Hitler feje – Miért hazudott Sztálin?

2019. június 22. 20:30 - szerző: Szénási Sándor

Egy francia–orosz szerzőpáros arra vállalkozott, hogy eldönti a több évtizedes vitát, valóban Moszkvában őrzik-e a Führer földi maradványait. De miért kérdés ez egyáltalán? Jean-Christophe Brisard újságíró és terrorizmus-szakértő és társa, Lana Parshina írt könyvet a nyomozásukról Hitler halála – A KGB titkos anyagai címmel.

Ha egy igazán kívülálló, mondjuk a tőlünk 8,6 fényévre működő Szíriusz csillag fénylakója szempontjából nézzük, az alábbi történet szinte hihetetlen. Az emberiség egyik leghatékonyabb tömeggyilkosa bukása pillanatában a feleségével együtt öngyilkosságot követ el, testüket elégetik, de a sietségben rosszul, és a maradványokra a következő több mint nyolcvan évben a törzsi fétisek, illetve a középkori szent ereklyék sorsa vár, bár igaz, fordítva. Az előbbieket mutogatták, a hitleri csontokat viszont dugdosták, hazudoztak róluk, nagyhatalmi presztízsharcok martaléka lett. Mára néhány koponyadarabkáról és egy állkapocstöredékről beszélünk, teljesen érdektelenek.

Így gondolja a szegény naiv fénylakó.

Adolf Hitler és Eva Braun, aki egy nappal korábban lett a vezér felesége, 1945. április 30-án végzett magával, a szovjet csapatok május 2-án vonultak be Berlinbe, és rögtön a Führert keresték, ám egy darabig nem akadtak a nyomára. Ezért is terjedt el, hogy elmenekült, sőt ez a hit az égett csontok kiásása után is megmaradt. Nem véletlenül, mert bár a megmaradt orvosi fogkép alapján majdnem bizonyos volt a testek kiléte, maga Sztálin etette a szövetségeseit azzal, hogy Hitler egy tengeralattjáróval Argentínába szökött, esetleg Japánba, Svájcba, de a Déli-sark is szóba jöhet. Az amerikaiak és a britek, akik maguk is tiszta erőből nyomoztak, egy szovjet tiszt elszólásából már tudták az igazat, de sokra nem mentek vele. Berlin a szovjetek zsákmánya volt, az is, amit ott ástak ki.

De mire volt jó ez az egész? Miért hazudott Sztálin?

A könyvből leszűrhető, hogy a rendszer alapvető anakronizmusairól, középkoriasságáról van szó, voltaképpen a bebalzsamozott Lenin ellenpárjáról. Az örökké élő Vlagyimir Iljics a rendszer múlhatatlanságát biztosította mágikusan, Hitler égett, oszló holtteste viszont a nácik fölötti győzelemben játszott szovjet főszerep jelképe volt. A koponya birtoklása bizonyította, hogy a társadalmi rendszerek versenyében kinek áll a zászló. Az önkényuralmi szimbólumok imádatában élő Sztálin azonban félt egy általa elképzelt szövetségesi osztozkodástól, úgy képzelte, ha Truman elnök elviszi a fél Hitlert, elviszi a fél dicsőséget is. Ezért is okozott még 2009-ben is óriási konsternációt egy amerikai dokumentumfilm, amelyben Nick Bellantoni, a Connecticuti Egyetem professzora közölte, hogy a maradványok egy negyven év alatti emberhez tartoznak, aki ráadásul nő.

Fake skull.

A szovjetből ekkorra már orosszá visszavedlett Moszkva elképedt a Nyugat aljasságán, hiszen biztos volt abban, hogy a filmet minimum a CIA rendelte meg a régi céllal: lekicsinyelni a sztálini birodalom világháborús szerepét. Hiszen ha a fogak és a koponyatöredék pont annyira Hitleré, mint amennyire a barguzini asszony csontváza Petőfi Sándoré, akkor nemcsak az impérium semmisült meg Gorbacsov után, de a nácik elleni áldozathozatal emléke is. Ez ugyan, vélné a szíriuszi fénylakó, merő ostobaság, de mit ért ő ehhez?

Ám a történetben több is van. A Putyin-korszak újjáéledő Nyugat-ellenessége praktikusan Amerika-ellenességet jelent, illetve azt a bonyolult, a csodálat, az irigység, az utálat és a félelem elemeit összezagyváló komplexust, ami már Sztálint is rabul ejtette. Technológiát jórészt Amerikától volt érdemes lopni, mint ahogy a Hét nővér nevű magasház-együttest is az Empire State Building ihlette. Vitatkozni, egyezkedni vagy harcolni csak Amerikával érdemes, a világ többi része igazából nem számít. Bellantoni állítása csak ebben a kontextusban érdekes, egy sienai olasz véleményére senki sem figyelt volna.

A megégett holttesteket 1945 után egy évig vizsgálták, majd eltemették a Berlintől hatvan kilométerre nyugatra fekvő Rathenow település mellett. A hivatalos szovjet verzió még ekkor is eltűnt személynek tartja a Führert. De jön Abakumov.

Ahogy a szovjet hadsereg egyre nyugatabbra tört előre, Sztálin egyre inkább aggódni kezdett a tábornokok növekvő önállósága miatt, ezért is 1943-ban az NKVD három alosztályából létrehozta a Szmers nevű, a Vörös Hadseregen belüli kémtevékenységet is üldöző, a tisztikart is szemmel tartó szervezetet, amelynek vezetője, Viktor Abakumov csak Sztálinnak jelentett, így gyakorlatilag függetlenedett Berijától, az NKVD parancsnokától. A kettejük közti hatalmi harc gyorsan ki is tört, és éppen a Hitler-maradványok birtoklása kapcsán.

1946 februárjában Abakumov, aki már állambiztonsági miniszter, exhumáltatja a testeket, elviteti Magdeburgba, és egy olyan ház udvarán temetteti el, amelyben a Szmers egyik bázisa van. Övé a Gonosz feje, a belügy nem vizsgálódhat többé. Berija szerint ugyanis Hitler főbe lőtte magát, Abakumov viszont kitart a mérgezés mellett, mert tudja, hogy Sztálinnak a gyáva Führer képe jobban tetszik. Egy férfi golyót ereszt magába, nem ciánkapszulával vacakol.

Berija küzd. A kezében van Otto Günsche, Hitler személyi segédtisztje, és Heinz Linge, Hitler inasa is. Mind a ketten azt vallják, hogy Hitler agyonlőtte magát, a felesége vett be ciánt, mert nem akart szétlőtt fejjel szerepelni a fényképeken. Berija úgy vélte, ha meggyőzi Sztálint arról, hogy Abakumov téved, vagyis alkalmatlan, a miniszter elveszítheti a fejét, ő viszont megkapja Hitlerét. A meccs végül úgy dől el, hogy Beriját 1953-ban, Sztálin halála után kivégzik, Abakumovot pedig egy év múlva lövik agyon, hogy miért, nem érdekes, egy diktatúrában egyébként bármiért.

A testeket végül 1970-ben semmisítik meg, a koponyacsontok, az állkapocsdarab, Hitler bunkerbeli pamlagjának véres falába, egy mundér, naplók, ilyen-olyan iratok viszont szétszóródnak a hadsereg, a titkosszolgálatok és az államapparátus különböző hivatalai között, kinek mit sikerül megkaparintani az antiereklyék közül. Ez a patthelyzet ma is fennáll.

Moszkva még ekkor is tagadja, hogy a csontok nála vannak. Később a helyzet megváltozik, 2000-ben kiállításon is meg lehetett tekinteni a maradványokat, amelyekről DNS soha nem készült, igaz, a testekről sem közöltek fotókat.

Hitler hamvai ezek, vagy sem?

Elnézést, hogy a könyv szerzőinek harcát azért, hogy Hitler maradványait megnézhessék, dokumentálhassák és egy francia szakértővel megvizsgálhassák, csak most hozzuk szóba, de hát az előzmények hosszadalmasak, a tanulság számos. Tény: egy francia és egy orosz-amerikai újságíró évek hosszú küzdelme után eljut odáig, hogy Moszkvába vihesse dr. Philippe Charlier igazságügyi antropológust, akivel azért az oroszok persze közlik, hogy pozitív eredményt várnak: Hitler itt van, az övék.

És valóban: a híres Charlier doktor a koponyacsonkokról nem tudja eldönteni, kié, a fogazatot illetően azonban azt állítja, hogy Nick Bellantoni professzor biztosan tévedett, nőről szó sincs, a fogászati minták, a tanúvallomások, a pamlagon talált vérnyomok, na meg egy, a csontmintáról levált és véletlenül (?) Párizsba vitt darabka mikroszkópos vizsgálata a moszkvai állításnak kedvez.

Mondhatni, hosszú évek után kimondták azt, amit az oroszok a totális tagadás után mindig is hajtogattak. A legyőzött Führer darabjai floppysdobozokban ott vannak Moszkva-szerte szekrényekben, széfekben, fiókokban. Senki sem veszi őket elő, nem nézik, nem mutogatják, nem csinálnak velük semmit. Az ottlétük a lényeg. A bizonyíték arra, hogy Oroszországnak jár az első hely, a tengernyi szenvedés után a legnagyobb győző fájdalmas dicsősége. A múlt ellophatatlan, átírhatatlan.

Természetesen.