Ideglázban sínylődök, őrülten szenvedek – 1918 fekete karácsonya hírekben
„Vessünk egy búcsúpillantást a régóta ismert és megszokott színfoltokra, melyek Európa politikai térképét alkotják. Háborgó érzéssel búcsúzunk tőlük. Új alakulás készül a földabroszon: színfoltok megnövekedése, színek eltolódása. És merőben új színváltozatok is fognak esni a régiek közé, új országok születését, egykori birodalmak feltámadását jelezve” – írta a Vasárnapi Újság pontosan száz évvel ezelőtt, 1918 karácsonyán.
Zűrzavaros idők voltak. Október végén az Osztrák–Magyar Monarchia erői döntő vereséget szenvedtek az olasz fronton, felbomlott a sereg, az osztrákok kiléptek a szövetségből, megalakult Csehszlovákia, Budapesten kitört az őszirózsás forradalom. Az első világháborús magyar részvételért sokak által felelősnek tartott Tisza István miniszterelnököt fanatikusok meggyilkolták, Károlyi Mihály lett pár hónapra a kormányfő. Fegyverszünet volt érvényben, idehaza kikiáltották a köztársaságot. A Kossuth téren, a környező utcákban, de még a Szabadság téren is hömpölygött a tömeg. A villamos megállt, felmásztak a kocsikra, de még a gázlámpákra is az emberek. Cigányzenészek húzták a Marseillaise-t és a Szózatot. Az úri Magyarország végét ünnepelte a tömeg.
December 1-jén tartották a magyarországi románok gyulafehérvári nemzetgyűlését, ahol a küldöttek kinyilvánították, hogy Erdély, azaz 26 történelmi vármegye csatlakozzon a Román Királysághoz. Ugyanezen a napon 38 évesen meghalt Kaffka Margit. A Nyugatban Fenyő Miksa búcsúztatta: „Alig ismertem embert, kinél a pacifizmus annyira vérré vált volna, mint Kaffka Margitnál. Minden szava lázított. Csaknem gyűlölködő gyanakvással nézett mindenkire, aki itthon volt: valami olyasféle érzése lehetett, hogy ez a háború okait fűtött szobában fejtegető, higgadt gondolkozású úr csinálta a háborút, csak hogy neki ne kelljen a harctérre elmennie” – írta Fenyő Miksa a karácsony előtt megjelent nekrológban.
Az írónő kisfiával együtt abban a spanyolnáthajárványban halt meg, amely több embert pusztított el, mint az első világháború. Kosztolányi Dezső a temetőben ezt látta akkoriban: „Egymás mellett álltak a szegények koporsói. Olyan tolongás van a sírkertekben, mint különben az élelmiszeresboltok előtt. (…) Valaha, mint kisgyerek, térden állva mondtam a pap után a litániát: A háborútól és a dögvésztől ments meg, Uram, minket. A háború és a dögvész azóta sem vált el képzeletemben, akkor se, mikor mások ódákat írtak a dögvészhez, és mosolyogva beszéltek a háborúról.”
Az Ujság szó szerint közölte a kormány nemzethez intézett karácsonyi üzenetét, amelyet maga Károlyi Mihály jegyzett: „Az ország helyzete komoly. Nem mondhatok róla sok biztatót. De én rendületlenül hiszek a nemzet jövőjében, hiszek a pacifisztikus és szociális tartalommal telített demokratikus politika teljes győzelmében. Nem lehet az, hogy a Nyugat nagy népei ráerőszakolják egy szabad nemzetre a breszt-litovszki béke mását. Hiszek a jobb belátás, a wilsoni elvek diadalában.”
Károlyi arra a Woodrow Wilson amerikai elnökre utalt, aki 14 pontot fogalmazott meg az igazságos béke érdekében. Azt akarta, hogy minden békeszerződés nyilvános legyen, ne legyenek titkos paktumok, szabad legyen a tengeri hajózás, szüntessék meg a kereskedelmi korlátozásokat. Az elnök egyik pontja Ausztria–Magyarország számára garantálta volna „az autonóm fejlődés szabadabb lehetőségét”.
A lapok bíztak Wilsonban, és közben mintha „drámai vezércikk-versenyben” vettek volna részt. Az Est cikkírója így fakadt ki: „Fekete karácsony, fekete. Az a gyenge hó, ami most leesett, csatak sár lett a lábunk alatt, feláztatja a beteges népnek a rossz cipőit. Az a fehér reménység a mi szívünkre hullott, az hogy eltelvén az istentelen háború a békességnek öröme, gyógyulása jő reánk, az a reménység a csalódásnak fekete sarába fulladt belé. Fekete karácsony, de milyen fekete! Fekete gond, fekete gyász, fekete hidegség, fekete dühök a lelkekben.”
A Pesti Napló vezércikkírója így írt: „Komor, fájdalmas, kétségbeesett a hangulat az országban. A háborúnak vége, mégis minden nap úgy hat reánk, mint egy vesztett csata. A háborúnak vége, de az entente fegyverei nem pihennek. Mindennap egy új, becses magyar várost foglalnak el, másikat tűzik ki legközelebbi hódításuk célpontjának. Elfogy, elsorvad az ország. Csehek és románok minden nap nagyobb és nagyobb darabot vágnak ki területünkből, a fegyverszüneti szerződés maholnap értéktelen irkafirka, amely a győzőt nem köti, a legyőzöttnek pedig még csak panaszkodásra vagy felszólamlásra sem ad jogot. Senki sincs biztonságban.”
Ez így is volt, hiszen akkoriban – mint a Pesti Napló írta – a háború forgataga rengeteg veszélyes, kétes egzisztenciát, átutazó katonát sodort a fővárosba, akik nem válogattak az eszközökben, hogy elvegyék a másét. 1918 novemberében és decemberében négyszázezer magyar és egymillió más nemzetiségű katona érkezett Budapestre. Többségük a pályaudvarokon várakozott a vonatokra, hogy hazautazhasson.
„Bizonyos, hogy a mai állapotok kétségbe ejtők. Családok este nem mernek kimozdulni, munkások csak úgy, mint polgárok, alig mernek hazamenni, mert nem tudják, hol rohanja meg a leskelődő bitang. Egy hét előtt egy gróf, néhány nap előtt egy kúriai bíró terített le egy útonállót. (…) Jól tették, mindenki úgy védekezik, ahogy tud” – írta az egyik újságíró.
Volt, hogy élelemért koldultak, aztán ékszert raboltak a háborúból hazatérő katonák. Egyik „veterán baka” letartóztatott lányokat akart kiszabadítani a rendőrség egyik épületéből. Összevitatkozott az ott posztoló rendőr szakaszvezetővel, és addig hadonászott a kezében tartott kézigránáttal, amíg mindketten felrobbantak.
A Rákóczi úton szabályos western pisztolypárbaj zajlott le december 26-án, csütörtökön éjjel. Italozással kezdődött, ami után egy tengerész hadapród és egy harminckettes zászlós összeszólalkozott. Utóbbi fegyvert rántott, és lelőtte vitapartnerét. Nagy tömeg verődött össze, valaki ismét revolvert rántott, és a környező házak ablakából is lövöldözni kezdtek. Megjelentek a rendőrök, golyózápor fogadta őket. Éjfélkor ostromállapot alakult ki a Rákóczi úton. Az Emke kávéház előtt gépfegyvert állítottak fel, és a Keleti pályaudvar felé fordították a csövét. Jöttek a lovas rendőrök. Az este mérlege: két halott, hat sebesült.
Akkoriban a Nemzeti Színházban a Bagatelle-t adták, a francia Paul Hervieu darabját, Bajor Gizivel, aki „a szerelem szenzációjára vágyó mondaine asszonyt játszotta”. A nagyszerű író és kritikus Szini Gyula fogalmazott így, de írás közben az ablakon is kitekintett: „Francia selymek suhogása, kifogástalan frakkok íves lendülete, előkelőség, mérséklet és ízlés a legléhább beszélgetés tónusában is: mindez milyen keserű, milyen torz ellentétben van a komor, nyers idővel, ami odakinn az utcán decemberiesen borong és forrong.”
A nagy borongásban – bár nem volt rá okuk – nevetni is szerettek volna az emberek. Bródy Sándor író Az Estben Lakatos László újságíró Férjek és feleségek komédiáját méltatta. Bevallotta, hogy Lakatos korábbi darabjait nem szerette, de ezt nagyon. Csortos Gyula és Gombaszögi Frida játszották a főbb szerepeket. A hősnőnek „fehér mája van, több a fantáziája és gazdagabb az idegélete a rendesnél. De azért nem rossz asszony. Végre, egy nem rossz nő! Még a kacérságának is jó az illata” – lelkendezett Bródy.
Sokakat nem érdekelt a románok előretörése, az erdélyi városok fokozatos elvesztése, a családi ügyek előbbre valók voltak. A levelezési rovatban ezt olvastuk: „Ma egész nap a naptárt nézem és emlékezem, őszinte gratulációimat küldöm neked. Apával tegnap telefonon beszéltem. Tőled három napja egy sort sem kaptam, nem tudom miért. Írj, kérlek. Sokszor csókol Imre.” Hogy mi történt Imrével, mit beszélt az apjával telefonon, és miért nem hívta fel a címzettet, nem tudni. Ahogy azt sem, ez a röpke üzenet miért tartozott az újság közönségére.
Amikor a szerbek megszállták a Muraközt, valaki névtelenül írt a Pesti Naplón keresztül az ő Rózsikájának: „Találkozásunk óta ideglázban sínylődök, őrülten szenvedek, belepusztulok. Imádom!” Vajon tudta-e a feladó, hogy a József körúton Dr. Mitzger vérgyógyító és idegerősítő intézete működött? Ideglázára ott biztosan gyógyírt talált volna. Ha forgatta akkoriban a Pesti Hírlapot, ott megtalálhatta a nyugtató hatású hirdetést.
De azt is olvashatta volna, hogy a Rákóczi úti Papírárugyár azt közölte vásárlóival, hogy a „folytonos gyártási zavarok és a nyersanyag nehéz beszerzése folytán” kétséges, hogy a következő szezonban lesz-e egyáltalán szőlőkötöző anyag. A gyár kitűnő raffiapótló papírzsinegét ajánlotta fel cserébe. Hősszerelmesünket ez biztosan hidegen hagyta, papírzsineggel biztosan nem tudta volna magához kötni imádott Rózsikáját.
Miközben csendesedtek a frontok, a fővárosban egy másik háború kezdett kibontakozni: a borbély- és fodrászsegédek szakszervezete elhatározta, hogy harcot indít a mesterek ellen. Az Ujság arról tudósított, hogy a szakik – meglehetősen titokzatosan – kijelentették, még nem tudják, hogy a harc formája milyen lesz, mert erről a segédek taggyűlése határoz. De a követeléseik kemények voltak: teljes vasárnapi munkaszünet, ami kiterjed a női fodrászokra, manikűrtermekre, a fürdők, klubok, kávéházak fodrászaira. Továbbá a borravalórendszer eltörlését akarták, és azt, hogy amit a tulaj kap, annak húsz százaléka a kiszolgáló segédé legyen. Budapesten akkor egy „egész hadsereg” dolgozott segédként, körülbelül kétezer ember.
És mi mással zárulhatott volna az 1918-as év, mint harccal? Szilveszter éjjel a Margit körúti fogházban harminc rab kifeszítette a zárkáját, leszaladt a földszintre, összecsapott az őrökkel. Az Estnek dr. Dietz Károly főkapitány arról beszélt, hogy lövöldözés bontakozott ki, melynek következtében furcsamód senki sem sérült meg. A rabokat szépen egyesével visszaterelték a cellájukba.
Közben kint, éjfélkor a budapesti külterületi utcákon a hazatért katonák lövöldözni kezdtek a levegőbe. A főkapitány szerint így akarták örömüket kifejezni, hogy megérték az új esztendőt. A puskaropogástól bő fél óráig rettegett a háborúból ocsúdó város. / Pungor András
