Halálosan komoly játék - Koltai Róbert a szenvedélyek ártalmairól és szépségeiről

2020. június 20. 13:15 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Minden idők egyik legsikeresebb magyar filmjében, a Sose halunk meg címűben a saját nagybátyját, Gyuszi bácsit alakította, és ő is rendezte a filmet. Akárcsak a Csocsót, a Szambát vagy a Világszámot. Filmjeit csak a mozikban több mint kétmillióan látták. Egyik alapítója volt a legendás kaposvári társulatnak, de már régóta szabadúszó. A színész-rendezőt nemrég a Halhatatlanok Társulatának tagjává választották.

Ha valaki elsétál majd száz év múlva a Nagymező utcába, és megtalálja az ön lábnyomát a „halhatatlan” művészeké közt, minek örülne? Mi jusson eszébe Koltai Róbertről?

Azt venném szívesen, ha egy pillanatra meghatódna, és aztán nagyot nevetne. Nekem mindig az volt a legfontosabb, hogy így vagy úgy megérintsem a közönséget. A színház számomra a nagy csendek, a nevetés és a sírás ötvözete. Az édesapám a Csepel focicsapatának technikai vezetője volt, tőle tanultam azt is, hogy mennyire fontos a csapat. A saját hivatásomban is jobban érzem magam csapatban, mint egyéni játékosként, még akkor is, ha már hosszú ideje az önálló estektől sem ijedek meg.

A Halhatatlanok Társulatának örökös tagságát a közönség szavazatai alapján nyerte el. Az hiszem, ez a Kossuth-díjnál is többet jelenthet önnek.

Kossuth-díjra többször felterjesztettek, de valahogy mindig lecsúsztam róla. Nem is ragoznám. Viszont a „halhatatlanokra” komoly szakmai grémium jelölt művészeket, akikre a közönség szavazhatott. Amit tőlük kapok, az nekem tényleg sokkal többet ér bárminél. Mindig játszottam komédiákat és drámákat, és játszom ma is. Remélem, ősztől újra műsorra tűzik a Batang felé című darabot, amelyben egy demenciával küzdő öregembert alakítok. A rendezővel, Gaál Ildikóval Demencia kisfilmek címmel rövid spotokat is forgattunk a témáról.

Fotó: Lakos Gabor

Mi kell ahhoz, hogy a közönség nagyon szeressen egy színészt?

Talán az, hogy érezze, a színész is szereti őt, és szüksége van rá. Többször előfordult, hogy a rendezők ki voltak borulva tőlem, mert a bemutató előtt pár nappal még küszködtem a szöveggel és a szerepemmel. Egyszer az egyik rendező dühösen megkérdezte tőlem: „Te miben reménykedsz?” Az üres nézőtérre mutattam: „Bennük bízom.” „Kikben?” „Hát a közönségben.” Én tőlük kapom a legtöbb impulzust, a puszta jelenlétük is rengeteget segít.

Gyakran alakít imádnivaló kisembereket. Nem tudom elképzelni hidegvérű gonoszok szerepkörében.

Akkor nem látta például a Mario és varázslót, amelyet Lukáts Andor rendezett a kaposvári színház stúdiójában. Én voltam Cipolla, és mindenki azt kérdezte tőlünk, hogy merjük Latinovits Zoltán ördögien varázslatos alakítása után újrajátszani ezt a darabot. Az előadásnak végül nagyon jó visszhangja volt, Sándor György például azt írta róla: megvan a vonzása annak is, ha Cipollát egy kedves, közülünk való ember játssza. De voltam én már III. Richárd is még a főiskolán. Színészként az a feladatom, hogy megtaláljam a helyzetnek megfelelő legtökéletesebb megoldást. Telibe találjam a szerepet. Apukám, aki élt-halt a fociért, ezt úgy mondta: „Kisapám, nem a szöveg számít, hanem a löveg.” Én nagyon sok mindent köszönhetek neki.

Mi mindent kapott az édesapjától?

Tőle örököltem az örök optimista természetemet. Egyszer, amikor gyerekkoromban eltörtem a bal lábamat, kétségbeesve hívtam őt. Meghallgatott, és azt kérdezte: „De ugye a másik lábad tip-top maradt?” A rossz dolgokban is a jót próbálta megtalálni. Szomorú bohóc szeretett volna lenni, de csak négy elemit végezhetett. Csodálatosan mondott verseket, és autodidakta módon is hihetetlenül művelt volt. Olyan verseket tudott, amelyekről az irodalmárok se nagyon hallottak. A saját estjeimet mostanában azzal kezdem, hogy tegye fel a kezét, aki ismeri Petőfi Sándor: Péter bátya című versét, de még soha senki nem jelentkezett. Pedig szerintem ez Petőfi egyik legszebb verse, amelyet csak az én apukám ismert, nem tudom, honnan, és én csupán továbbadom a közönségnek.

Fotó: Lakos Gabor

A pályáján gyakran a kudarcokból születtek a legjobb dolgok, vesztes helyzetekből a legnagyobb sikerek. Mi lehet ennek az oka?

Nincs mindenre magyarázat. Engem nem vettek fel elsőre a színművészetire, Gáti József – későbbi beszédtanárom a főiskolán – már az első rostán kihajított. Utólag azt gondolom, nagy szerencsémre, mert így kerülhettem két év múlva Pártos Géza osztályába, aki zseniális tanár volt. Közben felvettek a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára, ami nemigen érdekelt, meg is buktam statisztikából. Apám pedig, mint egy hadvezér, döntött: „Na jó, nem bánom! Próbáld meg újra a színművészetit!” És másodjára, 1964-ben sikerült is. Ha nem húznak meg statisztikából, valószínűleg ma egy harmadosztályú szállodában lennék üzletvezető-helyettes. Óriási szerencsém az is, hogy már főiskolásként együtt dolgozhattam Zsámbéki Gáborral, aki a párhuzamos rendezői osztályba járt. Együtt szerződtünk diploma után a kaposvári színházhoz. Akkoriban az volt az ország egyik legrosszabb színháza. Amikor az ottani illetékes igazgató elvtárs eljött megnézni minket az Ódry Színpadon, mindenki bemászott a pincében lévő kazánházba, csak ne kelljen Kaposvárra kerülni. De mi Zsámbékival mégis odamentünk, és a kezdő csapatunkban benne volt Tímár Éva, Csikós Gábor, Pogány Judit és még néhányan. A semmiből hoztunk létre ott valami újat. Amikor híre ment a szakmában, hogy Kaposvárott elkezdődött valami, jöttek a többiek is: Molnár Piroska, aki az osztálytársam volt, Vajda László, Csákányi Eszter, Máté Gábor, Lukáts Andor, Bezerédi Zoltán, Básti Juli. Zsámbéki érdeme az is, hogy olyan kitűnő rendezőket hívott oda, mint Ascher Tamás és Ács János.

Kaposvárból aztán színháztörténeti legenda lett…

Pedig főleg kezdetben akadtak bukásaink is, előfordult, hogy a színpadon többen voltunk, mint a nézőtéren. Viszont pár évvel később, amikor vendégjátékra érkeztünk a Vígszínházba, hogy bemutassuk Ascher Tamás rendezésében az Állami áruházat, akkora tömeg várt minket, hogy lovas rendőröknek kellett távol tartani az embereket a színháztól. Ezt nevezték vígszínházi csatának. Így is egy csomóan bejutottak az épületbe, a zenekari árokból másztak ki a nézőtérre, és az előadás végén húsz percig tartott a vastaps. Én nem játszottam abban az előadásban, de ott voltam a Vígszínházban, irigykedve és persze boldogan néztem a kollégáim sikerét.

1993-ban jött el végleg Kaposvárról, azóta szabadúszó. Miért? Mindenhol a régi társulat szellemiségét keresi, de sehol nem találja?

Azóta vagyok szabadúszó, amióta megrendeztem a Sose halunk meget. A filmnek vidéki bemutatókat szerveztek, és el akartam kísérni a filmemet a közönségtalálkozókra. Amikor Ascher Tamás, életem rendezője felajánlott egy főszerepet a kaposvári színházban, nemet mondtam. Megsértődtek rám, Tamással húsz évig nem beszéltünk. Ezért is esett olyan jól, amikor megtudtam, hogy négy éve ő ajánlott be engem a Katona József Színházba, Haumann Péter helyére, a Mi kis osztályunk előadásába. Az első játékfilmemmel bejártuk Európát és Amerikát, és aztán újabb filmek születtek. Összesen harminc évet töltöttem Kaposvárott, és utána jólesett, hogy sok színházban vendégeskedhetek. Nemcsak kerestem a csapatot, hanem mindenhol próbáltam is kialakítani. Kaposvár szellemiségét szerettem volna vinni mindenhová. Mielőtt a koronavírus-járvány kitört, tizennégy darabban játszottam.

Fotó: Lakos Gabor

Ráadásul az ország különböző pontjain, ősztől például Zalaegerszegen kezdik próbálni a Sose halunk meg musicalváltozatát. Ennyi munka egy húszévesnek is sok lenne. Hogy bírja szuflával?

Annyi szeretet kapok mindenhol a közönségtől, a kollégáktól, ami feltölt, és rengeteg erőt ad. A pedagógiai szenvedélyemet is kiélhetem, imádok fiatalokkal együtt játszani.

Sosem titkolta korábbi játékszenvedélyét, lóversenyezett és kaszinózott. De aztán leszokott róluk. A játékszenvedélyét most már csak a színházban éli ki?

Én csodálkozom a legjobban, hogy fel tudtam hagyni a lóversennyel és a kártyával, és már nyolc éve teljesen absztinens vagyok. A függőségekre nincs logikus válasz, ahogy arra sem, hogy mennyit veszítettem, és miért kockáztattam az életemet. A nagyobb baj, hogy a családomat is kockáztattam, és ez védhetetlen. Aztán egyszer csak… Megláttam magamat kívülről, ahogy egy kaszinóban ülök rossz minőségű emberek közt a füstben, amit amúgy is utálok. Úgy éreztem, nem lehet, hogy én csak ennyit érek, és így éljem le az egész életemet. Amikor az ember játszik, azt hiszi, legyőzi az elemeket, mert az nem létezik, hogy mindig pechem legyen, és én legyek az örök vesztes. A szenvedélybetegség helyett nekem a színház maradt, ez a halálosan komoly játék. Ülök a tájbuszban, amiről sok jót nem lehet elmondani, és közben arra gondolok, milyen jó, hogy mehetek mondjuk Hajdúböszörménybe, és milyen helyesek azok az emberek, akikkel együtt játszhatok. Ez egy mámorítóan szép szakma, ha jó partnereim vannak. És nekem azok vannak.

Legutóbb azt nyilatkozta nekünk: nem képes gyűlölködni. Rosszul viselheti akkor a mai magyar közéletet, s azt is, ami kultúrharc címén zajlik.

Nagyon rosszul bírom, de most éppen attól vagyok mérhetetlenül kiakadva, ahogy nekimentek a színművészeti egyetemnek és tönkre akarják tenni. Amikor én végeztem ott, ötvenkét éve, még főiskola volt. Két éve aranydiplomás színész vagyok, és felháborodva figyelem, mit művelnek ezzel a 157 éves intézménnyel. Soroljam fel azokat a nagyszerű művészeket, akik ott végeztek, és boldogabbá tették az országot? A színművészeti eddig minden történelmi vihart túlélt, és most azt látom, hogy degenerált szerencsétlenek, akiket a minisztérium odarendelt, ócsárolják azt a fantasztikus helyet. Egykori tanárom, Pártos Géza nevében is visszautasítom ezt, gyalázatosnak tartom! Ugye, hogy nem vagyok én mindig olyan kedves?!

A színművészeti akkor került célkeresztbe, amikor az egyik tanára, Gothár Péter zaklatási ügybe keveredett, és a kulturális vezetés züllött, balliberális tűzfészeknek minősítette az egyetemet is.

Ezek durva szavak, és ami történt, komoly dolog, de még ebben az esetben sem lehet az egész társulatot elítélni, és nonszensz politikailag hamisan minősíteni egy egyetemet. Amúgy pedig a liberális azt jelenti, hogy szabad. A művészeti képzésnek ez az alapja. Mi ezzel a baj? A jelenlegi kormánypárt is liberálisként indult. Azért, mert ma már mást gondolnak a világról, nem kellene gyalázni azt az eszmét, amelyben fiatalon maguk is hittek, és aminek köszönhetik az egész politikai pályájukat. Abban, ami manapság a kultúrában történik, többnyire a mérhetetlen tehetségtelenség mutatkozik meg. Olyan emberek döntenek a színművészetiről és a színházak sorsáról, akik be sem teszik a lábukat olyan színházba, amely nem az ő muzsikájukat húzza.

Családok estek szét, barátságok mentek tönkre nálunk a politika miatt. Ön azonban megőrizte kapcsolatait a másféle világnézetű barátaival is, például Sándor Györggyel vagy Gáspár Sándorral. Hogy csinálja?

Soha nem voltam tagja semmilyen pártnak, és az emberi kapcsolatok valójában nem azon múlnak, hogy ki melyik párthoz vonzódik. Az azonos oldalon álló barátok is halálosan összeveszhetnek apróságokon. Sándor Gyurit évtizedek óta ismerem, ő nevezett egyszer az öccsének, és én elfogadtam őt bátynak. Sok vallomásos beszélgetésünk volt és van, és mindketten beláttunk már dolgokat. Gáspár Sanyival sem volt soha semmi problémánk egymással. Nagyon fontos ügyek kötnek össze minket. Rendeztem is őt a Csocsóban, a Világszámban, és szerelmes voltam abba, ahogyan játszott. Ezek olyan szoros szálak, amelyeket nem lehet széttépni.