Kétfilléres abszurdok

Ha Szerényi Gábor karikaturista, író megválaszthatná, melyik korszakban éljen, ott ülne a New York Kávéházban Karinthyval, Kosztolányival. A pincér neki is tálcán hozná a „kutyanyelveket”. Így hívták azokat a kéziratlapokat, amelyeket a kávéházban ingyen szolgáltak fel az ott alkotó művészeknek.

Kutyanyelv a címe Szerényi blogjának is: ironikus költői szövegeit saját rajzaival illusztrálja.

Szerényi Gábor több műfajú ember. Mindenekelőtt képzőművésznek tartja magát. A sajtógrafika a kedvenc műfaja. A MÚOSZ Karikaturista Szakosztálya neki ítélte a 2015-ös év legjobb karikatúrájáért járó Kétfilléres-díjat. Az elnevezés arra is utal: ennyire becsülik meg nálunk a képi humor mestereit.

Szerényi Gábor dolgozószobájában mozdulni is alig lehet; rajzok, könyvek halmai között gyerekjátékok. A második házasságából két kisgyereke van. Hatvanon túl lett fiatal apuka.

A lakás családi öröksége, egykor itt lakott orvos nagybátyja, Szerényi József. Az unokaöcs imádott hozzá feljárni. Bácsikája latinul tanította, az ókori rómaiakról mesélt. „Ne feledje, kérem: kölcsönös megértés, bölcs belátás, nemes szív és méltóság” – magyarázta magázva a kisiskolás Gábornak, aki a „nyóckerből” járt át hozzá: szüleivel négyes társbérletben laktak a Népszínház utcában.

Édesapja, Szerényi Emil ötven is elmúlt, amikor Gábor 1953-ban megszületett. Szerényiék zsidó származásúak, Gábor édesapja könyvelő volt, 1944-ben már házas ember. Első családját – feleségét, gyerekeit – koncentrációs táborban meggyilkolták. A férj hazatért a munkaszolgálatból, de egyedül maradt. Csak sok évvel később volt képes újra kapcsolatot kötni. Szerelemházasságából született fiát – a holokausztban elpusztított fia emlékére – szintén Gábornak nevezte el.

A tragikus múlt ellenére a „második Gábor” nem lett megkeseredett. Sőt már kisfiúként ösztönösen megérezte: lelki bánat ellen a leghatásosabb gyógyszer a humor. A vidám, vagány srác tanulni ugyan nem nagyon akart, ám minden érdekelte. Főleg a művészetek. Fábri Zoltán 1969-ben forgatta A Pál utcai fiúkat. A gyerekszereplők közt volt Gábor is. Évekkel később a 25. Színház stúdiójának lett tagja.

– Jancsó Miklós és Hernádi Gyula is órákat adott nekünk. Egyszer verset kellett mondanom, közben Hernádi labdázott, Jancsó pedig riasztópisztollyal lövöldözött. Így edzettek, hogy bírjuk a színpadi feszültséget.

Ám a sok szövegtanuláshoz sem volt kedve, különben is jobban izgatta a képzőművészet.

Rajztehetségét édesapjától örökölte, aki fantasztikus karikatúrákat készített. Gábor úgy érezte, ebben a műfajban apja „verhetetlen”, jobb, ha ő inkább absztrakt képeket csinál. Aztán egyik osztálytársa szólt neki: mellettük a Vasas Művelődési Házban meztelen nőket lehet rajzolni. A kamasz fiúk özönlöttek oda. Ment Gábor is. Ám fantáziálgatásra nem jutott idő: az anatómiai rajzolás kötött szabályait oktatták nekik. Gábor leginkább azokat a feladatokat szerette, amikor egy modell karakterét néhány vonallal kellett megragadni. Szatirikus skiccei sikert arattak.

Majd hallotta egy barátjától: létezik egy újság, ahová bárki beviheti a rajzait, s ha tetszik, leközlik, fizetnek is érte. Ez volt az Élet és Irodalom. Gábor 1977-ben beállított oda. Amikor meglátta a képszerkesztőt, izgalmában az összes rajzát elejtette. Az ősz férfi mosolyogva segített a lapokat összeszedni. Nagy László volt, az ÉS rovatvezetője: a költőóriás nagyszerűen rajzolt is. Szigorú szerkesztő hírében állt, de Gábor rajzait azonnal lehozta, s onnantól rendszeresen megjelentek grafikái az ÉS-ben. Közben képregényeket küldött a párizsi Magyar Műhelynek is. Ott is nyitott kapukra talált.

Jelentkezett a Képzőművészeti Főiskola grafika szakára is. Túl volt az első rostán, amikor megismerkedett Erdély Miklóssal. Gábor otthagyta a felvételit: minek üldögéljen az iskolapadban, ha a hazai avantgárd legnagyobb mesterétől tanulhat? Erdély író, költő, képzőművész, filmrendező és filozófus volt, s új művészgenerációt indított el. Köztük Enyedi Ildikót, Ascher Tamást, Böröcz Andrást is.

Szerényi később sem végezte el a főiskolát: autodidakta művészként jegyzik ma is.

A hetvenes évek végén az EGIS Gyógyszergyár üzemi lapjához került. Korábban sok, politikai okokból margóra tett értelmiségit, írót befogadtak ott, például Örkény Istvánt is. Szerényi tizenkét évet töltött a lapnál. A rendszerváltás idején az Ifjúsági Magazin riportere lett. 1993-ban a Magyar Televízió új képzőművészeti műsoraihoz olyan riportereket kerestek, akik maguk is alkotnak. Felvették Szerényit is, aki aztán a kulturális híradóktól a fogyasztóvédelmi adásokig mindenben kipróbálta magát.

Persze a rajzolást nem hagyta abba. Az ÉS-nél Nagy László halála után Bán András műkritikus lett a képszerkesztő. Dolgozott a Magyar Nemzetnek is, és segített Szerényinek, hogy a grafikáit ott is publikálhassa. Miután Bán távozott az ÉS-től, képszerkesztőutódja válaszút elé állította Szerényit: vagy ők, vagy a Magyar Nemzet. Kezdődött a honi politikai hidegháború. Szerényi úgy érezte, szakmai színvonalát, világnézeti függetlenségét sokszor bizonyította már. Méltatlannak tartotta, hogy döntenie kell: dafke a Magyar Nemzethez igazolt, képszerkesztőnek nevezték ki.

Vajon egy grafikus megőrizheti politikai érintetlenségét a közéleti harcokban? Vagy azonosítják azzal a szellemiséggel, amit a lapja képvisel? Függetlenül a képeitől? Szerényi Gábor például soha nem rajzolt direkt politikai témákról, egyetlen politikusról sem készített gúnyrajzot. Amíg ő volt a képszerkesztő a Magyar Nemzetnél, csak a beküldött grafikák minőségét nézte.

– Kaptam olyan karikatúrát is, amelyen Demszky Gábor kutyaként kolbász után szaladt. Horn Gyulát pufajkás kutyának ábrázolták, Csurkát pedig vaddisznónak. Egyik képet sem jelentettem meg. A karikatúrának szerintem nem az a célja, hogy primitíven sértegessen.

Szerényi úgy száz lapnak rajzolt eddig. Jelenleg állandó szerződése a Magyar Idők kulturális hétvégi mellékleténél, a Lugasnál van.

– Ha olyan lapot keresnék, ahol mindig mindenkivel egyetértenék, sehol sem rajzolhatnék. A Lugasban színes karikatúrákat is csinálhatok.
Akadt régi baloldali barát, aki megtagadott vele minden kapcsolatot, mondván: „Átálltál az ellenséghez.”

Egymás morális megítélésében – mindkét politikai oldalon – sokszor könyörtelenek vagyunk.

Szerényi Gábor tagja a Magyarországi Roma Galéria Egyesületnek, noha nem titkolta el: ő másik kisebbséghez tartozik. Vári Zsolt festőművésszel minden nyáron alkotótábort szerveznek a hátrányos helyzetű roma fiataloknak. Emellett Gábor évek óta vezeti a Rádió Q-ban a Teremőr című képzőművészeti műsorát, ahol nagyon sok kortárs alkotónak ad bemutatkozási lehetőséget. Ingyen csinálja. A Kutyanyelv blogján rendszeresen ír és rajzol az itthoni dermesztő szegénységről.

A Kétfilléres-díjat tömegközlekedési sorozatának egyik alkotásával nyerte el. Még a nyolcvanas években kezdett metrón, villamoson, buszokon titokban skicceket készíteni utastársairól. Kis noteszban töltőtollal pár vonással megrajzolja a gyanútlan utasok arcvonásait. Egy BKV-járat remek gyakorlóterep a karikaturistának. A sorozat első darabjai még az ÉS-ben jelentek meg, most a Lugasban. A megkopott ruhák redői, az egyre szomorúbb arcok Magyarország szociotörténetét is megrajzolják. Szerényi képein a sötét tartalmakat vidám pasztellszínek ellensúlyozzák. Számára a karikatúra: képi abszurditás. A szöveges, vicces rajzocskák idegenek tőle.

Noha a karikatúra műfaján belül sokféle irányzat él, a szakma összetart. A közélet megosztottsága sem fordította egymás ellen az alkotókat. Szerényi összejár például Marabuval, aki a Népszabadságnál, illetve a HVG-nél rajzol, és Pápai Gáborral is, a Népszava grafikusával. Nem méricskélik egymást annak alapján, ki hova rajzol. Mindannyian tudják, a mai nyomtatott sajtóban annak is örülni kell, ha valahol két fillért ér egy rajz.