nem mindenki vállalta a szereplést. Meséli Lukáts, egyik nap betért egy étterembe. Rajta kívül nem volt más vendég, csak egy harmincas, fehér kötényes pincér álldogált egymagában, és nézett maga elé. Az ebédet nagysokára hozta ki, majd ugyanúgy állt magányosan, reménytelenül. A rendező odahívta az asztalához és beszélgetni kezdtek. A fiatalember elmondta, hogy 29 lépésre van az albérlete, onnan jár be dolgozni, egyébként nem mozdul ki a négy fal közül. Senkit nem ismer, sehová nem jár. Ennyi az élete. Lukáts elmondta neki, hogy csinál egy kiállítást, és szeretné őt is meghallgatni a kamera előtt. De a pincér elutasította: ne lássa őt senki. Akkor engedje meg - folytatta Andor - hogy felhívjam egy hét múlva. Ígérje meg, hogy addig kimozdul otthonról, sétáljon el, mondjuk, az Erzsébet hídig és vissza. Azután számoljon be nekem arról, hogyan érezte magát. Ám amikor Lukáts egy hét múlva telefonált, a pincér még nem ment el sétálni. A rendező megadta neki a számát, de a fiatalember nem jelentkezett.
Lukáts AndorLukáts Andor minden szereplőjével többször is találkozott, próbafelvételeket csinált, hosszú beszélgetésekből vágta össze az öt perces monológokat, amelyeknek a végén mindenki megfogalmazza azt a kérdést, ami őt leginkább foglalkoztatja.
A hét éves szőke kisfiú, András matematikazseni, szabadidejében a periodikus rendszerről és az alkáli fémekről olvas. Az országos Bólyai Csapatversenyre csak két év múlva jelentkezhet, pedig már most szeretne. Régész és futballista akar lenni. Imádja az állatokat, kivéve a kutyákat és a cicákat, mert őket amúgy is mindenki szereti. Andrást jobban izgatják a kihalófélben lévő állatok, meg azok az őslények, akik már kihaltak. Ezért is akar régész lenni, dinoszauruszcsontokat keresni. De vajon egy gyerek lehet okosabb a nagyoknál, például a bátyjánál is?
A tizennégy éves Mihály negyedikes volt, amikor felfedezték, milyen jól rajzol. Máris a jövőjét tervezi, saját animációs stúdiót szeretne, húsz-harminc emberrel, hogy olyan rajzfilmeket csinálhasson, amilyenekről álmodik. Az általános iskolában volt egy barátja, hat évig éjjel-nappal együtt voltak. De más-más gimnáziumba jelentkeztek, és fél évig nem találkoztak. Amikor viszontlátták egymást, már nem találták a régi hangot. Elidegenedtek egymástól. Fél év szünet elég egy kapcsolat megromlásához? Miért mennek tönkre a legjobb barátságok is?
Zoltán 1987-ben született, gyerekkorában a szülei rengeteget dolgoztak, nem értek rá vele foglalkozni. A kamaszt a rock and roll életforma lelkesítette, bandázott, rossz társaságokba keveredett. Kipróbált mindent, ami nonstop bulikkal járt. Aztán megismerkedett a jelenlegi barátnőjével, aki kihúzta őt a bajból. Mellette új életet kezdett. Zoltán mindig is szeretett főzni, konyhás lett egy pesti vendéglőben. Ma már azt tervezi, hogy saját kis éttermet nyit, és süteményeket süt. Egy éve veszítette el az édesanyját, és megtalálta a régi desszert-receptjeit. Ezeket a recepteket szeretné megcsinálni, édesanyja desszertjeit kínálni, hogy így állítson emléket neki. Vajon meddig fájnak az emlékek, másnak is olyan nehéz emlékezni?
És ott vannak a lánysorsok is. Például Jázminé, aki most ment iskolába, és azt mondja: a fiú, aki szereti őt, mostanában ritkábban üti meg. Abban a közegben ahol ő él, már gyerekkorban megtanítják a kislányokat arra, hogy a bántás természetes része az életüknek, s nekik ezt tűrni kell. „A tanítónéni szerint Beni azért bánt engem, mert szeret. Igaz lehet?” – néz ránk a monitorról a gyönyörű fekete kislány.
Klaudia már kamaszlány, kimagasló futballtehetség. Amikor megszületett, édesanyja lemondott róla, csecsemőotthonba adta. Három éves sem volt még, mikor nevelőszülők fogadták be, velük élt nyolc évig, de nem jöttek ki egymással jól, így a lány ismét intézetben kötött ki. A suliban sokat gúnyolták, megalázták, és a szenvedéseiből végül a sport emelte ki: focizni kezdett. Majd történt egy autóbaleset, amibe majdnem belehalt. Senki sem bízott abban, hogy folytatni tudja még a sportot, de elképesztő akaraterővel újra visszatért a pályára. Edző akar lenni. Nem szeretne saját családot. S noha volt már szerelmes, vannak barátai, az emberek iránti bizalmatlanságot nem tudja kitörölni a lelkéből. S néha azt kérdezi magától: „Egyáltalán megéri élni?”
A nyolcvannyolc éves Éva, fotográfus, retrospektív tárlata jelenleg is látható a Műcsarnok másik termében. Bár a szakmájában mindent elért, a legmagasabb díjakkal honorálták a munkásságát, mégis az a kérdés gyötri, hogy érdemes volt-e végigjárni a választott utat, vagy talán más feladatai lettek volna? Gyerekfejjel élet meg a holokausztot, többször is életveszélybe került. Olykor olyanoktól kapott segítséget, akiktől a legkevésbé várta: egyszer egy nyilas, máskor egy rendőrtiszt mentette meg őt és a családját. Tizenhárom éves volt, amikor a nagybátyja elvitte őt egy budai zárdába, ahol az apácák zsidó gyerekeket bújtattak. Azt hitték, ott biztonságban vannak. De Évát szörnyű félelem fogta el, mintha piros lámpák gyulladtak volna az agyában, hogy itt nagy baj lesz. Éjjel megszökött a zárdából, és hazament a szüleihez. Haragudtak rá, másnap vissza akarták őt vinni az apácákhoz. De addigra a nyilasok már minden gyereket összegyűjtöttek a zárdában, és kivégezték őket. Több mint hetven éve már ennek, ám túlélő még ma is keresi a választ arra: miért épp ő maradt életben? Milyen feladattal bízta meg őt a sors, s vajon jól teljesítette, amit kellett?
Lukáts Andor videói segíthetnek abban, hogy mi is megtalálhassuk a legbensőbb kérdéseinket. Szembesít azzal is, hogy ebben a nagyon megosztott, ellenséges és bizalom nélküli országban, valójáéban sokkal több az, ami összeköt minket, mint, ami elválaszt. De ha ilyen közel vagyunk egymáshoz, mégis miért annyira távol?
