Egymástól félünk a legjobban – Hernádi Judit: Nem értettem, miért van karácsonyfadíszként a fenyőfán Nagy-Magyarország

2019. május 25. 06:25 - szerző: Hajba Ferenc

Született magánzó, aki csak mellérendelt viszonyban képes a létezésre. Ezt az állapotot „próbaidőre” önként felfüggeszti, az alkotás folyamatában nem kérdőjelezi meg senkinek a hatáskörét. Igaz, megválogathatja, melyik rendezővel dolgozik együtt, de talán Alföldi Róberttel értenek szót legkönnyebben. A Jászai Mari-díjas Hernádi Judit volt az ország első szabadúszó színésze. Nézeteit nem titkolja. Ezek miatt a köztévéből gyakorlatilag ki van tiltva, amit azért nem tart túl nagy veszteségnek. Rövidesen a Fehér nyuszi, vörös nyuszi című Nassim Soleimanpour-darabban láthatja az Átrium közönsége. Egyetlenegyszer, mert a szerző rendelkezése szerint ezt a művet minden színész kizárólag egyszer mutathatja be életében, ráadásul próbafolyamat, felkészülés nélkül.

– Reméltem, hamar időpontot találunk a találkozásra, hiszen az „üres naptár ígérete” saját nyilatkozata szerint jobban vonzza a bizonyosságnál.

– Azt szeretem, ha marad sansz arra, hogy történjen valami váratlan, kiszámíthatatlan. Fölhív például Hollywoodból a Metro-Goldwyn-Mayer… Valami helyet csak kell hagyni azoknak az ajánlatoknak, amelyek feltétlenül elvállalandók.

– Gondolom, rengeteg üres hely van a naptárjában.

– Jó, hát az most tényleg nincs, kilenc darabban játszom, rövidesen viszont már tizenegyben.

Fotó: Merész Márton

– Mi volt a legnagyobb váratlan, színházhoz kapcsolódó esemény, ajánlat az életében?

– A „leget” egyszerűen nem bírom, a szótáramból is töröltem. Egyetlen „leg” van, hogy mikor voltam a legfiatalabb. Megmondom magának: amikor megszülettem.

– Akkor úgy kérdezem, melyik szerepajánlat volt emlékezetesen váratlan.

– Legutóbb az, amikor Alföldi Robi New Yorkban hajnalban fölhívott, hogy vállaljak szerepet A félelem megeszi a lelket című Fassbinder-darabban. Elolvastam a művet, visszahívtam, hogy vállalom, de nem vetkőzöm. Ez egyébként nem is volt benne a darabban, de Robinál sosem lehet tudni.

– Ez a felkérés váratlan volt?

– Nem számítottam rá.

– De miért nem? Alföldivel szívesen dolgozik, egy idősödő takarítónő és egy Németországba Marokkóból bevándorló férfi szerelmének drámája itt és most szerintem kifejezetten önnek kínálkozott. Nem érezte úgy, hogy önben benne van ez a szerep?

– Nem ezt mondtam, csak tényleg váratlanul jött a felkérés.

– De azért nem bánta meg, hogy elvállalta?

– Persze hogy nem. Robi utána azt mondta, na ugye, ezért az előadásért még vetkőzni is érdemes lett volna.

– A félelem megeszi a lelket nagy közönségsikert aratott, ahogy számítani lehetett rá, és ezért kapta a Psota Irénről elnevezett díjat is.

– Nem ezért kaptam, sok újságban rosszul írták. Persze talán ezért is, de konkrétan a kritikusok díját ítélték oda érte.

– Bocsánat, valóban. De ez számít annak a művésznek, aki köztudottan nem olvas kritikát?

– Maradjunk annyiban, hogy ritkán olvasok kritikát. De hát hogy ne számítana? Fontos külső szakmai visszaigazolás. Azok közül, akik ezt nekem odaítélték, többeket ismerek, és sokra tartom őket. Nekem fontos, hogy szerintük az adott pillanatban milyen voltam a szerepben. Kritikákat azért olvasok ritkán, mert nyilvánvalóan más az én nézőpontom, és más a kritikusé. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem tisztelem vagy nem szeretem őket, csak csínján bánok ezekkel a véleményekkel.

– A félelem megeszi a lelket című előadás ürügyén is kérdezem: hogy tapasztalja, mennyire van benne a félelem a mai magyar társadalomban, a köztudatban?

– Nagyon.

– Mióta?

– Mindig féltünk, tűztől, víztől, valamitől. De az egymástól való félelem mostanában erősödött föl nagyon. Amikor én kislány voltam, állítólag főleg a mutogatós bácsiktól kellett félnünk.

– Önben most van félelem?

– Nyilván van, de nem engedem eluralkodni magamon. Az emberektől való félelem nincs bennem. Vannak persze előérzeteim, van olyan ember is, aki nem szimpatikus, ezt én ugyanúgy megengedem magamnak, mint bárki más. De nem olyan alapokról indulok el, hogy milyen a bőre színe. Hogy milyen a szaga, az igen, az számít. Az viszont szappan kérdése.

– Megkímélem most attól, hogy megkérdezzem, mi a legkedvesebb illata.

– Helyes. Ne bulvárkodjunk, ha lehet.

– Mi az orvosság, a hatékony magatartásforma a félelem ellen?

– Amikor iskoláskorában a lányom megkérdezte, mit kell tenni a félelem ellen, azt mondtam neki: a félelemmel szembe kell nézni. Azzal is, akitől félünk. Szembenézni és hátralépni. Ki kell lépni a hatóköréből. Onnan később még mindig lehet közeledni, ha úgy érezzük.

– A félelemkeltés tudatos kialakításával, fejlesztésével szemben eredendően védtelenek vagyunk, vagy ügyetlenek, közönyösek?

– Senki sem hitte, hogy ez lesz belőle. Ebben a folyamatban kiaknáztak számtalan ki nem beszélt, szőnyeg alá söpört történelmi, társadalmi, emberi konfliktust. Emlékszem, kisiskoláskoromban fölmentem az osztálytársaimhoz, és néhányuknál teljesen más hangulat volt, mint otthon nálunk. Nem értettem, miért van karácsonyfadíszként a fenyőfán Nagy-Magyarország. Itt élünk az elfojtott történelmi tények zavaros, feszültségkeltő bizonytalanságában. Persze egymás mellett kell élnünk naponta minden történelmi, társadalmi méretű trauma után, de nem úgy, hogy nem tudunk, és nem beszélünk róla. Ez az állapot politikai szempontból nagyon hasznos azoknak az embereknek, akik el tudják hitetni a szegénységben, kiszolgáltatottan, esetleg sértődötten élőkkel, hogy bajaik minden oka a másik ember, aki ellen állandóan harcolni kell.

– Ön önként jött el egy sikeres színházi társulattól, a Vígszínháztól. A társadalom, a művészeti élet megosztottsága nem játszott szerepet abban, hogy a Víg-, majd a Művész Színház után a szabadúszást választotta?

– Biztos, hogy ennek is volt „mélytengeri” oka. Elég, ha annyit mondok, hogy a tisztelt, szeretett nagyapám szocdem párttag volt, és mikor lépett ki onnan? 1947-ben. Tudja, sokat töprengek azon, hogy a félelem kialakulásának, a társadalom szembefordításának van-e valami pozitív hozadéka. Talán annyi, hogy az Európai Unió hamarabb kikászálódik a langyos vízből, mert ott dagonyázva eddig hagyta, hogy a dolgok rohadjanak.

– Nagyapja akkor példa is az ön számára. Volt kolléganője – akiről elnevezett díjat is kapott –, Psota Irén mennyire az?

– Vele soha nem játszottam együtt, de amikor a díjátadó ünnepségen az ő nyilatkozataiból összevágott anyagot bejátszották, egy ideig azt hittem, engem idéznek. Ennyire hasonlóan láttuk a világot, a színházat. Psota Irén extrém asszony volt, a drámaisága és humora egyaránt fantasztikus és utánozhatatlan. Igen, ebből a szempontból ő is példa a számomra.

– Az emberi kapcsolatokban mi a vonzóbb az ön számára: a különbözőség vagy az azonosság?

– Az, hogy szót tudjak érteni a másikkal. Nem baj, ha mást gondol a világról.

– De azért politikai értékrend szerint önt már besorolták.

– Persze, biztosan, ami azért sem jó, mert nem igaz. Én teljesen át lettem tolva baloldalra, pedig 1990-ben mindent akartam, csak nem a baloldalt.

– Mit akart?

– Hát azt sem, ami lett. Én liberális szavazó voltam. Aztán azzal kellett szembenéznem, hogy az emberben éppúgy működik egy szűrő, mint az interneten. Én a rendszerváltás környékén szinte csak azokkal találkoztam, beszélgettem, akik hozzám hasonlóan vélekedtek és szavaztak.

– Lánya, Tarján Zsófia, a sikeres énekes és tehetséges grafikus nevelésében is a liberális értékek érvényesültek?

– Ezt tőle kellene megkérdezni, de szerintem igen.

– Megszólalásaikból azt hallom ki, hogy máig mindkettőjüknek fontos az anya-lánya kapcsolat.

– Mi szétszakíthatatlanok vagyunk. Nem könnyű kapcsolat, de szétszakíthatatlan.

– Mit kapott ön a lányától?

– Sokat tanultam tőle. Például megismertem önmagamat. Az ő tükrében ismertem rá arra, hogy mit csinálok rosszul. Azt is hittem, jól látom őt, nemrég rá kellett jönnöm, hogy nem mindenben. Nem gondoltam volna például, hogy énekelni fog.

– Jó, de azt önmagáról sem gondolta volna kezdő korában.

– Várkonyi Zoltán a főiskolán valóban fölmentett az éneklésből, azt mondta, nem kell mindenkinek énekelni. Ez igaz.

– Szóval milyen pályára gondolta hivatottnak a lányát?

– Mondjuk tudtam, hogy jó a hangja, de azt hittem, képzőművész lesz, ami persze még megtörténhet. Ugyanaz a helyzet állt elő, mint az én anyukámmal, aki ugyanúgy nem tudta elképzelni, hogy én színész leszek.

Fotó: Merész Márton

– Miben tud mást az ének, mint a próza?

– Jobban hat az érzelmekre. Nálam háttérként nem szól a zene soha, mert be akar költözni az agyamba, és meg akarja határozni az érzelmeimet. A szöveggel nincs ilyen, az elmegy a fülem mellett, ha akarom. A zenében a dzsesszt szeretem, abban van távolságtartás.

– Soha nem titkolta a korát. Nem ijeszti meg az idő múlása?

– Nem izgat. Én inkább a pozitívumát látom. Ha az ember egészséges, van ennek pár jó oldala.

– Erre szokták megjegyezni, hogy egyet mondjon.

– Például csak olyasmit csinálok, amihez kedvem van. Amikor fiatal voltam, és azt mondtam, nem nekem való a szerep, rögtön azt vágták a fejemhez: honnan tudod? Meg hogy fiatalon nagyképűség lemondani a lehetőségekről.

– Ön, a színészként örökös magánzó, hogyan került mostanában szorosabb, „családi” kapcsolatba az Orlai Produkciós Irodával?

– Ez azért lazább kapcsolat egy közösséggel, mintha állandó társulati tag volnék. Csak annyi a története, hogy dolgoztunk együtt, megkedveltük egymást, és bíznak rám nekem tetsző feladatokat.

– Rövidesen a Fehér nyuszi, vörös nyuszi című Nassim Soleimanpour-darabban láthatja az Átrium közönsége.

– Egyetlenegyszer, mert a szerző rendelkezése szerint ezt a művet minden színész kizárólag egyszer játszhatja el életében, ráadásul felkészülés nélkül. Magyarországon Alföldi már bemutatta. Ismeri a történetet?

– Igen, ismerem a darabot.

– El ne mondja! Nem tudhatok semmit róla. Nem is készülhetek rá. Pontosabban úgy készülök, hogy könnyűt eszem és nadrágot veszek föl. Azt mondja meg: meg tudom csinálni a szerepet?

– Hogyne tudná? De ennyi idő után is van még szorongás önben?

– Sőt! Attól, hogy az adott szerep mennyire nekem való. Most megint dolgozom majd Alföldi Robival is, a Baby Jane-darabot játsszuk. Robi azt mondta, nekem való, bár hiszek neki, az a kérdés, hogy megfelelek-e, mindig bennem van. Alföldivel rövid a próbaidőszak, mert ő nagyon gyors, pontosan tudja, mit akar. Az első napokban mindig az foglalkoztat: gyorsan derüljön ki, ha ez nem az én szerepem, hogy legyen ideje másnak megoldani. Szóval azt mondja, hogy a Fehér nyuszi, vörös nyuszi-darabot meg tudom oldani? Most mindenkitől ezt kérdezem. Izgulok, mert ezt a szerepet még csak vissza sem tudom adni, ráadásul már minden jegyet eladtak az Átriumban.

– A lányával együtt nem láthatjuk mostanában a színpadon?

– Már léptünk föl együtt, ez nagyon fontos volt, akkor derült ki, hogy a lányom tud énekelni, és akkor került be a kőbányai zeneiskolába. A mi kettőnk viszonyában ez a közös fellépés fontos szerepet töltött be. Egyfajta terápia is volt. Most szerintem egyikünknek sincs erre szüksége.