Mi történt?

„Marakodunk, szorongunk, vádaskodunk, panaszkodunk. Tele vagyunk sérelmekkel, sebekkel. Kaptuk őket, vagy mi okoztuk... Egymást tettük ellenséggé... Ők is mi vagyunk – magyarok. Mi történt velünk?” Ezek a mondatok az idei @rc kiállítás pályázati felhívásából valók. BARÁT JÓZSEF a kiállítás ötletgazdáját, a szervező csapat vezetőjét, Geszti Pétert kérdezte.

2013. szeptember 14., 12:42

- A pályázati felhíváshoz véres, sebzett arcokról készült képeket, igazi brutál látványt mellékeltetek. Nem estek nektek?

– De. Sokan bíráltak minket, ám engem ez is arról győzött meg, hogy jót húztunk. Elég bátrak voltunk ahhoz, hogy olyan kemény üzenetet küldjünk, amelyre reagálni kellett. A kiállítás mottója onnan ered, hogy olvastam Hankiss Elemérnek egy cikkét a Népszabadságban, amelynek ez volt a címe: Mi történt velünk? Ez egybevágott a gondolatunkkal, hogy ma olyan országban élünk, ahol kivétel nélkül mindenki sérült valamennyire. Van, akinek a számára ennek lelki, spirituális, másoknak morális, esetleg fizikai vagy akár anyagi okai nyilvánvalóak. Körbe-körbe annyira megsebeztük már egymást, hogy még azok is tele vannak vélt vagy valós sérelmekkel, akikről azt gondolnánk, a mostani korszak nagy nyertesei. Ez pedig deformálja a környezetükhöz való viszonyt. Azt is, ahogyan mozognak a politika, a kultúra vagy a gazdaság világában. Arra voltunk kíváncsiak: minderről mit gondolnak az emberek most?

– Miért gondolod, hogy a mostani kurzus kivételezettjei is sérültek?

– Látszik a viselkedésükön. Mindenütt érződik a paranoia, az indulatosság, a reakciók torzulása. De ez nemcsak rájuk vonatkozik, hanem mindnyájunkra. De azért az @rcban én legjobban azt szeretem, hogy arra bizonyíték: az emberek nem veszítették el a játékos kedvüket, a humorukat, az őszinteség iránti vágyukat. Arra bizonyíték, hogy bármilyen erővel tombol is körülöttünk az ostobaság a látható terekben, a médiában, a közéletben, azért van itt egy normális, kritikusan és önkritikusan gondolkodó ország. És vannak, akik ezt plasztikusan ki tudják fejezni.

– És ők segítettek neked abban, hogy megfejtsd a rejtélyt? Már tudod, hogy mi történt velünk?

– Az történt velünk, amire nem számítottunk. Az én korosztályom semmiképpen nem. Mi, akik a rendszerváltás idején értünk felnőtté, most azt látjuk, hogy összeomlott minden illúziónk. Azt hittük, hogy ez a nemzedék már egyenesen a szabadság, az egyenlőség, a testvériség világába tart, ahol számít a teljesítmény, és érték a szolidaritás is. Ehelyett gyorsuló tempóban az ellenkező irányba csúszunk. Ráadásul abba az életkorba értünk, amikor már azon is el kell gondolkodnunk: mindebben nekünk magunknak mekkora részünk van. Hiszen az elmúlt húsz évért már nekünk is vállalnunk kell a ránk jutó felelősséget. Ezt nem kenhetjük az előttünk járókra. Valamit nekünk is el kellett szúrnunk ahhoz, hogy ide jussunk. Az idei kiírással azt is képviseljük, hogy most már nem elég siránkozni, dühöngeni, hápogni, összeszámlálgatni a sebesüléseinket. Már nem elég összeállítani a bakancslistát – mi is hiányzik abból, amit valaha demokráciának hívtunk, abból a kultúrából, amiben otthon éreztük magunkat –, hanem eredményre kell jutni. Tudni kell, hogy mit kell csinálnunk.

– Miért? Te tudod?

– Tudom.

– Érdekes. És mit?

– Ott kezdődik, hogy nem szabad tönkremenni. Nem szabad tönkremenni a hitünkben, a szakmánkban. Nem szabad engedményt adnunk azokból az értékekből, amelyek szerint élni akartuk az életünket. Helyenként egyszerű: igényesen és jól kell csinálnunk azt, amihez értünk, miközben látjuk, hogy a magyar piacon most nem ez számít. Részben az általános pénztelenség miatt, részben azért, mert azt látjuk, hogy az egyiktől magas áron veszik az odakent bóvlit, a másikra meg rárohadnak a mestermunkák. Ma két dolog számít: tudsz-e még olcsóbb lenni, és tagja vagy-e a klientúrának, vagy sem? Mégis oda kell figyelni, mert maga is egyre ócskább lesz, aki kész a szemetet termelni. Abban is tönkre lehet menni, ha hozzászoksz, hogy minden vacakot megvesznek tőled.

– Te is tele vagy sérülésekkel? Ma az X-Faktor örökös mentorának, a stabil rapsztárnak is nehezebben megy?

– Persze. De nem a pénzről beszélek elsősorban. Ahogy mindenkinek megvannak a sérülései, úgy nekem is. Ha érdekel: nekem az @rcból semmilyen bevételem sincs. Egy fillér sem. A pályázat ugyan üzleti konstrukcióként indult, de aztán vastagon társadalmi munka lett belőle, ahogyan ezt régen nevezték. Ráadásul elfogytak a cégek, amelyek korábban be mertek állni mellénk támogatónak. Az @rcot tíz éve, de még öt éve is nagy cégek támogatták. Aztán kiszálltak. Már nem tudják és nem merik támogatni a rendezvényt, amely a szólás szabadságának néha extrém formáit vonultatja fel. Magánbeszélgetésekben a marketingesek ma is elmondják: mi ezt nagyon szeretjük, nekünk ez nagyon tetszik, de nem merjük támogatni, mert ki tudja, milyen kokiba futnánk bele.


– Van kedvenced a pályamunkák között?

Van. Az, amelyiken látszólag három arcot látunk. Egy zsidót, egy meleget és egy fasisztát. A csavar annyi, hogy mindhárom kép ugyanarról az arcról készült. Csak a szőrzet más. A kép számomra az előítéletességről, a kirekesztés mindkét oldalon meglévő címkéiről szól. Vagy arról, hogy milyen kevésen múlik, kiből mi lesz, a barikád melyik oldalán bukkan fel. De hát ezt is láttuk idén: hogyan lesz egy megélhetési kirekesztőből, egy melldöngető, szélsőséges nacionalistából hithű zsidó. Ilyen szánalmas, egyszerre nevetséges és szomorú meséket nem tudnak a hollywoodi forgatókönyvírók írni. Nálunk azonban az ilyen átváltozás már-már hétköznapi eset, hiszen a politikai elitünk nagy része maga is átment hasonlóan éles vélemény- és értékváltásokon.

Plakát-galéria (index)

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze - jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

Családja, barátai, pályatársai, tisztelői kísérték utolsó útjára Tordy Géza Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas színművészt, rendezőt, érdemes és kiváló művészt, a nemzet színészét, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját csütörtökön Budapesten, a Farkasréti temetőben.

Minden évben április 16-án tisztelgünk a holokauszt magyarországi áldozatinak emléke előtt. A nap arra emlékeztet, hogy 1944-ben április 16-án kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását hazánkban. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját megelőző délutánon Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat megemlékezést tartott az Óbudai Zsinagóga falára állított emléktáblánál. 

A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Engedjék meg, hogy ezen a napon mi is tisztelegjünk a magyar líra előtt, ezúttal Nagy László csodálatos versével.