Párbajhősök, arkangyalok – Volt érzékük a megbocsátáshoz, a lovagias ügyekhez
A Nyugat lényegét, a folyóirat „titkát” – egyszerre akadémikusan és szívhez-lélekhez szólóan – Ottlik Géza fejtette meg s tette közkinccsé: „Az irodalom, úgy képzeltem, ott kezdődik, ahol több önmagánál: arkangyalok összeesküvése a világ feje fölött: ami a Nyugat volt. Ezek az óriások rendületlenül, tűzön-vízen át kitartottak egymás mellett, fölébe emelkedve nemcsak mindennek és mindenkinek, hanem az egymás közötti, civilek által fel sem fogható mértékű ellentéteiknek is. Hogy csak Adyt, Kosztolányit és Babitsot említsük, roppant világaik szükségszerűen többé-kevésbé kizárták a másik roppant méretű autonóm világát, művük védelmében könyörtelenül csillagtávolságban kellett maradniuk az idegen csillagképtől: megintcsak Isten csodája, hogy arkangyalságuk szférájában létre tudták hozni az összeesküvést, a Nyugatot, az új magyar irodalmat.”
Roppant világok. Arkangyalság. Csillagtávolság. Ugye ha ezeket a szavakat külön-külön ízleljük, ezoterikus, nagyotmondóan felszínes sztorira számítunk, hiszen ehhez szoktunk, ehhez szoktatnak; ez (ma) a divat.
Ottlik mondatai azonban csak látszólag túlzók. Valójában: végtelenül pontosak. Babits felfedezettje (a Nyugat az 1919 májusában született író első elbeszélését 1939-ben közölte) bemutat egy olyan planétát, amelynek hajdanvolt lakói sosem adták föl autonómiájukat, mertek izzani, elégni, versengeni. Tudtak szeretni – magas hőfokon. Játszani – őrült tétekben. Képesek voltak megharcolni is egymással, szemtől szemben, kard ki kard.
Ottlik GézaAmihez egyikük se „értett”: az a vak gyűlölet. A pitiáner érdek vezérelte napi szerepjáték. Volt viszont érzékük a megbocsátáshoz, a lovagias ügyekhez, a tükörbe sandításhoz. S nem leplezték, ami nagyon fáj. Idézem Illyés Gyula József Attila halálakor írt búcsúcikkét:
„Félóráig csak álltam az ablaknak dőlve, a végén vettem észre, hogy a könny végigfolyt az arcomon. Még nem a költőt sirattam, másként fogjuk azt megsiratni. A barátot? Ifjú korunkban jóbarátok voltunk, aztán eltávolodtunk egész mostanáig, mikor vidékre utazása előestéjén magához kért s déltől estig, feloldva s feledve minden ellentétet, félreértést, ismét úgy voltunk, mint hajdanában. (…) Kortársak, bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis, szinte kegyetlen szántszándékkal, mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a sors.” (Nyugat, 1937/12.)
A nyugatos planétán a fájdalmas percek mellett persze a játékos, bolondos órák sem mentek ritkaságszámba. Karinthy és Kosztolányi „párbajai”, adok-kapok történetei ma is kikezdik a rekeszizmot. Lásd: Kosztolányi Nyár, nyár, nyár című – látszólag épeszű – versét:
„Nyár, / A régi vágyam egyre jobban / Lobban, / De vár még, egyre vár. /Kár / Így késlekedned, mert az éj setétül. / Az édes / Siralmas és sivár / Enélkül / Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög, / Görcsök / Emésztik s forró titkom mélye szörcsög / Mostan hajolj feléje. / Közel a lázak kéjes éje. / Akarod? / Remegve nyújtsd a szájad és karod. / Itt ez ital illatja tégedet vár. / Nektár. / Te / Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg. / Idd meg.” Aki az első betűket összeolvassa, sajátos fejtörő sajátos megfejtésére lel…
Megjegyzem, az áldozat (Frici) se bánt kesztyűs kézzel országos cimborájával (Didus), akit Trombolányi Dezső gúnynévvel illetett. Az Így írtok ti (Athenaeum Kiadó, 1912) című alapvetésében például imígyen gúnyolja: „És borzadunk az égbe, nyögve, sirva / És néha néz ránk - / És néha olyan, mintha verset irna.”
K und K játékos párbajainál véresebb csatákról is tudunk az 1908. január elsején alapított, 1941 augusztusáig működő legendás folyóirat történetében. Osvát és Hatvany harcára kis híján ráment a lap. Kis híján, mert a Trónok harcát csak-csak eligazította az arkangyalok békés serege, no meg egy lovagias párviadal.
Min különböztek össze? Főképp: szerkesztéspolitikai kérdéseken! (Ma vajon ez elképzelhető lenne?)
Történt, hogy Hatvany Lajost, a „cukorbárót”, a Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) alapítóját, a Nyugat kiadóját fölbőszítette a nagyváradi születésű, a Figyelőt még a Nyugat előtt létrehozó Osvát Ernő hitvallása, értékítélete s a tehetségek felfedezését-felkarolását szorgalmazó makacs szerkesztői gyakorlata. Irodalompolitika című vitaindító esszéjében (Nyugat, 1911. augusztus 1.) H. L. leszögezte: „Aki folyton forrong, az lejáratja a forradalmat (…) Az a színigazgató, aki mindig csak kezdők darabjait adja, tönkre teszi színházát, és nem használ vele sem a művészetnek, sem a kezdőknek, akiket pártolni vélt.”
Néhány hónappal később a báró tovább élezte a helyzetet, a Világban teregetve ki az irodalmi szennyest. „A Nyugat könnyen válhatnék a progresszivitás szemléjévé, ha kizárólagos esztétaságából engedne valamit. Kevesebb irodalom, több élet!” – szólt az újabb főnöki dörgedelem. De Osvát juszt sem engedett. A Világ hasábjain nem maradt el szerkesztői riposztja sem. Mi több, váltig nem közölte H. L. kedvenceit: Hajó Sándort, Gárdonyit, Bródyt, illetve Erdős Renée Carducci-fordításait.
Párbajra vitték a dolgot. A felek a nagykörúti Fodor-féle vívótermet jelölték ki a viadal helyszínéül. 1912. január hatodikán estek egymásnak. A fegyvernem: kard. Hatvany három fejjel volt nagyobb ellenlábasánál, ezért majd mindenki a győzelmét valószínűsítette. Osvátot azonban – ez már az előzményekből is sejthető – leírni, esélytelennek titulálni dőreség volt. A szerkesztő úr ugyanis a nagyváradi években vívóleckéket vett, aminek 1912-ben hasznát is vette. A báró vesztesként hagyta el a pástot. A szemtanúk visszaemlékezései szerint a Nyugat szerkesztője nem finomkodott. Hatvany szemét ki akarta szúrni! Végül csupán megjelölte az arcát. A hiú báró ezután a róla készülő fotográfiák többségén kalapban mutatkozott, fejfedőjével is igyekezvén rejtegetni az árulkodó heget.
A Jövendő című hetilap – ahol Gárdonyi Géza volt a főmunkatárs – nem sokkal később, Satyr jóvoltából kultúrkarikatúrával kommentálta, hogy ezek a komoly pesti urak mire nem képesek. Az újság arról szemérmesen hallgatott, hogy az Egri csillagok ünnepelt szerzője a Vasas Szent Péter utcai államfogház vendégszeretetével kétszeri párbajvétség miatt ismerkedett meg.
