Kint köd, bent füst

Igen, kérünk engedélyt örülni, miképp Csupati tette. Örülni, ha jó a bor, ha még pizsamában éri a házigazdákat a hívatlan, de kedves vendég a balatoni nyaralóban. A Szamos-kapu mindig nyitva állt az ismerősök előtt. Ha meg nem, átléptek a kerítésen. Tudták, itt mindenkit szívesen fogadnak. Kaptak a saját készítésű vörös borból, a fogyhatatlan jókedvből.

– Rudi imádta a társaságot, a nagy beszélgetéseket. Magyar, történelem és francia szakot végzett, de németből is perfekt volt. Hihetetlen memóriájú ember, emlékezett minden évszámra, folyton rejtvényt fejtett.

A vörösből van még bőven, a jókedv elfogyott. Grabarits Anna, Szamos Rudolf felesége emlékekkel kínál bennünket a szombathelyi panel első emeletén. Az íróasztal zsúfolásig könyvekkel, cikkekkel, mellette táskában írógép.

– Számítógépünk sose volt. Ő nem javított, kereken estek ki a mondatok a fejéből. Leginkább akkor állt neki az írásnak, ha már szorították a határidők. Amikor a Kántor-könyveken dolgozott, naphosszat a gép előtt ült, én meg csak főztem rá.

Máskor – ha a szókimondása miatt kegyvesztett lett – Anna öntött belé lelket, vagy barátokat hívott. Második házasság, nagy szerelem. Az író hosszas ingázás után még Pestet is odahagyta a szombathelyi lányért.

Pedig a fővárosban szépen vette a lépcsőfokokat. Az egyetem után a Magyar Rádió munkatársa lett. Riporterként bejárta az országot, a Filmgyárnak írt forgatókönyveket. Időre szülővárosába, Szekszárdra került, hetilapot szerkesztett. Közben Amerikából jöttem című regényén dolgozott, amely utóbb a Szikra utolsó és a Kossuth Kiadó első könyve lett.

’56 nyara már Pesten találja. ’52 óta naplót ír. Színes képek egy nyughatatlan riporter életéből. „Valahogyan reggel induláskor megfeledkeztem a már kialakított aranyszabályról, miszerint ha vidékre mégy, minimum fél kiló kekszet vigyél magaddal, a falusi szövetkezeti boltokban legfeljebb bicikligumit, petróleumot, Rákosi- és Sztálin-képet, vörös színű krepp-papírt kapsz, de kenyeret, azt nem...”

Máskor a berni focivébén részt vevő salgótarjáni Szojkának üzentek munkatársai a rádiós révén: „Hé Feri! Hállász? Ha hállász, akkor hállod-e hé, bazd meg, mi hős salgótarjáni bányászok üzenjük neked a Szamos meg a Szepesi elvtársak által, hogy úgy rúgd ázt a bőrt az imperiálisták ellen, hogy legyenek azok ángliusok, brázilok, mocskos kapitalista nyugatnémetek, mind-mind kétvállra kerüljenek!”

Beszámol arról, hogy a rádióból kirúgják, hogy ’56 októberében kétszobás, fürdős, konyhás önálló főbérletre sikerült cserélni a társbérletet. Huszonharmadikáról is tudósít. Neki már nem jut fegyver a Nemzeti Múzeum oldalában. Utóbb, a Kossuth téren mellette gyilkolnak a golyók. „Az utca liheg a gyűlölettől. Az Ady mozi előtt a hűvös estében néhány kiskabátban vacogó fiatalember fogadkozik a körülötte fülelő hallgatóságnak, hogy reggelre az Astoria előtt levő tankokból egy se lesz. A benzines üvegeket már elkészítették, és gránát is van.” A napló Vérző város címmel 1957-ben nyomdába került, majd bezúzták. 2002-ben Szamos Rudolf külföldi barátok, a szombathelyi Rotary Klub támogatásával és saját spórolt pénzén kiadta.

– Annyira vágyott rá – mondja Grabarits Anna.

Ez volt az utolsó megjelent könyve. Kéziratban maradt két korrajz.

– Nem értette, miért nem harapnak rá.

Pedig tagja volt a Rotary és a PEN klubnak, 2007-ben a MÚOSZ-tól Aranytollat kapott. A levegő mégis elfogyott körüle. Szó szerint. A vérében kevés volt az oxigén. Élete utolsó 12 évében palackból kapta. De büszke ember volt, kevés nyugdíj mellett sem írt magasra jutott cimborákhoz sündörgő leveleket. Inkább maga segített vidéki néptanítók ismeretterjesztő könyvecskéinek kiadatásában.

– Édesapja a szekszárdi kórházban villanyszerelőként dolgozott. Ő fiatal kora óta fogékony volt a szegény sorsokra.

1960-ban, harmincegy éves korában jelent meg Barakkváros című riportkötete. „Végre egy szociográfia a javából – lelkesedik korabeli kritikusa. – Harminckétezer példányban jelent meg, és amennyire könyvkereskedő ismerőseimtől hallom, már csak helylyel-közzel kapható.” Szamos a könyv elkészítéséhez három éven keresztül ismerkedett a Mária Valéria telep történetével és lakóival. Akik, mivel a barakkok ideiglenes célra épültek, csak átmenetileg rendezkedtek be. És maradtak negyven évig. Az egyszobás, víz és fűtés nélküli, sötét, penészes viskókban, akár kilencedmagukkal.

A Valéria 1914-ben a világháborúból hazatérő sebesült katonák számára épült barakk-kórházból fejlődött nyomorteleppé. Budapesten nem az egyetlenné. A kötet megdöbbentő melléklete „Budapest nyomortérképe”, amelyen a város egész területét bepettyezik a „nyomorhelyek”.

Szamos adatai szerint 1926-tól 1940-ig a fővárosban 100–150 ezer ember élt szükséglakásokban, nyomortelepeken. Mégsem statisztikákról és tendenciákról ír, hanem emberekről. A Kutya-telepi téglabarakk 1. számú ajtaja mögött lakó Béláról, aki harminc évig volt templomfestő, mígnem mindkét lábát levágta a villamos. Az ötvenéves Juliról, akit cselédlányként a fiatalúr ágyába kényszerítettek, s mikor megesett, kirúgták. Vagy Lajosról, aki elmondja, hogyan indult minden áldott reggel hétkor ötödmagával munkát keresni: „Az Üllői út volt a Hosszú út, mert el lehet gondolni, mekkora napi sétát jelentett Kispest alól végiggyalogolni az Üllőin egészen a Körútig, onnan meg ki a város másik részébe megnézni, kinn lóg-e a gyárkapun a cédula: Felvétel van. Hányszor ment el az ember potyán, és a Sipőcz-konyha vékony levese nem sok kalóriát adott a munka után vándorló kültelki proletárnak.”

Szamos az embert figyeli. A szavát, az arcát, a rezdüléseit. A kutyákban is. Íróasztalán fotó áll: saját dalmatájával, Hepivel bohóckodnak. Kántorban és Luxban is örök emberi vonásokat rajzolt. Akkor már túl a rádiózáson, az Élet és Irodalmon, a Népszabadság-beli tárcákon, a Vas Népe főszerkesztésén.

„Mély depresszióból húzott ki az írás, félelmetes sikert hozott – mondta ’99-ben a Vas Népének, amikor a Kántor-könyvek születéséről kérdezték. – Kinn köd, benn a füst gomolygott, az orromig alig láttam. Akkor ott, a kékesszürke gomolyagban támaszkodott egy ember az ivópultnál. Rendőrruha volt rajta, tányérsapkája a feje búbján hátracsúszva. Előtte glédában álltak a fröccsöspoharak. Konokul ivott, csak ivott meg ivott, és hulltak a könnyei. Olyan volt, mint egy látomás. Odaléptem hozzá, és megszólítottam: mi lesz veled később, ha már most így rísz. Hagyd, mondta az András Laci, ez itt a Tóth Tibi, a Kántor kutya halálának ötödik évfordulójára emlékezik. Esküszöm, más az anyját nem siratja úgy, mint ez az ember a kutyáját.”

Kántor 11 évig szolgált, 279 esetet derített fel. A Fertő-tónál lépett aknára, úgyhogy elaltatták. Szamos jegyzőkönyvekben kutatott Kántor történetei után, kutyakiképzőbe járt, és összebarátkozott Tóth Tiborral, azaz Csupatival. Az első kötet, a Kántor nyomoz 1970-ben jelent meg, a Kántor a nagyvárosban két évre rá. Az első rész egymillió példányban fogyott el. A regényt Berlinben négyszer nyomták újra, a Szovjetunióban háromszor, lefordították angolra, kazahra, falta a történeteket Svájc, Románia, Bulgária, Csehszlovákia. A prágai rádió 760 perces feldolgozást sugárzott folytatásokban, egy szlovák lap 12 részben közölte.

Grabarits Anna füzetbe gyűjtötte a korabeli kritikákat. Hazai és külföldi lapok sora zengi Kántor hőstetteit. Megsárgult lapon a gencsapáti József Attila Úttörőcsapat ír: „Nagyon szeretnénk megismerkedni a nálunk is népszerű Kántor nyomoz című könyv írójával, ezért kérjük, szíveskedjék eljönni hozzánk.” A Film-Színház-Muzsika és az RTV hasábjain pedig Madaras József és az egykori Kántor kölyke pózolnak. A filmsorozatot, amelyre csütörtök esténként milliók vártak, Szamos Rudolf írta, többször ismételték. Külföldön is népszerű volt. Túlságosan is.

„Amikor a németek vetíteni kezdték a televízióban a Rex felügyelőt, az elején néhány alapötletemre ráismertem. Plágiumért talán be is lehetett volna perelni őket. De már nincs hozzá kedvem” – mondta a Vas Népének. Kántor után Kincsem történetét is meg akarta írni.

Halála előtt pár héttel ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Az ötlet, a szív nem fogyott el, csak a levegő.