Sirály volt a bús magyar vizeken – Száz éve halt meg Ady Endre
„Költő tündöklik fekete és vörös fényben a mai idők véres és fekete ködén át. Ady Endre a ravatalon. Ki volt, akit ma ennyien állunk körül, hogy hódolatot adjunk neki?” – így búcsúztatta barátját, Ady Endrét száz évvel ezelőtt Móricz Zsigmond. Két nappal a költő halála után, 1919. január 29-én a Nemzeti Múzeum előcsarnokában, kertjében többezres volt a gyászoló tömeg. A Budapesti Hírlap tudósítása szerint „a közönség ellepett minden talpalatnyi helyet, s a később jövők már csak erőszakkal tudtak a költő ravatalához férkőzni. Az ügyesebbek újságírónak, kiküldöttnek mondva magukat próbáltak bejutni. Voltak olyanok is, akik a múzeum Sándor utcai kapuján hatoltak be s betörve az ajtót jutottak fel az első emeletre s onnan az előcsarnokba.”
Ott volt a koporsónál Ady felesége, a miniszterelnök, a kormány valamennyi tagja, a polgármester. Kunfi Zsigmond kultuszminiszter döntött arról, hogy a költőnek állami temetése lesz. Azt is előírta, hogy Budapest összes középiskolájában szüneteljen a tanítás, és az iskolák hetedik és nyolcadik osztályos tanulói testületileg, tanáraik vezetésével vegyenek részt a temetésen. Sokan mondtak beszédet, utána a koporsót hintóra tették, és elindult a tömeg a Múzeum körúton, a Rákóczi úton át a Kerepesi temető felé.
Ady utolsó éveiben éppen révbe ért volna felesége, a fiatal, Csinszkának becézett Boncza Berta mellett. Lett igazi otthona, a pesti éjszakát járó korszaka lezárult.
1917 januárjában halt meg Csinszka édesapja, Boncza Miklós. A költő tisztelhette őt, hiszen a temetésére is elment, elismerően beszélt apósáról. Nyakassága valószínűleg tetszhetett Adynak, aki hasonló ember volt – mondja Hegyi Katalin, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, Ady-kutató.
Csinszka 16 évesen írta első levelét Adynak a svájci Lutryből, a Le Marronier leánynevelő intézetből. Húszéves volt, amikor Ady meglátogatta az erdélyi Csucsán. Rövidesen megkérte a lány kezét, de a házasságot Berta apja ellenezte. 1915-ben árvaszéki engedéllyel mégis házasságot kötöttek. Az öreg Bonczának volt egy lakása a Veres Pálné utca 4–6. alatt, ahol a Magyar Közigazgatás című lapjának szerkesztősége működött. Csinszka 1916 januárjában, apja halála után megörökölte az ingatlant, nekilátott Adyval közös otthonuk megtervezésének. A nyarat Ady és felesége a csucsai Boncza-kastélyban töltötték.
Ady Endrének végre lett egy saját otthona. A költő addig hotelszobákban élt, kávéházakba járt, például a mai Írók Boltja helyén álló Japán kávéházba vagy a Három Hollóba az Opera mellett – meséli Hegyi Katalin. Sokat adott magára, kifejezetten elegáns volt. Figyelt arra, hogy a mandzsettája, gallérja mindig tiszta és hibátlan legyen. Fröccsöt ivott, soha nem tisztán kérte a bort. Ha részeg volt, inkább szótlan lett, előfordult, hogy csak magába roskadva ült az asztalánál.
Életformájával, a pesti éjszakai életben betöltött szerepével, harcias cikkeivel, újító verseivel alakította ki magáról a bohém, forradalmi költő imázsát. Számos portréfotót is készíttetett magáról, ezeket képeslapokként küldte el ismerőseinek. Legnépszerűbb a híres és közismert könyöklős fényképe volt, Székely Aladár fotója.
Móricz Zsigmond azt írta róla, hogy Adynak igen lágy, hosszú, csaknem fekete haja, óriási szemei és nagy, puha kezei voltak. A nőkkel mindig előzékeny volt: „Senkit sem ismertem, aki nőkkel annyira a saját nyelvükön tudott volna beszélni. Minden nőhöz azonnal alkalmazkodott s oly kedvesen gonosz tudott lenni, gáncs és félelem nélküli lovag.”
Hatvany Lajos – olvassuk Pintér Jenő Magyar irodalomtörténetében – ellentétekből összerakottnak látta Ady személyiségét: „Démonian kaján, zsarnokian gonosz, idegesen gyáva ember volt, olykor hízelgő és óvatoskodó.” A vacsorák alatt azonnal udvarolni kezdett, ha fényképet kértek tőle, türelemre intette rajongóit, várjanak pár napot, amíg közérzete javul, az arca kisimul, és készíttet magáról újabb felvételeket. A költőnek azért volt szüksége pihenésre, mert kóros álmatlanságban szenvedett, gyakran szedett nyugtatót, Veronált, alkoholt ivott rá. Amikor idegei felmondták a szolgálatot, támogatóinak – például Hatvany Lajos író, gyártulajdonos, Fenyő Miksa, a Gyáriparosok Országos Szövetségének igazgatója, a Nyugat főszerkesztője – segítségével egy időre szanatóriumba vonult. Adynak Kolozsváron volt orvosa, Lukács Hugó, aki megértette a művészlétet, és személyre szabottan foglalkozott a költővel, de Pesten is több orvos tudta, hogy kicsoda Ady Endre.
A bohém életnek Csinszka vetett véget, de ekkoriban már Ady is vágyott egy csendesebbre, bár soha nem tudott teljesen átállni a konszolidált polgári életre. 1917 november közepén költöztek az új lakásba. Csinszka erről így írt: „Székünk nincs, de van egy nagy díványunk, azon lakunk – első vacsora otthon –, a szamováron főzünk tojást, mert a gázhoz nem értünk. Gyönyörű napok.”
Ady Endre utolsó kalapját a Petőfi Irodalmi Múzeum őrziA lakás ma is látogatható, ablaknál íróasztal, mellette polc, kevés a könyv. Hotelszobákból hotelszobákba nem volt érdemes cipelni őket. Adynak volt két ágya, az egyiken aludt éjszaka, a másikon csak heverészett nappal. Sokat dolgozott: húsz év alatt 1300 verset írt, 340 novellát, több mint háromezer cikket, 1800 levél maradt fenn utána. A Veres Pálné utcában már keveset írt, sokat betegeskedett. De itt született meg például az Őrizem a szemed című költeménye.
Nem nagyon mozdult ki a lakásból, fájt a lába. Vonyica nevű román cselédlányukat küldte el mindig újságért. Csinszka sokat könyörgött férjének, sétáljanak, de Ady nem akart.
Jártak hozzá írótársak, barátok: Hatvany Lajos, Schöpflin Aladár, sőt még Ady egykori szerelme, Dénes Zsófia is. Csinszkát nem zavarta a költő egykori menyasszonyának látogatása, nem volt rá féltékeny. Schöpflin így írt a háromszobás belvárosi lakás lakóiról: „(…) a kicsi asszonyka úgy jár a költő körül, mint a komor sas körül a csevegő énekes madár. A költő sötéten, elkomorodva ül a karosszékben, hirtelen felvillan bennem a hasonlat: Vörösmarty, amikor A vén cigányt írta.”
Karácsonyra ismét elutaztak Csucsára, és csak 1918 februárjában jöttek vissza a Veres Pálné utcába. Ady folyton az erkélyen állt, vagy, álmatlan éjszakáin, az ablaknál állva nézett át az utca túloldalára, ahol a budapesti katonai központ, az úgynevezett térparancsnokság működött.
1918 őszén szétesett az Osztrák–Magyar Monarchia, Károlyi Mihály került hatalomra, megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, a forradalom katonái sortűzzel, aztán ellenállás nélkül foglalták el a térparancsnokság épületét. Adyt felzaklatták a forradalmi események, a háború. Tisza István volt kormányfőt október végén Hermina úti villájában meggyilkolták. Bölöni György emlékezete szerint a költő a hír hallatán zokogásban tört ki, s azt hajtogatta: „Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.”
Abban az időben magára hagyottnak érezte magát, valamikor október végén, november elején széttépte a kedvenc, örökké magánál tartott Bibliáját, és az épen maradt egyik fedelére Krisztusnak a keresztfán mondott utolsó szavait írta: „Éli, Éli, lama sabaktani”, azaz: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet.”
Novemberben írta utolsó versét, az Üdvözlet a győzőnek címűt:
„Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön,
Ki, íme, száguldani akar.”
Forradalmi idők voltak, meglátogatta a Nemzeti Tanács küldöttsége. Ady erőtlen volt, alig lehetett érteni, amit mond. Furcsán beszélt, időnként nem fogta fel, mi zajlik körülötte. Nemsokára elkapta a spanyolnáthát, ami akkoriban több embert ölt meg, mint az első világháború. Ő kigyógyult a betegségből, de rövidesen tüdőgyulladást kapott. A Park szanatóriumba került. Alig múlt akkor negyvenegy éves.
Halálának másnapján, január 28-án ezt írta címlapján Az Est: „Fáradt szíve megállott, csodálatos fényű szemei örökre lecsukódtak, Ady Endrével nagy költőjét veszítette el ma az ország. Sirály volt a bús magyar vizeken, csodálatos hangszer, ki a költői lelke titokzatos nyugtalanságával már akkor megérezte a véres és gyászos idők közeledését, midőn még tunyán terpeszkedett a régi Magyarország s a világ közeledő katasztrófájáról, gyászáról és felszabadulásáról álmodni se mertek.”
Ady koporsójával négy óra után ért a menet a Kerepesi úti temetőbe. A Budapesti Hírlap így tudósított: „A főváros a főút mellett, Jókai sírjával szemben adott díszsírhelyet. A koporsó leemelése körben a Munkásdalárda a »Miért oly borús…« dalt énekelte, azután Kernstock Károly a radikális párt nevében búcsúzott Ady Endrétől, a párt egyik megalapítójától. Beszélt még Schöpflin Aladár és Beregi Oszkár, ezután a Munkásdalárda gyászénekének hangjai mellett a pap rövid imája után elföldelték a koporsót.”
Az utolsó publicisztika
Ady Endre utolsó publicisztikája, „távirata” a Világ folyóirat 1918. október 16-i számában jelent meg, Üdvözlet az Országos Polgári Radikális Párt kongresszusához címmel. Az 1914-ben alakult, Jászi Oszkár vezette radikális, liberális szervezet mindössze négy évig működött. A pártot a kommün kikiáltása után feloszlatták.
„Szerető, harcos üdvözlet a kongresszusnak. Betegségem miatt csak néhány nap múlva mehetek haza. Minden elhatározásotok az enyém. A feudális és nacionalista bűnöket próbáljuk expiálni! Mentsük meg a magyar népet – hasonlóan minden magyarországi népet! Népek joga, népek szövetkezése jöjjön! Demokrácia jöjjön, a demokráciában bízom. Hitetek, erőtök, amihez újra és újra felajánlom magam, diadalmaskodni fog. Igaz emberség szálljon vissza a földre!”
