Rövid a póráz – Radnay Csilla: Csavarjuk már lejjebb a hisztériát!

Radnay Csilla a disszonanciát, az árnyoldalt keresi az általa megformált karakterekben. A Junior Prima-díjas színésznő a Nyitva című új magyar sikerfilm kapcsán azt is elmondta a 168 Órának, hogy a prüdéria és az álszentség olyannyira átitatja mindennapjainkat, hogy az erősebb szexuális ábrázolás elvonná a néző figyelmét az egyenjogúság üzenetéről – ugyanakkor a #metoo-kampány, amelybe sajátos módon szállt be, némileg elborzasztja.

2019. január 14., 20:15

Szerző:

– Alapvetően színpadi színésznő vagy, Nagypál Orsi első nagyjátékfilmje, a Nyitva főszerepe a mozifilmes debütálásod: korábban csupán rövidfilmes, televíziós sorozatbeli epizódszerepléseid (köztük az Aranyélet első évadában) voltak, valamint egy szépen elképzelt Rejtő-tévéfilm-adaptációban (A fekete múmia átka) játszottál. Nehézséget okozott az átállás a deszkákról a kamera elé?

– Nem, de vannak lényegi különbségek. Ilyen az, hogy a filmen nagyon hirtelen kell jelen lenni, hiszen a forgatás nagy része várakozás. Viszont amint elhangzik a „tessék” felszólítás, nagyon gyorsan helyzetbe kell hozni magadat, legalábbis ahhoz képest, hogy a színházban a színész hosszú hetek alatt próbálja be azt, hogy adott figura hogyan fog eljutni A-ból B-be. A filmezésnél a technikai szempontok ugyanannyira fontosak, mint a belső felkészülés, mert ott úgy kell jelen lennie a színésznek, mint egy pontosan beállított műszernek. Számomra az is nyomasztó, hogy miután befejeződik a forgatás, nincsen lehetőség arra, hogy korrigáljunk. A Nyitva forgatását követően volt úgy, hogy arra riadtam fel az éjszaka közepén, hogy úristen, ezt vagy azt máshogyan kellett volna csinálnom.

Fotó: Merész Márton

– Látták olyanok a szexkomédiát, akiknek a véleménye meghatározó számodra?

– Például a szerelmem, de említhetném Ötvös Andris kollégámat is. Vele most együtt próbálok, és a filmben is játszik. Ő nagyon szerette a filmet, és azt is megjegyezte, hogy a Nyitva esetében végre hús-vér embereket, nem fitneszfigurákat látni a vásznon. De az én alkatommal néha nehezebb elfogadni a dicséretet, mint a kritikát. Egyébként sem tudok objektív lenni. Ha a színész magát nézi vissza, az – minden esetben hát még akkor, ha ilyen mennyiségben – kínszenvedés önmaga számára. Nem találkoztam olyan színésszel, aki máshogy lett volna ezzel.

– Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze híres arról, hogy nemcsak a színpadi munkáinak közvetítéseit, általában a filmjeit sem nézi meg. Reese Witherspoon egyszer azt kérdezte egy interjúban, hogy miért is nézné meg magát úgy, mintha valaki más lenne, Thuróczy Szabolcs pedig arról beszélt egy podcastben, hogy kizárólag a legritkább esetben hajlandó visszanézni magát, mert mindig felfedez valamit, ami felhúzza. Adódik a kérdés: megnézted a Nyitva című filmet?

– Teljes hosszában kétszer is. A film szempontjából megnyugtató volt, viszont magamra nézve, mit ne mondjak, megsemmisítő élmény abban az értelemben, hogy nem marad helye illúziónak. Az, ahogyan az ember elképzeli magát, hogy miként néz ki, milyen a hangja, hogy játszik, mit jelentenek a gesztusai, mind-mind lerombolódik. Ugyanakkor hasznos, mert végre látod azt is, amit rosszul csinálsz.

– Amióta ki van plakátolva veled és főszereplőtársaddal, Kovács Lehellel a fél város, és amióta az emberek özönlenek a filmre (16 938 néző volt rá kíváncsi a premierhétvégén, ezzel a Nyitva az év második legjobban kezdő magyar filmje), egyre többektől hallom, hogy Radnay Csillának hívják a kedvenc színésznőjüket. Érzékeled ezt a hirtelen változást?

– Nem különösebben, mert a civil életemben távolságot tartok ettől a világtól. Fontos, hogy semleges terepet tudjak teremteni magamnak. Nem foglalkozom azzal a privát időmben, hogy azt lessem, miként jön le másoknak mindaz, amit csinálok. Ebben, azt hiszem, van egyfajta önvédelem. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy ne örülnék a visszajelzésnek. Arról meg pláne, hogy derogálna a fogadása. De nem szeretnék folyamatosan magammal foglalkozni.

– Ugyanakkor vannak, akik ellenszenvesnek tartanak a film megnézése után. Ez sem jut vissza hozzád?

– Az ilyen vélemények talán még kevésbé érnek utol, de ez természetes, mert ahhoz nagy bátorság kell, hogy valakihez odalépjél azzal, hogy „iszonyatosan ellenszenves az, amit művelsz”. Tehát ez egyrészről egyenességet igényel, másrészről nem is feltétlenül szükséges megbántani az embert. Egyébként elsőre én is a Lehel által alakított személyt találtam szimpatikusabbnak a párosból, úgyhogy valamennyire meg tudom érteni ezt a véleményt. Én általában a disszonanciát, a hibát, a meglepőt keresem a karakterekben, az kevéssé foglalkoztat, hogy feltétlenül szimpatikussá tegyem. De aki ezen a pályán nem fogadja el nagyon hamar, hogy nem lehet mindenkinek tetszeni, az rettentően sokat fog csalódni.

– Korábban azt gondoltad, megosztó lesz ez a film. Mennyire igazolódott be ez az előfeltevésed?

Nem vagyok biztos abban, hogy minden vélemény visszajut hozzánk. Egy közönségtalálkozó sem feltétlenül a legjobb terep erre, mert akinek ilyen vagy olyan okból nem tetszett a film, egyszerűen kislisszol a vetítés után. De az eddigiek alapján a nagy többség bent marad. Ami kellemes meglepetés számomra: az ötvenes-hatvanas korosztályból sokan nézik meg, ők a beszélgetéseken is aktívak.

– Úgy vélem, adott esetben bátrabb is lehetett volna a film. Lenne ma értelme a nyitott kapcsolat és szexuális szabadosság témakörét ennél merészebben is körüljárni?

– Lehet, hogy lenne értelme, de ha mi lettünk volna azok, akik ebbe vastagon belemászunk, akkor ez a mozifilm nem közönségfilm lenne. Márpedig úgy tudom, igen fontos szempont volt az, hogy minél többeket elérjen a kérdésfelvetés, ami sokkal inkább a párkapcsolatokról és a monogámiáról alkotott jelenkori képünket érinti, mintsem a szexuális szabadosságot. A prüdéria és az álszentség olyan mértékben kezdi átitatni a társadalmunkat, hogy az erősebb szexuális ábrázolások elvonnák a figyelmet a film mondanivalójáról. Ám fontos megjegyezni, hogy noha a kapcsolati felállások fölött nem mond ítéletet a film, szerintem komolyan állást foglal a női egyenjogúság mellett.

– A film témájából adódik a kérdés: meglepett a #metoo-mozgalom?

– Azért nem ért derült égből villámcsapásként. Nem feltétlenül értek egyet azzal, ami lett belőle, de azt igenis fontosnak tartom, hogy egyáltalán beszéd és párbeszéd indult a témáról.

– Egy évvel ezelőtt írtál egy Facebook-posztot, amelyben nemcsak arról számolsz be, hogy tizenhét éves korod környékén mennyi kellemetlen-méltatlan eset ért a villamosjáratokon, hanem azt is megírod, hogy meglep: menő lett áldozatnak lenni.

– Az, amit kiírtam, félreérthető és magyarázatra szorul, de akkor olyan düh volt bennem, hogy nem tudtam méricskélni a kifejezéseket. Az egész facebookos világgal az a bajom, hogy több a duma, mint a cselekvés. Azoknak az eseteknek, amik velem történtek tizenkettőtől huszonöt éves koromig (és nemcsak villamoson, hanem utcán és orvosi rendelőben), az volt az egyik legnagyobb tanulsága, hogy egyedül vagyok, nem segít senki. Hogy inkább elfordítják a fejüket, csak ne kelljen beavatkozni. Az áldozatiság kérdése pedig azért merült fel bennem, mert olyan vallomásokkal, kirohanásokkal találkoztam a közösségi oldalakon, amelyekről biztosan tudtam, hogy ferdítik a valóságot, ennélfogva a #metoo-kampányt valami bizarr, hisztérikus önigazolásra kezdték el használni, és pontosan azoktól vették el a hangadás, a figyelemfelkeltés lehetőségét, akik eddig sem merték kinyitni a szájukat. Eltelt egy év, és mi maradt az egészből? Egy médiaszenzáció emléke.

– Judi Dench brit színésznő arra hívta fel a figyelmet a közelmúltban, hogy álságos lenne, ha még az emlékeinkből is kitörölnénk azokat az alkotókat, akik valaha valami rosszat tettek. Szakmabeliként látod a #metoo-mozgalom árnyoldalait?

– Igen, pont abban, hogy ha valaki megpróbál árnyaltabban hozzászólni a témához, olyan felháborodáscunamit szabadít magára, amitől rögtön elmegy a kedve a párbeszédtől. Az egyik kedvencem az volt, amikor a férfiak védelmében felszólaló Brigitte Bardot-t az egyik neves közéleti szereplő véleményformálónk azzal hurrogta le, hogy az ő véleménye nem számít, mert világéletében abból élt, hogy szexszimbólum volt. Ez egyrészt nem igaz, másrészt ha így is lett volna, ez miért elegendő indok arra, hogy negligáljuk a véleményét? Ha elindul egy párbeszéd, nem lehet leegyszerűsítő szempont alapján kizárni belőle valakit csak azért, mert nem úgy gondolkodik, mint én.

– Néhány hete felvetődött a Hófehérke cenzúrázásának eshetősége, évekkel ezelőtt Mark Twain klasszikusa, a Huckleberry Finn cenzúrázottan jelent meg az Egyesült Államokban (a 19. századi délen autentikusnak számító „nigger” szót rabszolgára cserélték), de Anna Frank naplója is pornográf, amióta az egyik új amerikai kiadásban olvashatók a korábban kiszerkesztett, a női anatómiát taglaló részek. Az ilyen tendenciát látva sokan elborzadnak. Te miként reagálsz az ilyen esetekre?

– Úgy, hogy azt mondom: csavarjuk már lejjebb a hisztériát! Azzal, ha meghamisítjuk a kultúránkat, a történelmünket vagy adott esetben az önképünket, semmit nem nyerünk, veszíteni viszont baromi sokat tudunk. Magát tagadja meg, aki utólag próbálja az aktuális comme il faut-hoz faragni a kulturális örökségét. Egyén és társadalom számára akkor jönnek el a világos pillanatok, amikor szembe mer nézni azzal, ami nem tetszik neki, azzal, amit elhibázott. Vagy éppen azzal, amit máshogy gondol, mint a másik.

– A Belvárosi Színház a közelmúltban mutatta be a Férjek és feleségek című Woody Allen-művet, amelyben főszerepet alakítasz. Ennek a drámának éppúgy a házassági probléma áll a középpontjában, mint a Nyitvának. Tudatosan találnak meg a hasonló szerepek?

– Nagyon remélem, hogy nem. Egy ideje feltűnt, hogy tematikus évadjaim vannak. Volt például az, amikor minden az anyával való kapcsolatról szólt, akkor készítettük el az Őszi szonátát, az Augusztus Oklahomábant. Tavaly a munkáim a gyerek, a gyermekvállalás kérdése köré összpontosultak, ehhez kapcsolódik két radnótis előadásom, az Ádám almái és az Egy piaci nap. És erre jön ez a házasságos évad, amikor a filmhez párosulva megcsináljuk a Férjek és feleségeket. De nem keresem a direkt párhuzamot az életem és aközött, hogy miért osztanak rám egy szerepet, mert nincs is.

– Két és fél éve hagytad ott a székesfehérvári Vörösmarty Színházat, azóta szabadúszó vagy. Mennyire jött be a választásod?

– Fehérváron jól gondolkodtak rólam, remek szerepeket kaptam, de én magam nem éreztem azt, hogy olyat tudnék előhúzni magamból, ami fejlődésnek nevezhető. Hálás voltam a lehetőségekért, de úgy éreztem, ha beírnék még három főszerepet az önéletrajzomba, azzal csalnék, mert nem csinálnék mást, csak rutinmunkát. Akkor lettem harmincéves, túlságosan fiatal az elkényelmesedéshez. Jó döntésnek tartom a távozásomat, még akkor is, ha a szabadúszás több szempontból kiszolgáltatottabb helyzet.

– Elbizonytalanodtál?

– A társulathoz tartozás meg az ahhoz kapcsolódó érzelmi biztonság hiányzik. Szabadúszóként nagyobb szerepekre hívnak vendégművészt, az adott teátrum vagy rendező tudja, mit vár tőlem, de én sajnos nem mindig. Arra pedig öt-hat hét nem mindig elég, hogy ezt a hendikepet a hátam mögé dobjam, és ugyanolyan felszabadult legyek, mint egy ismerős közegben. Viszont anyagilag ma társulati tagnak lenni gyakorlatilag az éhenhalással egyenértékű.

– Sok hollywoodi sztárnő küzd azért, hogy nagyjából a férfi kollégájával azonos bérezése legyen, de a magyar művészek alapból nem harcolnak a gázsijukért, igaz?

– A színészek nagyon szemérmesek a pénzügyekben, ezt sok helyzetben ki is használják. Annak idején volt egy ötletem: minden pályakezdővel beküldtem volna a szerződtetési tárgyalásra egy kipróbált, tökös színészt, mert meggyőződésem, hogy az ő jelenlétükben nem mernék azokat a számokat kimondani, amikre a kezdő színész rábólint. Az exhibicionizmusunk, az elhivatottságunk és az ambíciónk nagyon rövid póráz a nyakunkon.

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze - jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

Családja, barátai, pályatársai, tisztelői kísérték utolsó útjára Tordy Géza Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas színművészt, rendezőt, érdemes és kiváló művészt, a nemzet színészét, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját csütörtökön Budapesten, a Farkasréti temetőben.

Minden évben április 16-án tisztelgünk a holokauszt magyarországi áldozatinak emléke előtt. A nap arra emlékeztet, hogy 1944-ben április 16-án kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását hazánkban. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját megelőző délutánon Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat megemlékezést tartott az Óbudai Zsinagóga falára állított emléktáblánál. 

A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Engedjék meg, hogy ezen a napon mi is tisztelegjünk a magyar líra előtt, ezúttal Nagy László csodálatos versével.