Felelős rock

Húszéves a Tankcsapda, Magyarország legnépszerűbb rockegyüttese. A Sziget fesztiválon jubilálnak augusztus 10-én. A zenekar dalszerzője, énekese, basszusgitárosa arról is beszél: egy formációra annyian kíváncsiak, ahányan azonosulni tudnak azzal, amit képvisel. HERSKOVITS ESZTER interjúja.

2009. augusztus 10., 14:16

A Tankcsapda épp a rendszerváltás évében alakult, igaz, ön már korábban is játszott különböző zenekarokban. Mennyire jelentett zenei váltást is a politikai változás?

Négy-öt évvel a rendszerváltás előtt kezdtem el zenélni, amikor már „lágyabb” volt a rendszer. Ha úgy tetszik: nem kellett megküzdeni „rockapáink” problémáival. Büntetlenül járhattam farmerban és hosszú hajjal. Mégis elkapott a forradalmi hév 1989 decemberében, miután a katonaság a marosvásárhelyi zavargások miatt kordont állított a román határnál. Debreceni lévén, közelről éltem át, hogy ismerőseim élelmiszer- és segélyszállítmányokat vittek Erdélybe. Sajnáltam nagyon, de akkori élethelyzetem okán nem tudtam csatlakozni hozzájuk. Ám a lánglelkűséget az a közhangulat ébresztette fel bennem, nem pedig az, hogy Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot.

Dalaikkal a kilencvenes évek elején sokkolták a közvéleményt. Akkori lemezborítóikon fel is tüntették: a szövegekben előfordulhatnak trágár kifejezések. Provokációnak szánták?

A szókimondást alapvetőnek tartom az élet minden területén, legyen szó magán- vagy közéletről, akár dalszövegről. De akkoriban tényleg szándékosan „előremagyaráztunk”, mivel rengeteg támadás ért minket. A Hajdú-Bihari Napló például azt írta: felháborító, hogy A legjobb méreg című számunkban trágár szavak hangzanak el. A lap annak idején Debrecen szégyenének nevezett minket. Mi pedig úgy döntöttünk: inkább megelőzzük az efféle megütközéseket.

A Tankcsapda ma Magyarország legnépszerűbb rockzenekara. Egy-egy koncertjükön tízezrek éneklik önnel: „szemétdombra szültek”, vagy „az ember módszeresen pusztítja el önmagát”. Mit gondol, rajongóik a modern társadalomkritikára vevők, vagy pusztán a zenei hangzásnak köszönhető az együttes népszerűsége?

Régi nagy kérdés: miként lehet az, hogy egyes zenekarok – még ha szakmailag kifogástalanok is – egyszerűen nem tudnak felszínen maradni, míg mások, kevésbé jó zenészekkel működő formációk népszerűsége évekig töretlen marad. Én ezt valahogy úgy magyarázom: egy zenekarra annyian kíváncsiak, ahányan azonosulni tudnak azzal, amit képvisel. Ha a Tankcsapda népszerű, akkor valószínűleg sokan gondolkodnak úgy a világról, ahogy én. Bár nem szeretnék a megmondóember szerepében tetszelegni, nem titkolt célom, hogy az önfeledt szórakozás mellett zenénkkel elmélkedésre bírjuk az embereket. Van elképzelésem arról, miként működik a világ, s ezt elmondom dalban úgy, hogy közben senkire sem szeretném ráerőltetni a véleményemet.

Kifejtené ezt „prózaibban” is?

Sosem tudtunk rendesen élni a fogyasztói kultúra előnyeivel. Sokan keverik az individuumot az egoizmussal. Erre is viszonylag egyszerű a gyógyír: mindenkinek a saját háza táján kellene söpörnie. Ha mindenki érezne annyi felelősséget a másik iránt, hogy a lehető legjobban elvégzi a munkáját, s mindenki azt csinálná, amihez ért, sokkal kiegyensúlyozottabb társadalomban élhetnénk. Minden olajozottabban működik ott, ahol a vízvezeték-szerelő nem „felejti” ki a tömítőgyűrűt a csapból, hogy legközelebb újabb számlát állíthasson ki, a politikus az emberek jólétéért dolgozik, és nem köti le a mindennapi acsarkodás, a színész színészkedik, és nem politizál, a celebből pedig nem lesz tévés újságíró. Egyébként a rock and roll eszközei – a zene mellett a színpadkép, a látványelemek – tökéletesen alkalmasak arra, hogy üzenetet közvetítsenek. Sok ember számára az üzenet csak ebben a formában befogadható: leírva meg sem próbálnák értelmezni. Magyarán: ha a zenei környezetből kiragadva, verseskötetben jelentetném meg szerzeményeimet, századannyian sem lennének rájuk kíváncsiak.

Sebők János rocktörténeti szakíró szerint a rockzene új reneszánszát éli: olyan világban, ahol kiment a divatból az olvasás, a környezet iránti érdeklődés, ez segíti az érzelmi feltöltődést. Ezzel a rockzenészek felelőssége nő.

Kétségtelen, manapság meglehetősen nehéz rávenni a fiatalokat, hogy olvassanak el több száz oldalas könyveket, vagy nézzenek meg egy művészfilmet. És ha egy rockegyüttes dalából zanzásítva megkapják ezeknek a gondolatoknak legalább egy részét, akkor a eszköz jól működik. Sok ember számára nyújtanak támaszt, vigaszt a Tankcsapda szövegei. Ilyen okfejtés után azt várhatná tőlem, hogy kimondjam: nagy a rockzenészek felelőssége. Mégsem így gondolom. Azt vallom, az életét mindenki ugyanúgy kezdi, és ugyanúgy végzi: a kettő közötti időt pedig mindenki a saját felelősségére tölti ki. Nekem annyi a felelősségem, hogy valamilyen példát mutassak. Kissé szélsőségesen: ne feküdjek öntudatlanul az utcán heroinos fecskendővel a kezemben, mert a Tankcsapda énekese nem mutathat ilyen példát. Magammal szemben pedig az a felelősségem, hogy semmi pénzért ne írjak elveimmel ellenkező szöveget.

Ami a közéleti felelősséget illeti: a Sziget fesztiválon indul a Zene a Rasszizmus Ellen kezdeményezés, amelyhez számos hazai zenekar is csatlakozott. Ön szerint célravezető lehet egy ilyen összefogás?

Minden olyan kezdeményezés helyénvaló, amely arra irányul, hogy az egyik ember ne bántsa a másikat csak azért, mert az nem olyan, mint ő. Akkor lenne igazán szomorú a világ, ha egyformák volnánk! Már csak a Tankcsapda-rajongók sokfélesége miatt is fontos számunkra a kirekesztés elleni kiállás. Nemcsak korban és származásban, de neveltetésben, családi háttérben is igencsak sokszínű a közönségünk. És a rockzenének ilyen értelemben valóban van kohéziós szerepe. Ha úgy tetszik: felelőssége. Azt gondolom: ha ebben a színes tömegben meg lehet találni a közös pontot – adott esetben a zenekar szeretetét –, akkor ennek a társadalomban általában is így kell működnie. Ezért nem szoktam soha megnyilatkozni aktuálpolitikai kérdésekben: nem oszthatom meg a rajongótáborunkat aszerint, hogy valakinek – sarkosan fogalmazva – szegfű van-e a gomblyukában, vagy narancs a kezében.