Capa, a játékos

Sajátos tisztelgés ez a kiállítás a száz éve született és negyvenegy évesen meghalt fotós előtt. Ízekre szedi a múltját: származását, természetét, számos munkahelyét – lapokat, távirati irodákat, fotóügynökségeket – és munkáit, szenvedélyeit, magánéletét, erősségeit, emberi esendőségét.

Friedmann Endre tizenhét évesen hagyta el Magyarországot, hogy Berlin és Párizs után New Yorkban próbáljon fotóriporterként szerencsét, immár Robert Capaként jegyezve munkáit. Sokat kínlódik, nehezen indul a karrier. Túlságosan sokan tolongtak akkoriban ezen a pályán, pedig a lapok – tévé akkoriban még nem lévén – valósággal falják az amerikai álomhoz képest más, egzotikus világokról szóló izgalmas képriportokat, hírképeket. Capán nem múlt a dolog: pályafutása során szinte minden kontinensre eljutott, ahol történt valami, ahol lőttek, emberek szenvedtek.

A Nemzeti Múzeum új időszaki kiállítása eltér a korábbi, képcunamis tárlatoktól. Tárgyi környezetben, kis enteriőrökkel, korabeli tárgyakkal, az alkotóra jellemző installációkkal mutatja meg a kort és benne a művészt. Így lett a tárlat része egy katonai sátorban berendezett haditudósítói fotólabor, néhány nyomdai szedőszekrény, fiókjaikban a betördelt Capa-fotós újságoldalak és címlapok kefelevonataival, egy kávéházi sarok, egy stilizált kártyaasztal vagy egy fürdőkád. Dicsérendő, hogy a rendezők külön termekben mutatják be, 160 fotóval illusztrálva Capát, az embert. Az örök emigránst, a haditudósítót, a hőst és a szenvedélyes játékost, akinek gyakran az élete volt a tét.

(S nem mellesleg, a híres szívtiprót.) Közben a világtörténelmet, a spanyol polgárháborútól a normandiai partraszálláson és Rákosi Magyarországán át Amerika első vietnami kalandjáig.

Ja, és a kád: egy útjuk alkalmával kis híján az őrületbe kergette John Steinbecket azzal, hogy reggelente két-három órát is képes volt olvasgatni, cigizni vagy szunyókálni közös hotelszobájuk egyetlen fürdőkádjában.

(Nemzeti Múzeum: Capa, ahogy még soha nem láttad.)

Berkó Pál