Kassától Kaliforniáig
Kassa egy az igazi városok közül. „Lelke van.” Olyan hely, mint Firenze, Oxford vagy Nürnberg. Ahol nemcsak lakni lehet, de élni is. Márai ide született, sokadíziglen ide gyökerezett, de szinte szakadatlanul elvándorolt. Elébb Pestre, aztán a húszas években Németországba és Párizsba, az ötvenesektől Itália és Amerika fogadta be. („Mindig nyugatra menj! És ne feledd soha, hogy keletről jöttél” – írta.) A budai Krisztinavárosban is a felvidéki hangulat marasztalta. (Addig, ameddig.) Kassa aztán vele élő szimbólummá vált, hiába próbálta meg önkéntes száműzetésében kedélyjavító praktikumra lecserélni a vidám és nyüzsgő Nápolyra vagy másra. Fix pontra, ahol meg lehet kapaszkodni, otthon lenni.
Kassához kötötték első emlékei, a család, a rokonok, az ősök. A város temetőjében itt fekszik a serfőző, a szappanfőző, a gyertyamártó, a kályhás és cserepes, hajdani iparosok, iparkodók. Elődök. A szász eredetű nagypolgári család (Grosschmid) is büszke rájuk, számon tartja őket.
Újra és újra megjelenik az emlékképekben a dóm és a híres cukrászda, a kassai korzó, amelynek volt egy úri oldala és egy cseléd-baka-szolgálólány része. Láthatók voltak itt még a premontrei atyák is, csakúgy, mint a város színházában, együtt élve, lélegezve a várossal.
„Beteges teher nekem Kassa” – vallja be egyik írásában Márai, aki végigvándorolván a világot, otthonra sehol sem lelt. De amikor haza-hazatért szülővárosába, ott is csak csalódás várta. Minden a helyén van, csak a gyerekkoromat nem találom – panaszolta. Kaliforniában lett öngyilkos.
Ebben a szép kiállítású (Gyomai Kner Nyomda) antológiában azok a válogatott idézetek olvashatók, amelyek így vagy úgy a szerelmetes szülővárosról beszélnek.
(Márai Sándor: Régi Kassa, álom. Mészáros Tibor tanulmányával. Helikon Kiadó.)
Erdélyi S. Gábor
