Hazátlan falu
Ez bizony nem a mi romantikus-giccses, madárdalos, akáclombos falunk képe. Itt minden mondat szikáran koppan. És pontos. Nincs elkenve, elszenvelegve, eldrámázva semmi. A falu flórája, faunája hiteles, legfeljebb a misztikus szereplők lépik túl a természetrajzi kereteket. Így az almafa, amely éjjelente maga zabálja fel a termését, s ezért a plébános büntetésül „elevenen felégetteti”, hiszen Ádám-Éváékat is az almafa vitte bűnbe. És itt huhog a bagoly, amely a halálra ítélt halandók portájára száll.
Nemcsak a pontos adatolástól, s nemcsak a vicinális misztikumtól sűrűsödik meg a különben rövid fejezetek adta történet. Hozzájárul az is, hogy minden megszemélyesül. A szél, az éjszaka, a kövér hold, a faluszélen „hasaló szürkület”. Ember, környezet összeér.
József Attilával szólva: „Az egész emberi világ itt készül.”
Megismerjük az özvegynek a történetét, aki gyászában a hegyen odafagyott a kökénybokorhoz. A bíróét, aki tehetetlenségein úgy lépett túl, hogy jól megverte a feleségét. Az istállószagú fejőnők, nehéz csontú, repedt sarkú, szögletes feleségek, részeges éjjeliőrök világa modernizálódik és traumatizálódik, amikor a kivándorló-útlevélért a család lányának le kell feküdnie a milicistával s a születési anyakönyvi kivonatért a pappal, aki a nagy igénybevétel miatt már be is állíttatott egy vaságyat a sekrestyébe.
Mindennek a hátterében pedig ott a régmúlt világháború, amely után a romániai Bánság falvainak svábjait Oroszországban, szibériai lágerekben fenyítették. Csak kurválkodással, kegyetlenséggel, kapaszkodással lehetett túlélni. És a hazatértek most – Ceauşescu Romániájából Németországba készülődvén – kénytelenek újrakezdeni a csomagolást.
Főhősünk, Windisch tudja, hogy a lelakatolt kápolnában ott áll magányosan Szent Antal szobra, és egy barna könyvet tart a kezében. Éppen olyat, mint egy útlevél.
(Herta Müller: Fácán az ember, semmi több. Fordította Karácsonyi Noémi. Kiadta a Cartaphilus.)
Erdélyi S. Gábor
