Termékeny pillanatok
A jó interjú első szabálya: a megfelelő helyre kell letenni a mikrofont, a kamerát, avagy egyszerre mindkettőt. Azaz megfelelő alanyt kell választani – persze, ha lehet. A többi már csak felkészülés dolga. Arra kell készülni, hogy megcsípjük az alanyaink grabancát: leplezzük le, s állítsuk az olvasók/nézők elé rejtett arcukat. Nem a szennyes fehérneműjüket, hanem szellemük és lelkük együttesét, ami az igazi tehetséget mozgatja.
Borzák Tibor hírlapíró két portrékötetében remekebbnél remekebb riportalanyok sorakoznak. Ízelítő a névsorból: Bereményi Géza, Esterházy Péter, Jankovics Marcell, Jelenits István, Kányádi Sándor, Koncz Zsuzsa, Konrád György, Markó Iván, Müller Péter, Popper Péter, Sára Sándor, Törőcsik Mari. Tucatnyi név abból a kétszer harmincból, akit szerzőnk pályájukról, életükről faggat.
„A bizalmatlanságnak olyan erős tere van, ami minden mást legyalul.” Egyik jeles interjúalany mondja ezt (nem áruljuk el, kicsoda, tessék a köteteket lapozgatni). Szeretnék vitatkozni vele. Lám, ezek a kötetek is azt igazolják, van lehetőség az értelmes párbeszédre, ha igaz kíváncsisággal és szeretettel vágunk bele. Bármily furcsa követelmény ugyanis (meglehet, újságíró-iskolákban nem így tanítják), a riportalanyt szeretni kell. Pláne, ha hagyja is magát. Borzák nem a vájkáló szenzációkeresők sorába tartozik. Magukra mit sem adó bulvárlapok nem is közölték volna egyik beszélgetést sem (ez dicséret volt, kérem). Nagy a kísértés a jóra, mondta egy huszadik századi klasszikus. Nos, ezek a beszélgetések nemcsak kísértik, meg is valósítják ezt a minőséget.
(Borzák Tibor: Szembeszélő és Mesélő képek, mindkettő Geopen Kiadó, 2010 és 2011.)
