Bűn és megbocsátás
Nem akarok privatizálni, de tény: ha nem pördül be az életembe egy balerina, akkor esetemben a táncművek megtekintése továbbra is megmarad a szellősebben gyakorolt kulturális elfoglaltságok körében. Ennek fő oka, hogy a táncnyelvi képzés nemhogy szellősen, de egyáltalán nem szerepel a honi közoktatás főbb csapásirányai között. Így persze az sem csoda, ha a mai ifjúság bizonyos részének nagyobb érzéke van a masírozáshoz, mint a piruetthez.
Mindenesetre balerinámnak köszönhetően én eljutottam az operaház Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regényéből készült balettjének bemutatójára. Prekoncepcióm szerint persze az adott mű mozgásban való leképzése kábé annyira tűnt lehetségesnek – sarkosabban fogalmazva: értelmezhetőnek –, mint mondjuk Kierkegaard valamely filozófiai értekezése.
A kétfelvonásos darab szünetében kiderült, hogy nem én voltam az egyetlen táncművészetileg képzetlen néző azon az estén az Opera zsöllyesorában. Ahogyan az is: még mi sem vagyunk reménytelen esetek.
A felvonásközi pauzában kísérőm bemutatott egy balettapukának, akinek leánya alighanem anyai ösztönzésre választotta a táncot, mivel apuka így indított: neki eladdig lövése sem volt a balettról. Ám, tette hozzá gyorsan, a tapsrendre alighanem megkedveli a műfajt. Úgy éreztem: magam is.
Boris Eifman, a Szentpétervári Balett mestere olyan színházat mutatott a budapesti operaházban, amely értelmezéséhez első fokon elég az érzelem, mondhatni szív, amely óhatatlanul hat aztán a szellemre is. Pedig a mester nem az egyszerűbb utat választotta: a hagyományos értelemben vett cselekmény helyett inkább a szereplők jellemére és a közöttük feszülő viszonyrendszerekre helyezte a hangsúlyt.
És láss csodát: az olykor bátran és megkapóan teátrális képekben még az is dekódolni tudja a mozdulatokat, aki amúgy azt hiszi, hogy a szavak nélküli világban elveszett. Boris Eifman koreográfiája és az operaház balett-társulatának tagjai úgy beszélnek saját nyelvükön a bűn, bűnhődés és megbocsátás kérdéseiről, hogy az minden nyitott léleknek tanulságul szolgálhat.
Megengedem: nem árt persze a Dosztojevszkij-mű előzetes ismerete sem. Amihez viszont olvasni azért mindenképpen tudni kell.
(Karamazov testvérek, Boris Eifman koreográfiája – Magyar Állami Operaház)
