Jelmez nélkül

– Anyám a háború után a Gyarmat utcai filmlaborban helyezkedett el diszpécserként, mert közel volt Thököly úti lakásunkhoz – meséli Mária. – Kisiskolásként a filmlaborba jártunk ebédelni. Ha jók voltunk, beülhettünk a muszterszobába, ahol vágatlanul vetítették a jeleneteket, vagy hússzor egymás után. Ez volt életem nagy boldogsága. A másik, amikor az erkélyről nézhettük a május elsejei felvonulást. Különösen az élőképek érdekeltek, a berendezett szobák a teherautókon.

Mari nem szeretett tanulni, inkább kibámult az ablakon, vagy rajzolt a pad alatt. Naplójának hátulján listát vezetett a neki tetsző fiúkról. Aki mellé ikszet tett, ott csók is volt. Ötvenhat őszéről több beírás szerepel. Megtudom: egy orosz ágyú átlőtte az íróasztalát, a lakókkal együtt a pincébe költöztek, apja szerezte a kenyeret a háznak. Mari gyűjtötte az Igazság című lapot, amelyet később szülői parancsra el kellett égetnie. Novemberben pedig legszívesebben megmutatta volna a szétlőtt körutat Hruscsov elvtársnak. Az is nagyon elszomorította, hogy unokahúga Ausztráliába költözött.

Többször felvételizett a képzőművészeti gimnáziumba, de ott egyenletesen kellett satírozni, s neki ez valahogy nem ment. A Teleki Blankába járt aztán, meg Vén Emil bácsihoz (szül. Emilio Weisz), a KPVDSZ (Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezete) szabadiskolájába. Modell után alkottak, a posztimpresszionista festő mindig megmondta Marinak: hol rajzolta jól a fejet, hol nem. Az Iparművészeti Főiskolára azonnal bekerült.

Freskófestőként kezdett, majd törékenysége miatt átirányították jelmeztervező szakra. Schäffer Judit tanítványaként folytatta.

– Judit akkoriban a József Attila Színházban dolgozott, ezért az órákat gyakran a szomszédos presszóban tartotta. Érdeklődött: mit iszunk, gint vagy vodkát, majd rábökött egy-egy művünkre, s megkérdezte, milyen anyagból képzeltük el. Mi meg mondtuk, hogy selyemből vagy vászonból. Amúgy három évig reggeltől délig csak rajzoltunk, szakmai óránk nagyon kevés volt, varrni pedig egyáltalán nem tudtunk. Képzőművészek voltunk, akik ruhás embereket rajzoltak. Egyet viszont nagyon értettünk: a jelmez képileg jelen van a színpadon. A negyedik évben már színdarabot terveztünk.
A kispolgári zuglói lányból bohém, öntörvényű nő lett. Utolsó évben a Városligetnél béreltek műtermet, ahová öten-hatan jártak festeni. Az iskolából kilopták az asztalt meg a festőállványt, de volt, hogy csak Bartókot hallgattak. Vasárnap beszöktek a főiskolára mintázni. Az éjszaka a színházé volt.

A főiskolás lány konstruktivista szemlélettel érkezett a szakmába: igyekezett elvonatkoztatni a korabeliségtől. Eleinte apró pelenkaöltésekkel varrta fel a szoknyák alját, vagy csak kávét főzött. Első önálló munkája az Egy szerelem három éjszakája, majd a Figaró házassága következett.

Családi kapcsolat révén mehetett volna a filmgyárba, de ő a színházért rajongott, ezért inkább vidékre utazott. A hatvanas években Pécsett volt társulati tag, ott már minden darab jelmezét ő tervezte. Kislányának születése után vissza kellett térnie Pestre, s kipróbálta a filmet is: Egy óra múlva itt vagyok, Keménykalap és krumpliorr. Az Asszonyok mesélnek tévésorozatban Domján Editre és Váradi Hédire adott ruhát.

– A filmnél hiányoltam, hogy nem ment fel a függöny. Az operatőr azt láttatott, amit akart. Állandó munkám volt a nemzetközi osztályon is, ott a Magyarországon forgatott külföldi mozik jeleneteit öltöztettem. Egyszer a fertődi kastélynál kellett a környék parasztembereiből francia udvart faragnom egy Napóleon-filmben. Hatalmas statisztéria volt, és tikkasztó meleg. A francia udvar izzadt, s forgatás közben levetette ruháit, éjszaka nem győztem összeszedni a bokor alól a holmikat.
Mari a filmgyár mellett lejárt Kaposvárra, Szolnokra, de még Debrecenbe is. A cívisváros Hamletjét, Cserhalmi Györgyöt ő öltöztette. A rajzolást sem tudta feledni: könyveket illusztrált a Móra Kiadónak.

Kilenc év után döntött úgy, hogy végleg szakít a filmmel, s korábbi keresetének töredékéért Békéscsabára, majd a Miskolci Nemzeti Színházhoz szegődött. Csiszár Imre társulatát a legjobbak között tartották számon. Mari itt otthonra talált, legendás előadásokat tervezhetett: a Lila ákácot Igó Évával, vagy a Zojka lakását Bulgakovtól. Szőke István rendezőnek állandó munkatársa lett. Első közös munkájuk, Boris Vian Mindenkit megnyúzunk című darabja Pesten is kirobbanó sikert aratott.

– A jelmezesnek is alkalmazkodnia kell a rendezőhöz. Addig nem is érdemes elmenni a könyvtárba viseletet kutatni. Szőke Pista mindig azt mondta: ahhoz, hogy közel álljon hozzánk a történet, nem szabad a nagyszüleink ruhatáránál messzebbre nyúlni. Mindig azt kereste, ami a korstílusra emlékeztet, de valahogy ma is él, lehetséges viselet. Sokat szenvedtem, mert ezt nem mondta meg az elején, csak mindig efelé orientált. Térdnadrágot nem adhattam a színészekre a Danton halálában. Az utcalányokkal, a kórus ruháival is elégedetlen volt, ezért leválogattam vagy harminc ember ruhatárát, s áttettem száz évvel későbbre, az 1880-as évekre. Ez már jobb volt, de még erre is azt mondta, hogy nem elég, legyen olyan, mintha most lennénk a Rákóczi téren. Erre mondtam: még egy főpróba, és ufók lesznek a kurvák.
Ott kötött barátságot Huszárik Zoltánnal, aki akkoriban szintén Miskolcon rendezett.

– Jól megértettük egymást, örültem, hogy van kivel beszélgetnem.
A jelmezes és a díszlettervező általában magányos ember. De Huszárik is inkább képzőművész volt. A színházban érte a halál.

Az évek során Mari kétszer próbálkozott házassággal, a férjek mégis elmaradtak. A nyolcvanas évektől a színház mellett saját üzleti vállalkozásba fogott: kedves ruhaterveit kivitte a piacra. Kezdetben gézsálakat készített arany festőhengerrel, majd jöttek a múlt századfordulót idéző kollekciók s a népművészeti elemekkel árnyalt színpadias ruhák.

– Nem igazán értek a ruhákhoz, talán még ízlésem sincs. Addig kísérletezek az anyaggal, amíg színben, formában és díszítésben a legtökéletesebb nem lesz. Nem a divat a lényeg, hanem hogy olyan öltözéket alkossak, amely elkísérhet egy embert akár egész életében.
Mindig mondja: abbahagyja, nincs több színház, nincs több kézművesvásár. Nemrég a Karinthy Színháznak tervezett, a Hippolyt az ő jelmezeivel megy. Ruhái kelendőek, boltja máig nyitva.

Öt éve nem él egyedül. Rátalált a költő, újságíró Ferenc, Mari régi ismerőse. Csak negyven évig nem találkoztak. A lánykori naplóban az utolsó előtti a listán. Iksz is van mellette.